Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-10 / 28. szám
Kultúra 1996. július 10. 13 Janiga József: „A modern művészetben nagy a káosz, sok a szélsőség, a szélhámosság” Kell a pillanat élménye, hogy együtt éljek a tájjal Nemcsak színeket, illatokat is őrzök a múltból Somogyi Tibor felvétele Tallósi Béla ________________ Festő i környezetben, a Dunakanyar, Esztergom, a szőnyi táj, szőlődombok és lankák szorításában, Párkányban született Janiga József. Nemcsak passzív szemlélője, festője is lett a természet nyújtotta látványnak. A nyit- rai pedagógiai főiskola elvégzése után otthont cserélt, a Csallóközbe költözött. Nagymegyeren él és alkot a mai napig. Mint mondja, már nem hagyná el ezt a tájat. Ugyanolyan mély, hatalmas és végtelen, mint a tenger. Janiga Józsefnek ugyanis a csallóközi róna a „tenger”. Immár harminc éve kutatja ébredéseinek és elmúlásainak titkait. Az évszakok átfestő színeit. Rajz-orosz szakot tanult Nyitrán. De ahogy maga vallotta, akkor már rég túl volt a tűzkeresztségen: kamasz volt, amikor Barta Gyula elvitte magával festeni. Falta a könyveket. Van Gogh-ról, Cézanne-ról és másokról olvasott. Hatásukra festő akart lenni, aki vissza tudja adni a természet varázsát. A napokban ünnepelte ötvenedik születésnapját. Azt hiszem, összetéveszthetetlenül sajátosak a Janiga-tájképek. Nem Igazán hagyta, hogy az elődök befolyásolják, eltérítsék önmagától ilyen vagy olyan útra. - Igen, én a saját szememmel látok és festek. Ezen nem is akarok, és azt hiszem, nem is kell változtatni. De én is kísérleteztem, és kísérletezek a mai napig. Megpróbáltam úgy is nézni a tájat, ahogy Cézanne, Monet vagy mások. Hatásukra festettem stilizált képeket is. Amikor megismertem Picasso vagy Braque munkáit, kubista képet festettem. Hatvannégyben végeztem Nyitrán, és elkerültem Nemesócsára, a Csallóközbe. Elhagytam azt a lankás, dombos világot, amelyben felnőttem, és egy teljesen új, lapos, sík valóságba kerültem. Akkor az alföldiekkel, a Hortobágyon élő festőkkel próbáltam keresni a rokonságot. Végigpróbáltam sok mindent, de visszatértem oda, ahonnan indultam. Hogy a látványra építek. Ez nem azt jelenti, hogy másolom a tájat. Egyrészt már eleve sajátosan látom, másrészt amit látok, azt átfogalmazom. Nekem szükségem van a realitásra. Fontos a közvetlen kapcsolat, vagyis hogy benne álljak a tájban, hogy lássam. Én nem tudok kitalálni dolgokat vagy csak emlékezetből festeni. Pedig nemcsak képeket, hanem színeket és illatokat is őrzök az időből. A parasztvilág illatait. A földét. Illatokat, amelyek hangulatokat, helyzeteket idéznek. Nekem mégis a pillanat élménye kell. Ezért is volt nehéz, amikor elkerültem Párkányból ide, erre a vidékre. Azt hittem, soha többé nem fogok festeni. Szép lassan fel kellett fedezni, hogy mi ennek a tájnak a lényege. Kezdetben el voltam keseredve, hogy itt nincs semmi. Aztán rájöttem, hogy igenis van. Csak nem olyan szembetűnően látványos. Az átutazó is azt mondja: ez unalmas, monoton, sík. Igen, mert a Dunakanyarban sok minden szembetűnik, erősek a hatások. Ez a táj A művészetet nem kitalálni, hanem folytatni kell. viszont sokkal mélyebb, rejtettebb, sokkal rejtőzködőbb. Ebben benne kell járni, az ember csak úgy fedezi fel az intimitásait. Tehát nem igazán kedveli az absztrakt művészetet?- Nekem problémát okoz. Ha körülnézünk, a káoszt látjuk a művészetben. Az a véleményem, hogy a művészetet tisztelni kell. Ha valamire azt mondjuk, művészet, az nagy dolog. Lehet, hogy én maradi vagyok, de állítom: amit az emberiség a történelme során produkált, s az a kultúr- kincs, amelyet múzeumokban őrzünk, az azt igazolja, hogy van egy folyamat, amelyben a művészet meg-megújul, de ami most van!... Tizenöt éve Pesten megnéztem egy kisplasztikái Hennáiét, és lehangolt az a sok szélsőség, ami ott helyett kapott: a gyűrött papírtól kezdve a mindenféle gipszkreációkig. A szélhámosságnak is van határa. Olyan ez, mint a mesében, amikor mindenki bólogatott, csak a kisgyerek szólt, hogy nincs is a királynak ruhája. De hát tudjuk, már a rómaiak is azt mondták, a népnek kell a cirkusz. Attól függően, hogy milyen a felvevőközönség, lehet ilyen-olyan divatot teremteni a művészetben is. Pénzzel itt is lehet manipulálni. De a művészetet úgyis megszűri az idő, a szélhámosságot kirostálja. Nem akarom én az avantgárdot bántani, de azt sem szabad erőszakolni, hogy mi itt a huszadik században másképp látunk, mint elődeink bármely korban. Már Babits is megmondta, hogy a művészetet nem kitalálni, hanem folytatni kell. S ha megfigyeli, a művészet minden kitérő után ide kanyarodik vissza, a természethez. A realitáshoz. Én a jóban hiszek. Az megmarad. Ajó lehet akármilyen kicsi, sokkal erősebb, mint a rossz. Ez olyan gondolat, amelyet a megyeri művészeti alapiskola oktatójaként bizonyára tanít is.- Tudást átadni nem könnyű. Mesterségből csak alapokat tudok adni. Azt is csak akkor, ha a gyerek saját magát is hajtja és képezi. Ha nem járhat akár a Leonardo da Vincihez, akkor se lesz belőle semmi. A gyerekeknek, az a tapasztalatom, elsősorban önbizalomra van szükségük. Arra nagyon vigyázok, hogy ne romboljak. Regény Heti kultúra Könyvespolc „Örökmécses” ZalabaiZsigmond A honti könyvészet az utóbbi időkben egy rendhagyó, a szülőföld zsoltárát-siratóéne- két messze idegenből is hazaküldő kiadvánnyal lett gazdagabb. A könyv címe: Örökmécses: Sahy-Ipolyság és környéke mártítjainak emlékére. Megjelent az izraeli Na- hariyában, 1994-ben, a Ronil nyomda termékeként; összeállítói Gartenzaum Gy. és A- scher Sándor, aki 1995. december 1-jén az alábbi dedi- káció kíséretében küldte el a kötetet a Bibliotheca Hunga- ricának: „Ajánlva a somorjai „Magyar Könyvtár”-nak. Égy a több száz elpusztított magyar-zsidó közösségek történetéből. Megölte őket a gyűlölet, emléküket őrizzük szeretettel.” A Jeruzsálemből érkezett könyvküldemény sűrűn sorjázó sajtóhibái, tekintettel az idegen nyelvi-nyomdai környezetre, stílusának olykori laposságai, tekintettel arra, hogy nem hivatásos toliforgatók írták, hanem - afféle „történelem alulnézetből” alapon - az események át- és túlélői vetették papírra emlékeiket, megboesáthatóak. Az említett hiányosságokért bőven kárpótolja az olvasót a kötet adatgazdagsága, amelynek révén érzékletes képet kapunk egy sajátos, vallási szokásaiban a magyartól elütő, de nyelvében és kultúrájában a magyarral szorosan összefonódó mikroközösség életéről, szociális rétegződéséről, múltbeli és e századi történelmének békés mindennapjairól és a Holocaustban tetőző sorstragédiáiról: munkaszolgálatról és gettókról, halálmenetekről és koncentrációs táborokról. Az 1941-es népszámlálás szerint az akkori Ipolysági járásban 1228 zsidóéit; a legtöbbjük, 773 Ipolyságon. 1941- ben alig tíz olyan községe akadt az Ipolysági járásnak, amelyben nem éltek izraeliták. E számból az is következik, hogy a települések nagyobb részében szervesen beletagozódtak a társadalmi szerkezetekbe. Hont megye izraelita közösségének állít emléket az Örökmécses, melynek erénye, hogy a honti helytörténeti kutatásokat eddig kevésbé ismert adatokkal gazdagítja, legyen szó akár statisztikáról, demográfiáról, akár vallás- vagy iskolatörténetről, akár pedig - Kiss Józsefnek az ipolysági zsidó termetőben olvasható sírverse kapcsán - irodalom- vagy kultúrtörténetről. E siratóénekszerű vonulatba sajátosan illeszkednek a történelmi igazságtétel jegyében fogant írások. A- scher Sándor: A munkatábortól az Eichmann perig; Kohn I.: A Chalucok földalatti mozgalma vagy éppen a dr. Víg-Wolner szerzőpáros nevével jelzett Memorandum az állam vezetőségéhez, amely a faji, vallási, politikai okokból üldözöttek és antifasiszták szövetségének ipolysági alapszervezete nevében azt sérelmezi, hogy 1945 után az üldöztetés minden fázisát megjárt, kínkeservvel életben maradt kevés zsidó ismét hátrányos megkülönböztetésben részesül a szlovák állami szervek részéről, s emiatt sokan az „alijá”-t (az Izraelbe való kivándorlást) választják... A kötet 1993-ig követi nyomon a honti izraeliták (utó)életét.- Erdőt-mezőt? Ezt nem értem.- Hát rengeteg fűt-fát. Egy pillanatra se felejtse el, hogy miről szól a politika...! Megesküdtem nekik, hogy hatalomra kerülésem után számíthatnak a támogatásomra.- Ez rendes magától. Mármint hogy gondol az ifjúságra!- Egy frászt! - sziszegte dühösen Zuzmó, majd a tenyerével szórakozottan söprögetni kezdte a vodkásüveg maradványait. - A fiatalokkal csak baj van. Mindenbe belebeszélnek, mindent jobban akarnak tudni. Eszem ágában sincs beváltani az ígéretemet. Sőt! Ha bársonyszékbe kerülök, fel- fegyverzem és egymásnak uszítom a két garázda csapatot, hogy irtsák ki egymást egy szálig.- De hiszen ez szörnyű!- A cél szentesíti az eszközt.- Csalódtam magában.- Most még valóban úgy hiszi. De felvirrad a nap, amikor nekem ad igazat. Sőt! Ugyanezt gondolja, mondja és cselekszi majd.- Kizárt dolog! Most viszont elmegyek, és többé nem jövök vissza - mondta az író, majd kimászott az asztal alól, s az ajtó felé botorkált a sötétben.- Menjen csak! - hümmögött az öreg. Angyal a körhintán Z. Németh István 7.rész Odakintről ismét fülsértő csörömpölés hallatszott. Ajelek szerint a hívatlan vendégek megkezdték a poharak, korsók és egyéb berendezési tárgyak módszeres megsemmisítését. Egy velőtrázó női sikolyban felismerték Petting Betty, a csaposnő hangját. Valami szörnyűség történhetett vele.- Ez nem igazság, fiatalurak! Engem is erőszakoljanak meg! - sikoltozta hisztérikusan.- Menjen már - türelmetlenkedett Zuzmó. - Mire vár? Búcsúzzon el a bőröndjeitől, és mentse az irháját. Az író az ablakhoz lépett. Kiverte a maradék üvegszilánkot a keretből, s óvatosan kikukucskált. Két torzonborz alakot látott odakint, akik éppen heves vitába merültek. Az egyiknek rikító színű tollak álltak ki a hajából, és harci színekre volt mázolva, mint egy indián. Társa egy villanykaró- nyi vastagságú dorongra támaszkodott, és heves geszti- kulációi közben úgy rángatta a vállát, mintha az idegei nem lennének teljesen rendben.- Ezekkel a cingár figurákkal könnyen elbánok! - szólt hátra az író Zuzmónak.- Sokan azt hitték, de azoknak már deszkalakásuk van a föld alatt! - mondta az öreg. - Ráadásul ott se villany, se gáz, se melegvíz... - mélázott. - Ha engem is odaköltöztetnek melléjük, ígérje meg, hogy szobrot emeltet nekem a Parlament előtti parkban! Még mielőtt az író valamit is válaszolhatott volna, türelmetlen kezek rántották fel a helyiség ajtaját, s a támadók közül egyszerre legalább tizenöten szerettek volna benyomulni a kis helyiségbe. Mivel ez nem ment olyan könnyen, a Kvazár Lázár nevű ausztráliai lakosnak még volt annyi ideje, hogy vegyen egy mély lélegzetet, s kipréselje magát a szűk, kis ablakon. Az öltönye legalább tíz helyen felhasadt, de ettől az apróságtól eltekintve szerencsésen belehuppant az ablak alatti víztócsa kellős közepébe. Mintha csak neki készítették volna oda. A bejáratnál ácsorgó és vitatkozó két szadoid őrszem azonnal észrevette a prüszkölő idegent, de csak nevetett rajta. Talán abban a hitben voltak, hogy ez az antipatiku- san jól öltözött egyén nem ugrott, hanem úgy dobták ki. Ha pedig kidobták, akkor csakis valami hulladék lehet. Az lró kitörölte a sarat a szeméből, talpra ugrott, s olyan kezdősebességgel vetette bele magát a sötétségbe, amely egy nyúlnak is becsületére vált volna. Nem is nézte, hogy merre fut, nem is érdekelte, hogy üldözik-e egyáltalán. Nem a „romlás brigádjai” elől rohant, hanem saját kusza gondolatai elől. Pillanatnyi lelki- és halmazállapotában úgy tűnt, sose bocsátja meg magának, hogy átlépte idefelé a határt. Nem üldözte senki, ettől egy kicsit megnyugodott. Megállt, hogy egy kicsit kifújja magát. Fogalma sem volt róla, hogy hova keveredett. Végignézett a nemrég még oly kifogástalan öltözetén. Hogy bálterembe nem léphetne így be, az biztos. No de nem báltermet keresett. Beérte volna egy közönséges autóbusz- vagy vasútállomással, esetleg repülőtérrel. Ha rakétakilövő állomásra bukkan, akkor sem sokat tétovázott volna. Egy viszonylag jó állapotban maradt, ám sötét és kihalt lakótelep közepén ilyesmiről viszont még csak nem is ábrándozhatott. A háta is borsódzott ettől a csendtől. Ilyen tökéletes némaság még a Holdon sincs! Szemével gépkocsit keresett, amelyet egyszerűen feltörhetne és ellophatna. Volt néhány autóra emlékeztető roncs a közeli toronyház melletti parkolóban, ám amikor közelebb ért hozzájuk, csalódottan állapította meg, hogy se kerekük, se szélvédőjük, a motorházban pedig macskák szunnyadnak íóerő helyett. Leült egy padra, de nem mert elaludni. Még mindig sáros és vizes volt. Valamibe bele is léphetett, mert kellemetlen, orrfacsaró szagot érzett a cipője körül. Undorodott magától. Aztán ismét eleredt az eső, ő pedig némán, zokszó nélkül tűrte, hogy a pimasz vízcsep- pek táncot járjanak a homlokán. Zuzmó jutott eszébe, a vén álmodozó, aki talán már nincs is az élők sorában. Ha az író tudta volna, mekkorát téved! Az öreg szeszkazán ugyanis remekül érezte magát. Épp pohárköszöntőt mondott kedves törzshelyén, az Oázis borozóban. (folytatjuk)
