Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-12-18 / Szilveszter
Szlovákiai magyar szárnyas betét, kizárólag felnőtteknek! 1996. december 18. Ara 20 dollár Szilveszter Jámbó Jimmy ormánypárti képviselő a szavazó gombot keresi... Szervusz, olvasó! Ugye, nem ismersz meg? Ne félj, nem a tükörbe nézel, csak engem látsz. Deltát hogyan is ismerhetnél meg, amikor úgy fut az idő! Én vagyok Mazsola, aki a régi szép daliás időkben mesét röfögött a gyerekeknek Manócskával. Hogy ki az a Manócska? Nem emlékszem az ízére. Kicsit rágós volt szegény. Időközben jó nagy disznó lett belőlem. Orrom, akár egy gigantikus stekker, fülem, mint egy pár rendes parabolaantenna. A szemem kicsi, de minden disznó- ságot észrevesz. Átéltem rendszerváltást, lusztrálást, kormányváltást, túrtam a határt Csehország és Szlovákia közt, csámcsogtam képviselői padsorban, most azonban ezeknél a piti kis ügyeknél sokkal nagyobb megbízást kaptam: a Vasárnap szerkesztői, mi- vei híjával voltak az ötletnek, megbíztak, szerkesszek helyettük lapot. Nyavalyás népség, fogalmuk sincs, mennyi disznóság történik körülöttük. Szóval a szellemi vályú! Hát majd én megmuta- m tóm, hogyan kell akörül forgolódni! Nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem nyakig bele! A Szügyig! Mit szügyig, farokig! Az ember (elnézést: disznó) farka egy idő után úgyis csak a vese által kiválasztott folyadék alvízcsator- ^ nája, s ha egy-egy süldőt talál is olykor az íróasztalán (persze, csakúgy véletlenül), azt se tudja, mit csináljon vele. Küldje el nagykövetnek a makkosba, ha már a saját makkjának sem tud parancsolni? Vagy böködje az orrával? Nahiszen, szép kis mulatság! De még ebben a disznóólban sem lehet olyan reménytelen a helyzet, hogy ne tehetném még reménytelenebbé, ha már engem választottak. Ízlésem garantáltan nincs, humorom pocsék. Előnyös tulajdonságom viszont, hogy nem nyul- kálok bugyi után (nincs kezem), nem iszom alkoholt (nem adnak) és nem szeretek csókolózni. Ha szellemek, vállalom a konzekvenciát és nem próbálom másokra kenni. Curriculum vitae - ennyit magamról. Most pedig szenvedj, mert megérdemled, ha megvetted a lapot. A szerkesztő sztorija Sok jó ember, kis helyen Kövesdi Károly_____________ Riasztó szerzet az újságíró. Ezt különösen akkor tapasztalja, amikor a család összenéz: mondhatjuk-e előtte? Mert ez képes megírni. Való igaz, voltak kellemetlen élmények a környezetemben, melyeket a foglalkozásom és a diplomáciai érzék kóros hiánya okozott. Dehát az újságíró nem diplomata. Egyszer azonban majdnem behúztak a csőbe, egy réges-régi, szakállas trükkel. Még valamikor az átkos derekán történt a Hét fotósával, a megboldogult Prandl Sándorral. Ékelődő kollégái üzenetet hagytak az asztalán: „Sanyi, hívd fel ezt a számot és kérd Medve elvtársat, egész nap keresett!” Sanyi bácsi kapta a telefont, tárcsázott, majd a vonal túlsó végén jelentkező valakinek mit sem sejtve bemondta: „Medve elvtársat kérem.” Ingerült, szinte ordító felelet: „Jöjjön ide és b...a meg!” Sanyi bácsinak csak akkor esett le a tantusz, amikor pukkadozó kollégái elárulták, hogy az állatkertet hívatták fel vele. Pár éve irodalmi paródiákat írtam, szintén szilveszterre. A lap megjelenése után pár nappal felhív T. E. alanyi költő, s szórja az átkait. Hogy ez mégiscsak sok, mindennek van határa, beperel az otrombaságomért. Hívjam fel az ügyvédjét. Ez és ez a telefonszáma. Hüle- deztem. Megbolondult? Nem érti a tréfát? Hisz maga is nagy mókamester. Különben is, nem írtam le a nevét, mehet a sóhivatalba. Azért addig-ad- dig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, míg fogtam a telefont. Ha tényleg megsértődött, úgy kell neki. Mindegy, legalább meggyőződök róla, ki az Medve doktor, aki ekkora képtelenséget komolyan tud venni. Csak amikor kitárcsáztam a számot, és bejelentkezett az állatkert, akkor ért el az agyamig, hogy visszakaptam a kölcsönt. Évekkel ezelőtt egy patinás gö- möri község kataszteréhez tartozó rétet polgármester marnék eladtak a falu feje fölött. Ez még valamikor az első választások után történt. Kimentünk, kifaggattuk az embereket, honnan van a néptől független baloldalinak nyugati kocsija egyszeriben, s hogyan tekint a falu a tranzakcióra. Világos volt a képlet. A riport megjelentjött a jó hír nemsokára: a falu visszapereli a rétet. Aztán jött a rossz hír, hogy elvesztette. Kínok kínja, amikor propaganda-szöveget, toborzót, kedvcsinálót kell írni. Mondjuk az iskolába íratás napjaiban. Tudjuk, mennyire fontos, azt is, mennyire eredménytelen, hisz nem a cikkek faragnak magyart a magyarból. Gondoltam, más figurát próbálok. írtam egy cikket Hogyan faragjunk embert Józsikából címmel. Előre megfontolt szándékkal beleadtam mindent, ami sértő és vérlází- tó, gondolva, talán a a lelkiismeretbe való gázolás megmozdít valamit. Röhögött és dühöngött a környék, aszerint, ki melyik oldalon állt az ügyben. Hónapokkal ezelőtt hallom: megnyílt a kisiskolában a magyar tagozat. Most várhatom a rossz hírt, hogy mégis megszűnt. De talán mégis van igazság, s ezúttal megcáfol a sors. Egyébként a mi szerkesztőségünk csendes, disztingvált hely. Itt nem szaladgál senki széklábbal, nincs fúrás, hát mögötti susmus, nincs ellenségeskedés. Tisztára, mint másutt, ahol sok jó ember, kis helyen, együtt. Aztán az ember csodálkozik, mitől kap mégis egy idő után lassan, de biztosan gyomorfekélyt.
