Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-20 / 47. szám
Kultúra 1996. november 20. 13 Környezettanulmány és gyorsfénykép a kilencvenes évek szlovákiai magyar irodalmáról Az ambivalencia irodalma? Tóth László II. Ismeretes, hogy a második világháborút követően a csehszlovákiai magyarságra szakadó üldöztetések még azon a kényszerpályán belül is egy máig tartó belső kényszerpályát jelöltek ki számára, mint amelyet Trianon a magyarság egésze számára megszabott. Így a (cseh) szlovákiai magyar művelődés, irodalom 1945, illetve 1948 után példátlanul mélyről, a megalázottság, a szétszóratottság, a talajtalanság infemális közegéből, a felkészültség, szervezettség és öntudat nullfokáról, páratlanul rossz személyi feltételekkel, indult. Hosszú, kitérőktől sem mentes út, a felkapaszkodás küzdelmes évtizedei után, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára tudott csak azután szinkronba kerülni önmaga legjobb lehetőségeivel, s a magyar, illetve az őt körülvevő nemzeti literatúrákban zajló folyamatokkal. Ekkor látszik betetőződni ezen irodalom irodalmivá válásának gyötrelmes folyamata, s az, amit Grendel Lajos egyik esszéjében még 1979- ben is „az izoláció és egyetemességigény konfrontációjának” nevezett, nagyjából ekkortól, ület- ve a nyolcvanas évek elejétől, te-' hát csak a legutóbbi másfél évtizedben dőlt el végérvényesen az egyetemességigényjavára. Meggyőződéssel állítom, hogy a kortárs magyar irodalom egészének értékeiből összeállítható antológiák szerkesztőinek egyetlen esetben sem szabadna figyelmen, kívül hagyniuk a szlovákiai magyar regényírók és elbeszélők közül Rácz Olivér, Monoszlóy Dezső, Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor, Grendel Lajos, Vajkai Miklós, Tálamon Alfonz, vagy akár Győry Attila, Mórocz Mária, Fábián Nóra, netán Hajdú István, a költők közül ugyancsak Monoszlóy Dezső, Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor, Mikola Anikó, Reszeli Ferenc, Kulcsár Ferenc, Varga Imre, Bállá Kálmán, Soóky László, Barak László, Bettes István, Hizsnyai Zoltán, Fambauer Gábor vagy Z. Németh István és Csehy Zoltán, az irodalomkritikában és esszében Rákos Péter, Roncsol László, Tőzsér Árpád és Zalabai Zsigmond, a gyermekirodalomban pedig Dénes György, Simkó Tibor, Tóth Elemér, Kovács Magda, Reszeli Ferenc vagy Barak László műveit. Másrészt viszont a hetvenesnyolcvanas évekről azt is tudni kell, hogy azok az 1968 utáni posztsztálinista restauráció, a husáki konszolidáció embert, lelket, gerincet egyként próbára tevő terrorjának, tespedésének utolsó szakaszát is jelentették. Az ötvenes évek gyászos emlékezetű kollektivizmusa után ismét minden a személyiség, az egyéni hang és a sajátos arcvonások kimunkálása ellen hat. A művészeti életet a velejéig átható társadalmi regresszió időszaka ez. Az uniformizálttól, a hivatalosan engedélyezettől és kanonizálttól elütő eredeti vagy legalábbis annak látszó elképzelések, művészetfelfogások, poétikák és noé- tikák, a fejlődésnek perspektivikus irányt szabó vagy csupán a minőségi kiválasztódás szempontjából fontos, a korábbiak rendszerezésére irányuló irodalomtörténészi, szerkesztői, szervezői törekvések minduntalan a hatalom erős falába ütköznek. A helyzet ambivalenciájára jellemző, hogy egyfelől tovább javul a csehszlovákiai magyar irodalom nemzedéki összetétele; ekkoriban zajlik a csehszlovákiai magyar irodalom második világháború utáni legnagyobb érték- differenciációs átrendeződése, úgymond: paradigmaváltása; s az esztétikai érvényesség prioritása is nagyjából ekkor válik visszavonhatadan ténnyé; különböző irodalmon kívüli, valamint protokolláris szempontok alapján addig favorizált alkotók és teljesítmények kerültek háttérbe, az őket megillető helyükre, s érnek be az idáig csak forrongó, formálódó kísérletek, törekvések; végül nehezen fölbecsülhető jelentőségű történések, folyamatok zajlanak a csehszlovákiai magyar és az összmagyar irodalom újbóli integrálódása terén. Ugyanekkor elbizonytalanodik, visszavonulásra kényszerül, Magyarországra szorul az értékközpontú kritika, a legfiatalabb, ekkor induló nemzedékek - például az ún. iródiások - ugyancsak Magyarországon találnak maguknak nagyobb sajtót, több fórumot; a 68-as emigráns Monoszlóy Dezső után a távozás mellett dönt a szlovakista Bába Iván, a spanyolos Dénes Imre, a költő Varga Imre, Tóth László, Kendi Mária, Krausz Tivadar, a történész Szarka László, Molnár Imre és G. Kovács László; s a csehszlovák párt- és kormányzati szervek részéről fölerősödnek a kisebbségi magyar irodalom elszigetelésére irányuló, helyenként egészen agyafúrt formákban és elméletekben jelentkező törekvések is. Hangsúlyozom azonban: az irodalom működik, intézményei és állami támogatottsága legalapvetőbb funkcióinak viszonylag tisztességes ellátásához adnak - olykor még az állami akarattal szembeni fejlődéshez is - megfelelő keretet; a könyvteijesztés- nek, a könyvek könyvtári állományba való bekerülésének, a csehszlovákiai magyar könyv Magyarországra irányuló exportjának (illetve a magyarországi könyvek és irodalmi folyóiratok szlovákiai magyar piacra kerülésének) nincsenek nagyobb akadályai; a könyvek, irodalmi értékek, s olykor még az államnak, pártnak, hatalomnak nem tetsző gondolatok is viszonylag olajozottan jutnak el a Pozsonytól legtávolabbi vidékek és a legkisebb községek olvasóihoz is. (folytatjuk) Heti kultúra Heti hír Hollywood újraforgat Lassan megszokjuk, hogy az álomgyár a régi nagy sikerek újraforgatásával pótolja a fájdalmasan hiányzó eredeti ötleteket. Nem is olyan régen láthattuk a Sabrinát, Audrey Hepbum és Humphrey Bogart hajdani filmjének mai változatát. Pár éve még az utánozhatatlan és felülmúlhatatlan Casablancát is újraforgatták, Havanna címmel. Az európai filmtermést sem kímélték: elkészült az Őrült nők ketrece, a Diabolique, a Nildta amerika- nizált változata. Amiről pedig az Empire című angol filmes lap beszámol, minden képzeletet felülmúl: Wim Wenders Berlin felett az ég című emlékezetes filmjét - Meg Ryan és Nicholas Cage főszereplésével - is utolérte ez a divat. Vajon mit szól ehhez Wenders, az Európai Filmakadémia elnöke, az öreg kontinens mozgóképes hagyományainak harcos védelmezője? Kovács Zita felvétele Wim Wenders Kiállítás Milánóban Richard Gere, a fotóművész Közismert, hogy Richard Gere közel húsz éve vált a buddhista vallás elkötelezettjévé és gyakorlójává. Amikor csak teheti, elkíséri világjáró kőrútjára jó barátját, a dalai lámát. Legutóbb olaszországi látogatása során szegült útitársává a tanítómesteréül fogadott vallási vezetőnek. A világhíres színész ezt az alkalmat használta ki, hogy Milánóban megnyissa fotókiállítását. Richard Gere ugyanis szabad idejében szenvedélyes fotós, képei iránt máris számos neves kiállító cég érdeklődik New Yorktól Tokióig. A milánói kiállítás fekete-fehér képeit Nepálban készítette a „mesteri’. Regény Mint sólyom az égből, lecsap rád a szerelem. GilVicente zon a napon, amikor megölték, Santiago Nasar reggel fél hatkor kelt fel, hogy ott legyen, amikor a püspök hajója befut a kikötőbe. Almában egy óri- ásfügefa-erdőn ment keresztül, langyos esőcseppek hullottak rá, és egy pillanatra boldog volt, de amikor felébredt, az volt az érzése, mintha madárpiszokkal lenne befröcskölve az egész teste. „Mindig fákról álmodott” - mondta Plácida Linero, az anyja, amikor huszonhét évvel később elmesélte nekem annak a végzetes hétfői napnak a történetét. „Egy héttel azelőtt azt álmodta, hogy egy sztaniolpapírból készült repülőgépen ül egyes-egyedül, és a gép csodálatos biztonsággal röpköd a mandulafák közt” - mondta. Plácida Linero arról volt nevezetes, és méltán, hogy csalhatatlan érzékkel meg tudja fejteni a mások álmait, persze csak akkor, ha éhgyomorra mondják el neki; de sem ebben a két álomban, sem a többiben, amit a fia a halálát megelőző reggeleken elmesélt neki, és mindben fák voltak, nem vette észre a baljós jeleket. Santiago Nasar se fogta fel a figyelmeztetést. Keveset aludt és rosszul, csak úgy ruhástul, ahogy Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez l.rész ledobta magát az ágyra; arra ébredt, hogy fáj a feje, és mintha valami rézkengyel marná a szájpadlását; de úgy gondolta, hogy ennek így kell lennie egy éjfél utánig elhúzódó fergeteges lakodalom után. Az a sok ember, aki találkozott vele, attól kezdve, hogy hat óra öt perckor kilépett a kapun, egészen addig, amíg egy óra múlva le nem vágták, mint a disznót, mind úgy emlékezett rá, hogy kifejezetten jókedvű volt, csak épp egy kicsit álmos, ő pedig mindenkinek a szép reggelről beszélt. Hogy vajon az időre értette- e, azt már senki se tudta. Sokan úgy emlékeztek, hogy gyönyörűen sütött a nap, friss tengeri szellő fújt a banánültetvények felől, mint ahogy egy régi februári reggelről gondolni lehetett. De a többség azt állította, hogy gyászos idő volt: az eget elborították az alacsonyan szálló felhők, nehéz pocsolyaszag terjengett a levegőben, és abban a pillanatban, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség, szitált az eső: ugyanúgy, mint a Santiago Nasar álmában látott erdőben. Én akkor éppen María Alejandrina Cervantes apostoli ölében nyugodtam a lag- zi fáradalmai után, és a félrevert harangok hangjára jóformán ki sem nyitottam a szemem, mert azt hittem, hogy a püspöknek szól az a nagy harangozás. Santiago Nasar ugyanolyan keményí- tetien fehér lenvászon inget és nadrágot vett föl, mint az előző napon, az esküvő alkalmából. Ez volt az ünnepi viselete. Ha nem a püspök elé indul, khakiszínű ruháját és a lovaglócsizmáját veszi föl, mert minden hétfőn kilovagolt az Égi Orcára, az apjától örökölt haciendára, ahol szarvas- marhát tenyésztett nagy szakértelemmel, bár nem sok haszonnal. Ilyenkor mindig egy 357-es Magnumot dugott az övébe, acélgolyókkal, melyek, mint mondta, egy lovat is ketté tudnak tépni. A foglyok évadában a teljes soly- mászfelszerelését is magával vitte . A Magnumon kívül volt még egy 30,06-os Mannlicher Schönauer puskája, egy 300-as Holland Magnum, egy 22-es, kétcsövű Hometje, teleszkópos irányzókkal, és egy Winchesteré, a szekrénybe zárva. Mindig úgy aludt, akárcsak az apja: a pisztoly a feje alatt, a párna cihájába dugva; de aznap reggel, mielőtt elment hazulról, kivette a töltényeket, és az üres pisztolyt az éjjeli- szekrény fiókjába tette. „Soha nem hagyta benne a golyót” - mesélte az anyja. Ezt én is tudtam, valamint azt is, hogy külön tartotta a fegyvereket, és külön a töltényeket, jól eldugva, nehogy bárki is véletlenül kísértésbe essék a házban, és megtöltsön egy fegyvert. Ezt a bölcs szokást még az apja vezette be, azután, hogy egy reggel az egyik szolgáló kirázta a párnát, hogy leszedje róla a huzatot, mire a pisztoly a földre esett és elsült: a golyó becsapó-, dott a szekrénybe, kilyukasztotta a szoba falát, átsüvített a szomszéd ház ebédlőjén, és ripityára tört egy ember nagyságú gipsz szentet a tér túlsó végében álló templom főoltárán. Santiago Nasar még kisfiú volt, amikor ez történt, de egy életre okult belőle. anyja akkor látta utoljára, amikor átment a hálószobáján. A motozásra ébredt föl: aszpirint keresett a fürdőszobában levő faliszekrényben, és ő felgyújtotta a villanyt, mire a fia megjelent a szobája ajtajában, egy pohár vízzel a kezében; aztán örökre így maradt meg az emlékezetében. Santiago Nasar ekkor mesélte el neki az álmát, de ő nem figyelt fel a fákra. - Minden olyan álom, amiben madarak vannak, egészséget jelent - mondta. Akkor is abban a függőágyban feküdt, és ugyanúgy, immár az öregkor utolsó pislákolásában, amikor visszatértem az eldugott faluba, hogy a sok szétszórt szilánkból megpróbáljam összerakni az emlékezet eltört tükrét. Már nappali fényben is csak a tárgyak körvonalát látta, és a halántékára tapasztott gyógyfüvekkel próbálta csillapítani örökös fejfájását, amely akkor kezdődött, amikor a fia utoljára átment a szobáján. Az oldalán feküdt, és a függőágy fejénél lévő kötelekbe kapaszkodva erőlködött, hogy fel tudjon ülni; a szoba félhomályában ugyanaz a furcsa szenteltvízszag érződött, mint a gyilkosság reggelén. Ahogy megálltam az ajtókeretben, hirtelen azt hitte, hogy Santiago Nasart látja. „Ugyanúgy állt ott - mondta. - A fehér lenvászon ruhájában, amit csak vízben volt szabad kimosni, mert olyan kényes volt a bőre, hogy nem tudta elviselni a keményítő ropogását.” Aztán csak üldögélt a függőágyban, és rágcsálta a kardamómi- magot, amíg szét nem foszlott az illúziója, hogy visszatért hozzá a fia. Akkor felsóhajtott:,,Az egyetlen férfi volt az életemben.” (folytatjuk) Tusrajz, 1987 Dúdor István: Fáradt angyal
