Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-12-18 / 51-52. szám

1996. december 18. Darina asszony sokáig nem találta a helyét az életben A mi karácsonyunk az emberségről szól A legózás a gyerekek kedve szórakozása, külön öröm, h; mama is velük játszik. Dar asszony lelki erejére jellem előre nem kesereg azon, mi le ha a fia elveszíti látását, ha a Romanka betegsége kiújul. PÉTER FI SZONYA Gyermekként nem tudta, mit je­lent a békés, meleg családi ott­hon, nem érezte az édesanyja szeretetét, ragaszkodását. Életé­nek java részét gyermekottho­nokban töltötte, s amikor 18 éve­sen kikerült onnan, a nagybetűs élet sem kímélte.- Minden rossz jó valamire - állít­ja derűsen a harminchárom esz­tendős M. Darina, ám a lelke mé­lyéből feltörő sóhajból kiderül: a múltban átélt fájdalmaktól szaba­dulni nem tud ma sem. - Anyám nem törődött velem, ennek el­lenére most, felnőtt fejjel mégis keresem a kapcsolatfelvétel le­hetőségét. Talán azért, mert felnőttként, anyaként másképp gondolkodom, érzek... - próbál­kozik a múlt felelevenítésével, de sikertelenül. Ezért témát váltunk.- Amikor elhagyhattam a gyer­mekotthont, mint általában min­den onnan kikerülő lány, én is te­herbe estem. Egyéves barátkozás után került sor a testi érintkezés­re, s mivel ő volt az első fiúm, azt gondoltam, illene, ha ezek után feleségül venne. Elutasított, én meg elküldtem a fenébe. Igen ám, de rövid időn belül rádöb­bentem, hogy áldott állapotban vagyok. Megrémültem. Hová szülöm meg a gyermekemet? Miből nevelem fel? Istenem, ne engedd, hogy ez az ártatlan em­berke is gyermekotthonba kerül­jön! - riadoztam, majd erőt vet­tem magamon és felkerestem a fiúmat. Arra kértem, a gyerek ér­dekében házasodjunk össze, per­sze aztán azt tehet, amit akar. Meg is volt az esküvő, s mi a fér­jem szüleihez költöztünk. Bár­mennyire is igyekeztem a ked­vükben járni, nem tudták meg- bocsájtani gyermekotthoni múl­tamat. Pedig én szülőkként akar­tam őket szeretni. Darina asszony is gyakori vendég a fia szobájában, aki megtanítot­ta a számítógép kezelésére, de arra is, a készülékbe hogyan táp­lálhatok be a főiskolai jegyzetei. Maga a beírás nem jelentett gon­dot, annál inkább az adatok táro­lása, rendszerezése és visszahí­vása. Darina asszony visszaemlékszik arra is, hogy sokáig nem találta a helyét az életben. Nem tudta, ho­gyan legyen egyszerre jó anya, feleség, háziasszony. A gyermek- otthonból nem hozott magával követendő példát, családi mo­dellt. - A féljem, annak ellenére, hogy nem szeretett, türelmes tár­sam volt az útkeresésben. Nem tudtam bánni a pénzzel, nem tudtam, milyen gyakran kell ágy­neműt váltani, a főzésről, sü­tésről nem is szólva. Nem vélet­len az sem, hogy abban a szá­momra oly nehéz időben talál­koztam Anton Srholec lelkésszel, akit míg élünk, legkedvesebb családtagként tiszte­lünk és szeretünk. Bár­mi bánat ér, bármilyen gondom, nehézségem van, nála keresek és találok vigaszt. Persze, a boldogságunk, az örömünk is közös. Az ifjú házasok viszo­nyán, első fiúgyerme­kük megszületését kö­vetően is érződött, hogy a frigy muszájból köttetett, sőt a helyzet változatlan maradt a kislány világrajövetele után is. - Amikor a kis­fiam kétéves lett, az orvosok kö­zölték, súlyos látáskárosodása van, számoljunk azzal, hogy idővel elveszti szeme világát. Nem estem kétségbe. Lakást kell szereznünk a fővárosban, a gye­rek továbbtanulása érdekében nem élhetünk falun - villant át az agyamon. Abban az időben fogtunk neki egy romos ház át­építésébe, tele voltunk kölcsön­nel, rendes ételre sem volt pén­zünk. Húst, hetenként egyszer, csak a gyerekek kaptak, mi tojá­son és tésztán éltünk. Ebben a ki­látástalan helyzetben, amikor a gondok a jó házasságot is próbá­ra teszik, mi megtaláltuk az utat egymáshoz. Hirtelen óriási szere­lem költözött a szívünkbe, és ott él ma is - mondja kissé elpirulva. Mire Eubko hatéves lett, édes­anyja megszerezte a pozsonyi szövetkezeti lakást, fiát pedig a gyengén látók iskolájába íratta. Mivel a kisfiút kísérgetni kellett, takarítónői állást vállalt ugyan­ott. Később a kísérgetés az apu­kára hárult, mert Darina asszony óvodai tanítónő lett, csak azért, hogy kislányára felügyelhessen. - Nem akartam, hogy a fiam vé­dett körülmények között éljen, ezért a hagyományos nyolcéves gimnáziumba írattam, s szoká­somhoz híven én is ott helyezkedtem el. A 14 éves fiam az egyik szemére vég­képp nem, a másikra alig lát, ennek el­lenére jól tanul. Igaz, a 13 éves húga segít neki, ő lett Eubko „szeme”. Amikor vi­lágra hoztam a gye­rekeket, elhatároz­tam: mindent megte­szek annak érdeké­ben, hogy képezhes­sék, művelhessék magukat. Mert a tu­dás valóban hatalom. Hirtelen témát vált, s arról be­szél, hogy a gyermekotthonok­ból kikerülők beilleszkedését épp alacsony műveltségük (is) nehezíti. Ez a gond nyomasztja és persze arra készteti, hogy se­gítsen. A Mosoly mint ajándék (Úsrnev ako dar) polgári társu­lás keretében a gyermekottho­nokat elhagyókat felügyeli. Ez a munka, bár nagy lelki megpró­báltatásokkal jár, boldogsággal tölti el. A tanácstalan, tépelődő fiataloknak a saját életét hozza fel példának: feleségként, anya­ként érettségivel járó szakkö­zépiskolai végzettséget szerzett, s jelenleg a nagyszombati főis­kola hallgatója. Úgy tartja: aki tiszteli az életet, aki képes küz­deni céljai eléréséért, nem vesz­het el. Tavaly felmérést végzett Szlová­kia 60 gyermekotthonában, s ezt követően megváltozott az M. család élete.- Az egyik otthon igazgatója megkért, hogy karácsony előtt látogassam meg a gyermekonko­lógián kezelt négyesztendős ne­veltjüket. Megígértem, de a haj­szában kissé megfeledkeztem a cigány kislányról. Ám amikor megláttam... Romanka nem volt könnyű beteg, rengeteget sírt, ki­abált, zavarta a többieket. Ma már tudom: azért, mert míg a kis betegek minden mozdulatát az édesanyjuk felügyelte, ez a kis­lány támasz nélkül, védtelenül harcolt félelmeivel, fájdalmaival, a kórral. Amikor a kopasz, felpuf- fadt testű kislány fölé hajoltam, rám nézett: te az én anyukám vagy. Nem kérdezte, kijelentette. Ez volt a cselekvés pillanata. Megígértem neki, hogy visszajö: vök. Otthon a férjemnek és a gye­rekeimnek nem kellett hosszasan magyarázkodnom. Autóba ül­tünk, és elhoztuk a kislányt. Egy éve él velünk, valamennyiünk óvó szeretete veszi körül. Érde­kes, hogy neki köszönhetően döbbentem rá a karácsony igazi jelentőségére. Mert addig bármit is magyarázott nekem Srholec atya, nem tudtam, mi is ez a nagy keresztény ünnep. Valahogy mindig éreztem, hogy több Jé­zuska születésénél... Amióta Ro­manka családtag lett, a mi kará­csonyunk az emberségről szól. Arról, hogy elfogadjuk valakinek a másságát, hogy segítünk az ele­setten. Hogy felelősséget válla­lunk egymásért. Szavak nélkül, a tetteinkkel. Amikor a ko­pasz, felpuf- fadt testű kislány fölé hajoltam, rám nézett: te vagy az én anyukám.

Next

/
Oldalképek
Tartalom