Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-12-18 / 51-52. szám
Politika 1996. december 18. 3 „Nem haragszom senkire, de a törvénysértések nem maradhatnak büntetlenül” A Szentföldön igazi csodák is történnek A keresztet hordom ma is „Most már nem foglalkozom azzal, hogy figyelnek, lehallgatják a telefonomat” S. Forgon Szilvia _________ A fiatal Ferenc-rendi szerzetes nevét bátor, szókimondó prédikációi tették ismertté a nyilvánosság előtt, amelyekben - előbb januárban a Szlovák Rádióban, majd májusban Róbert Remiás temetésén - nyíltan kimondta, milyen törvényszegések történnek ebben az országban. Azóta a saját bőrén is tapasztalhatja, hogyan működik a demokrácia kis hazánkban, milyen módszereket alkalmaz a hatalom. Balázs Keresztelő János augusztus óta Füleken szolgál kisegítő papként. Miért pont Fülekre helyezték? Büntetésből?- Ezt azoktól kellene megkérdezni, akik ide küldtek. De azt hiszem, mindenkinek világos, miért nem maradhattam Pozsonyban. De itt is ugyanaz vagyok, a gondolkodásmódom sem változott, csak a távolság lett nagyobb köztem és a pozsonyi körök között, akikkel kapcsolatban álltam. Ám amit tudni akarok, azt így is megtudom. Azért annyira nincs távol Pozsonytól, hogy el ne érhessék. S nemcsak a tiszta szándékkal keresők... Ezt már Pozsonyban megszoktam, februártól bőven volt benne részem. De a nehezén túl vagyok. Már nem foglalkozom azzal, hogy figyelnek, lehallgatják a telefonomat, de ennek tudatában cselekszem: tudom, hogy mit lehet és mit nem. Az ember megtanul mozogni ebben a légkörben. A tragédia az, hogy újra meg kell szoknunk valamit, ami nem természetes. Nem érzi magát egyedül Füleken? Egy ideig nagyon egyedül éreztem magam. Most már nem. Vannak, akik befogadtak, akik segítenek, akikre támaszkodhatok. Annak ellenére, hogy tudják, ki vagyok. Mert figyelmeztetve voltak, ki jön ide, s hogy vigyázzanak, ha velem tartanak kapcsolatot. A hívek éppúgy, mint a paptársak. De ők akkor sem hagytak magamra. Szinte minden vasárnap Füleken kívül prédikálok. Ha félnének, akkor nem hívnának. Azért hívják, mert Ön el meri mondani, amit esetleg ők is gondolnak, csak nem mernek kimondani... Találkoztam ilyen véleménnyel paptársaim között is, akik örültek, hogy megmondtam, amit ők is gondolnak, s ugyan szívesen elmondtak volna, ha nem lenne ott az a bizonyos de... Önt mi vezette arra, hogy megszólaljon? Én mindig úgy éreztem, hogy ahol igazságtalanság történik, ott nem lehet hallgatni. S nemcsak beszélni kell, cselekedni is. Mert könnyű az igazságról beszélni, de nem kiállni mellette, könnyű az igazságtalanságokról beszélni, de nem kiállni azok mellett, akik ellen elkövették. így a szavak csak üres frázisok maradnak. Amikor láttam, milyen visszásságok történnek, úgy éreztem, nem hallgathatok tovább. Még akkor is, ha ezzel egy keresztet veszek a vállam- ra. Ezt a keresztet hordom ma is... „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma...” - írja a költő. Ön szerint, aki most hallgat, az mind cinkos? Vannak, akik kiállnak az igazság mellett, ha nem is beszélnek róla nyíltan. A cinkosság ott kezdődik, amikor valaki azért hallgat, mert egyetért az erkölcstelenségekkel. Ha keresztényekként be akarjuk tartani a tízparancsolatot, nem hallgathatunk e parancsolatok nyilvánvaló megszegése láttán, mert akkor mi magunk is vétkezünk. Sokan nem hallgatnának tovább, ha a saját bőrükön éreznék a törvénysértések következményeit. Ha az ő családjukból gyilkolnának meg valakit, ahogy Róbert Remiással tették. A cinkosság ott kezdődik, ahol a közömbösség. De sok ember azért hallgat, mert féligen, ez így van, de én azt hiszem, a félelem mindannyiunkban benne van, az előző negyven év következtében. Az ember vagy hagyja, hogy eluralkodjon rajta, vagy legyőzi. Megértem azokat, akik azért hallgatnak, mert féltik a családjukat, a gyerekeiket. Kérdés, mikor indokolt és mikor nem ez a félelem. Mert vannak helyzetek, amikor a félelmet le kell tudni győzni... Vannak, akik félelemből hallgatnak, vannak, akik egyetértésből, és vannak, akik közömbösségből. Egyszerűen nem érdekli őket. A hatalom úgy manipulálja az embereket, hogy elvonja a figyelmüket a lényeges dolgokról. Azok az emberek, akik negyven év alatt megszokták, hogy nem kellett gondolkodniuk, mindent megmondták nekik, hagyják, hogy most is félrevezessék őket. Bizonyos dolgokat szándékosan politizálnak, hogy az embereket félrevezessék, s elmenjen a kedvük az egésztől. Így aztán a hatalom azt csinálhat, amit akar. Ez volt a helyzet a besztercebányai püspöki hivatal körüli botránnyal, a püspökök levelével, végül Róbert Remiással. Őt nem szabad elfelejteni, én addig fogok róla beszélni, amíg azok, akik a halálát okozták, el nem nyerik büntetésüket. Karácsonykor sok szó esik a szeretetről, a megbocsátásról. Hogyan tekint Ön azokra, akik figyelik, lehallgatják a telefonjait, akik elől bujkálnia kell? A megbocsátás csak akkor lehetséges, ha az, aki bűnt követett el, megbánja, beismeri, s vállalja következményeit. Nem lehet megbocsátani azoknak, akik nem hajlanak a bűnbánatra, a vezeklésre. Nem haragszom senkire, és megbocsátok mindenkinek, de a törvénysértések nem maradhatnak büntetlenül. A visszásságokról nem hallgathattam tovább. A cinkosság ott kezdődik, ahol a közömbösség. Látó szívvel... GörfölZsuzsa Betlehemben az idén is történt csoda: egy hónappal karácsony előtt a Születés templomában könnyezni kezdett az a Krisztuskép, amely állítólag pontosan azon a helyen van, ahol Jézus Krisztus született. Zsidók, keresztények, muzulmánok jártak a csodájára, hiszen Jézust ők is az egyik legnagyobb prófétának tekintik. A görög katolikus pátriárka csodáról beszélt, Jeruzsálem római katolikus érseke ellátogatott a templomba, de hallgatásba burkolózott. Egy apáca lakonikusan ostobaságnak minősítette, amit mások isteni jelnek véltek. Tény azonban, hogy napról napra több hívő, egyre több kíváncsi turista érkezett Betlehembe. Újra kinyitottak a szállodák, amelyeket a palesztin-izraeli feszültség fokozódása miatt az év folyamán be kellett zárni. Megint megteltek a vendéglők, nagy forgalmat bonyolítottak a kegytárgyak árusítói. Arabok és zsidók egyaránt jól jártak. S bár ez most jó alkalom lett volna, egyik sem vádolta a másik közösséget csalással, ámítással. Krisztus most a legprofánabb értelemben mindannyiukért hullatta könnyeit. Mert könnyből tengernyi folyik a Szentföldön, a bibliai tájakon évtizedek óta nem áhítat és békesség, hanem félelem és fájdalom terem. S néha olyan csodák, melyekkel csak Krisztus könnyei .vehetik fel a versenyt. Csoda volt Rabin és Arafat kézfogása, de sokkal megindítóbb, hogy születésekor Arafat kislánya az egyik első ajándékot Ra- binéktól kapta. Ám Rabint egy zsidó megölte, s Arafat éjszaka, álruhában tehetett csak részvétlátogatást az özvegynél. Lea Rabin tehetetlenül szemléli, ahogy Netanjahu, az új izraeli kormányfő lerombolja, de legalábbis megkérdőjelezi mindazt, amit meggyilkolt férje teremtett - viszont családja tagjának nevezi Arafatot. Csoda volt az is, hogy Jacques Chirac francia államfő, a tapasztalt politikus októberi látogatásakor úgy döntött: az adott helyzetben nincs helye az udvariaskodásnak, s a döbbent izraeli vezetőknek kereken a szemébe mondta: a független palesztin államnak meg kell születnie, hogy Izrael is békében létezhessen. S néhány nappal később a gázai övezetben született egy palesztin kisfiú, akit anyja - hálából karakánságáért - a francia elnökről nevezett el. S bizonyára másként látja majd az őt körülvevő világot az a Szíriái kisfiú, akinek látását a jeru- zsálemi Hadassza kórházban adták vissza. Vakon született, fájdalmak között élt. Jordániái rokonai vitték Jeruzsálembe, hiszen Izrael és Szíria között még mindig hadiállapot van. Zsidó orvosoknak köszönheti, hogy esélyt kapott a normális életre. És esélyt arra, hogy ne csak megmentett szeme világával, hanem szívével is lásson. Mint Jacques Chirac Dzsibril édesanyja, mint Lea Rabin s mindazok, akiket nem vakít el az értelmetlen gyűlölet. \ Vonal alatt Hiszek a jóakaratú szlovákokban Szűcs Béla ______________ El éggé bonyolult év van mögöttünk, s egy lépéssel megint közelebb kerültünk az ezredfordulóhoz. Ilyenkor a hazai történéseket, s benne a magyarság problémáit figyelő újságíró is számvetést készít. Arról, hogy az elmúlt tizenkét hónapban megírt ötven jegyzetemben mennyire voltam képes rámutatni az átalakuló Európában helyét kereső Szlovákia eredményeire, politikájának útvesztőire, visszásságaira, a kormány által hirdetett „szuper” nemzetiségi politika fogyatékosságaira. Úgy érzem - és ezt bizonyítják olvasói levelek is hogy nem ragadtak el bennünket a szélsőségek, mindig az egyetértés szelleme vezérelt bennünket. Ha feltesszük a kérdést: hogyan is áll az új év küszöbén a magyarság helyzete, röviden azt válaszolhatjuk: nem rózsásan, gondokkal terhelten, de azért tűrhetően. A szlovák politikai életben van egy nacionalista réteg, amely beépült az államapparátusba és táborát igyekszik magyarellenes uszításokkal, intézkedésekkel bővíteni. Kezükben van a tévé, a rádió, a sajtó jelentős része, ezért hatalmuk a ténylegesnél jóval nagyobbnak tűnik. Szent meggyőződésem, hogy a szlovák emberek többsége a békés együttélés híve és minden otromba ijesztgetés, heccelés, szidalmazás ellenére sem hiszik el, hogy az itt élő magyarok szét akarják verni a köztársaságot és Magyarországhoz akarják csatolni a délvidéket. Még azok között a szlovák értelmiségiek között is, akikkel együtt tanultam az egyetemen, alig akad két-há- rom elvakult hazafi. De azok jól fizetett vezető tisztségekben próbálják lehetetlenné tenni anyanyelvűnk használatát és tolják az elszlovákosítás bukdácsoló szekerét. A többség azonban jóakaratú és az együttműködést támogatja, mint a legtöbb egyszerű szlovák ember. Jóformán naponta járok a nagypiacra, ahol az árusok jelentős része magyar. Megtanultak szlovákul, így kínálják portékájukat, azonban igen sok vásárló magyarul társalog velük, pedig kiejtésükön érezhető, hogy nem anyanyelvűk a magyar. Itt nincs szükség nyelvi ellenőrökre, az élet megteremti a legtermészetesebb kommunikációt abban az országban, ahol minden tizedik ember magyar. Gyakran még az elfogult kormánylap is kénytelen elismerni, hogy a vegyes lakosságú vidékeken példás egyetértésben élnek magyarok és szlovákok. Nincsenek nemzetiségi torzsalkodások, viszályok. Csak az fáj nekik, hogy vannak politikai pártjaink, vezetőink, akik kiállnak érdekeinkért. Akik tudják, hogy a hivatalok alattomos intézkedései veszélyeztetik iskoláinkat, megnyirbálják identitásunk megőrzésének lehetőségeit. A nacionalista érzelmű szlovák politikusok tőlük szeremének megszabadulni, hogy ne emelhessék fel szavukat, ha méltánytalanságok érnek bennünket. Ha lapunk hasábjain felhívjuk a figyelmet a nacionalisták cselszövéseire, a magyar kultúra elleni intézkedésekre, soha nem a szlovák népet és nemzetet támadjuk, hanem egy kis elvakult réteget, amely jelenleg hatalmon van. A felvilágosult szlovák demokraták sem értenek egyet velük, Európáról nem is beszélve. Nem véleüenül szerepel a nyugati szervezetek követelményeiben a kisebbségi kérdés tisztességes megoldása. E kis számvetést büszkén zárhatom így: soha nem támadtuk a szlovákokat, hanem védekeztünk és kerestük az okos kompromisszumot. Tiszteljük, becsüljük a szlovák népet. Nincsenek sanda céljaink, együtt akarunk boldogulni egy virágzó Európában. Azt szeretnénk, ha nagyobb beleszólásunk lenne a nemzetiségi politika alakításába, minden velünk összefüggő probléma megoldásába. Úgy tűnik, hogy ez egyelőre csupán hiú ábránd, mivel a jelenlegi kormány szenvedélyesen játszik a „magyar kártyával”, hogy a problémáiról elterelje a figyelmet. De semmi sem tart örökké. Nemcsak az évek múlnak, a kormányok is változnak.
