Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-11-20 / 47. szám

1996. november 20. Kópé Kopócs Tibor Károj, a pedellus Móricz Zsigmond A török és a tehenek Volt egy török, Mehemed, Sose látott tehenet. Nem is tudta Mehemed, Milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed Lát egy csomó tehenet. „Én vagyok a Mehemed!” „Mi vagyunk a tehenek!” Csodálkozik Mehemed, Ilyenek a tehenek? Számlálgatja Mehemed, Hányfélék a tehenek. Meg is számol Mehemed Háromféle tehenet. Fehéret, feketét, tarkát. Meg ne fogd a tehén farkát! Nem tudta ezt Mehemed, S felrúgták a tehenek. Nagy Zoltán illusztrációja Gondolkodom, tehát, Lefelé a lejtőn A kisfiú talán már a télre készül, és a szán- kázásra gondolt, ami­kor kitalálta magának ezt a játékot. Összesze­dett egy csomó tárgyat - a geometriából ugye ismered ezeket az alakzatokat -, és sorra leengedte őket a lejtőn. De néhány alak­zatot félretett, mert azokkal nem volt igazi Károj egy vidéki varjú volt. Valahol a Csallóközben szü­letett, a csicsói vagy a nagy- keszi határban. A helyet nem lehet pontosan tudni, mert a határterület gyakran változik errefelé. Ami teg­nap még csicsói határ volt, ma már Nagykeszihez tar­tozik és fordítva. Károjékat azonban ez nemigen zavar­ta, ők arra a szántóföldre repültek, ahol gilisztát meg pondrót leltek. És ha nem találtak, azt mondták: „Kár!” • A mi Károjunk is innét kap­ta a nevét, mert mindig csak azt hajtogatta: „kár”. Kicsiny korában Károjkának becézték, így egyszerűen csak jével, mert a varjúábé­cében nem ismeretes az el- lipszilonos jé. Ráadásul Ká­roj egy kicsit élhetetlen var­júgyerek volt, hiszen min­dig akkor szállt le a földre, amikor a testvére már meg­találta, kihúzta, sőt be is kapta a pondrót. Károjka erre csak ennyit mondott: „kár, kár...” Károj azóta felcseperedett, s most mélyen gondolatai­ba merülve üldögélt a botló fűzfa tetején. Azon töpren­gett, milyen sanyarú is ez a varjúsors! A kietlen határ­ban télvíz idején bizony na­gyon unalmas az élet. Sehol egy szöcske, sehol egy bé­ka, de még az egerek is el­bújtak, talán a föld alatti meleg vackukban éppen mesét néznek a televízió­ban. Neki meg se meleg vacka, se televíziója nincs! Hát miféle élete van télvíz idején egy szegény falusi varjúnak? Mivel úgysem volt más dol­ga és a Duna felől is egy csúnya sötét felhő közele­dett, Károj felröppent. Gon­dolta, legalább kicsit meg­mozgatja a szárnyait. Hát amint szállt, szálldogált, hirtelen huss!, a fekete felhőből nekiiramodott egy nyurga szélúrfi, és egyene­sen Károjnak vette az irányt. Elkapta, majd meg­pörgette, végül a magasba röpítette a varjút. Károjunk már meg is bánta, hogy egyáltalán felröppent, de a szélúrfi nem engedte el. Re­pítette, repítette egyre messzebb. Ahol végül elen­gedte, ott már se szántó­föld, se botlófűz nem volt, csak rengeteg sok ház: ala­csonyabb, magasabb, ilyen meg amolyan. Károj egy magas toronyféleség tete­jén telepedett le. A komáro­miak ezt a tornyot vízto­ronynak nevezik. Miután kicsit megnyugo­dott, szétnézett a háztetők fölött, álmélkodva látta, hogy micsoda nagy rohanás van odalent. Az emberek ide-oda rohangálnak a jár­dákon, az úttesten pedig kerekeken futó színes dobo­zok száguldoznak össze­vissza. Bár egy pillanatra megállnak annál a pislogó valaminél, ami egyszer zöl­det, máskor meg pirosat pislant, aztán tovapöfög­nek. Hát ilyet otthon, a ke- szi határban sohasem lá­tott! Már esteledett, amikor a gyomra nagyot kordult az éhségtől. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy az egyik közeli épületből sok-sok di­ákféle tódul ki, és nagy vi­dámsággal szaladnak egy másik épület felé. A mi Ká­rojunk - lévén falusi varjú - nem tudhatta, hogy az ipari iskola tanulói tartanak ép­pen a diákotthonba, s köz­ben el-elszórják tízóraijuk maradványát, amit a szem­füles verebek, meg a gőgös, szemtelen sirályok rögtön össze is kapkodnak. Károj a torony tetején ülve éles var­júszemével mindezt megfi­gyelte, és ő is alászállt. Igen ám, de ekkorra már a szét­szórt elemózsiát mind fel­csipegették az élelmesebb madarak. „Kár!” - mondta Károj, és nagy bosszúsan visszarepült a torony tetejé­re. Ekkorra már teljesen besö­tétedett, és Károj fázni kez­dett. Éles szemével észre­vette, hogy a torony tetején egy ablak betörve tátong, berepült hát rajta. Bent ko­romsötét volt, azonban ő sötétben is látott. Körös-kö­rül galambok meg verebek bóbiskoltak, hogy korán reggel majd munkába in­dulhassanak. Károj is kibé­relt magának egy jó kis ge­rendaszögletet, és csönd­ben elszunnyadt. Hajnalban ébredt, amikor a verebek hangos csipogással munkába igyekeztek. A ga­lambok még lustálkodtak, ráérősen burukkoltak. Ők nem siettek, hiszen a város­házán később kezdődik az élet, nekik pedig ott volt a munkaterületük, meg a vá­ros főterén. Károj amúgy is koránkelő volt, kiröppent a toronyból, és leszállt az iskola udvará­ra. Komótosan körüljárta. Néhol még eldobott kiflivé­get is talált, így szépen megreggelizett. Nagyon megtetszett neki ez az ud­var. Többször körüljárta, bekukkantott ide is meg oda is. Reggel nyolckor megtelt az iskola diákokkal, és el­kezdődött a tanítás. Károj még mindig ott sétált az udvaron, szép fekete dol­mányában méltóságtelje­sen lépkedett; hol jobbra, hol meg balra nézett. Úgy festett, mint egy pedellus, aki felügyeli a rendet. Az ablakból felfigyelt rá né­hány diák, az egyik rá is ki­áltott:- Hát te ki vagy?- Károj - válaszolta. A gyerekek nevetgélve mondogatták egymásnak:- Nézzétek, ott van Károj, a pedellus! Károjnak nagyon tetszett, hogy a gyerekek kinevez­ték őt pedellusnak. Később aztán megtudta, milyen fe­lelősségteljes, komoly munka felügyelni a rendre és a tisztaságra. Ettől per­sze még büszkébb lett. így lett Károjból nagy tudá­sú városi varjú, s talán még ma is ott őrködik az ipari iskola udvarának rendje fö­lött, méltó komolysággal sétálgatva a fekete dolmá­nyában. Megfejtés A november 6-ai számunk­ban közölt feladat megfej­tése: A-3, B-2, C-l. Nyerte­sek: Derzsi Diana, Komá­g a gurítás. Szerinted melyik alakzatokat? Készítette: Miroslav Motycík rom; Maslej Nicolas, Nagykapos; Szilva Márta, Muzsla; Brestiansky Ta­más, Fülek; Berecz Viktó­ria, Kassa. Az esőfelhő és a Nap Új felhő érkezett az égre. Nem szelíd bárányfelhő, mint a társai, hanem haragosszürke, komor esőfelhő volt. Mégis örült neki mindenki. Lesz végre eső a föl­dön! Úgyis olyan szárazság van mindenütt.- Most már aztán küldd az esőt a földre mindennap - biztatták a bárányfelhők. - Szüksége van rá mindenkinek. Felhő koma nem kérette magát sokáig. Alapos felhőszakadással ünnepelte új otthonát és a bará­tait. Szorgalmasan osztogatta az esőt naponta, volt ezután zápor, zivatar, elég. Örültek a növények a földön: a búza, a kender, a pap­rika, a káposzta, a napraforgó, az árvácska és a többiek. Esett és csepergett és zuhogott és szemergett és ömlött és szakadt és szitált az eső mindennap. Rácz Noémi Illusztrációja Amíg a Nap meg nem elégelte.- Hát ez már sok! Hetek óta hiá­ba kelek, hiába ragyogok az égen, te mindig eltakarsz! Egyet­len sugaram se engeded a földre! Mindenki vizes és fázik. Ez így nem mehet tovább! Felhő koma felfortyant.- Ragyogni akarsz? Csak tessék! Én nem állok az utadba! De ne­kem többet ne gyertek azzal, hogy eső kell! Nem lesz eső, még ha térden állva könyörögtök, ak­kor sem! Eleinte senkinek se volt panasza. Élvezték a meleget, a napsugarak simogatását a növények: a búza, a kender, a paprika, a káposzta, a napraforgó, az árvácska és a többiek. Nem fáztak, nem dide­regtek, megszáradtak, megmele­gedtek. A Nap ragyogott, szikrá­zott, perzselt, égetett. Micsoda hőség! Micsoda szárazság! Akik eddig dicsérték a Napot, most szidni kezdték. Szidták, ócsárol­ták, átkozták. Ezt már a Nap se bírta hallgatni. Bánta keservesen, hogy összezör­dült az esőfelhővel, de nem tud­ta, mit csináljon. A felhő kitért az útjából, s ha véletlenül mégis ta­lálkoztak, tüntetőén elnézett a Nap feje fölött.- Mit csináljak, mit csináljak? - siránkozott a Nap. - Szóba se áll velem! A szárazság viszont egyre elvisel­hetetlenebb lesz a földön.- Talán ha bocsánatot kérnél tőle- suttogták a bárányfelhők.- Még mit nem! Ő ugyanolyan hibás, mint én.- Neked kell megtenned az első lépést. Ő csak a dolgát végezte. Nem kellett volna úgy rátámad­nod akkor. Szépen is meg lehet az ilyet mondani. A Nap hallgatott. Tanácsot adni könnyű. De bocsánatot kérni at­tól a makacs, sértődős felhőtől sokkal nehezebb. Mégis meg kell tenni. Meg kell tenni. Hát akkor essünk túl rajta!- Állj meg, felhő koma, szeretnék mondani valamit - szólt a Nap a felhőhöz, amikor újra találkoz­tak. Az úgy tett, mintha meg se hal­lotta volna. Továbbment szó nél­kül.- Ne haragudj! - kiáltotta utána a Nap. - Nagyon goromba vol­tam veled. „Ennek hiába beszélek - gondol­ta magában.- Meg se hallja!” Ebben a pillanatban a felhő meg­fordult, és visszarohant a Nap­hoz.- Felejtsük el - mondta. - Ezen­túl te leszel az égen délelőtt, én meg délután. Aztán majd cserélünk. Megfelel?- Tökéletesen - felelt a Nap meg­könnyebbülten. Azóta senkinek sincs panasza a Napra, se a felhőre, se a földön, se az égen. Szűcsné Kozsár Zsuzsa Kopócs Tibor illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom