Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-25 / 8. szám
l/BSárnap 1996. február 25. MŰVÉSZVILÁG SZABÓ G. LÁSZLÓ Éjféli utazás Molnár Piroskával VAN GOGH ÉS A HIVATÁSTUDAT magántragédiáit próbálja megmutatni. Szerintem akkor izgalmas a játéka, ha ezeken felül tud emelkedni. Ha belemerül, csatát veszt. Az Öreg hölgy hatalmas boldogság számomra. Ha reggel arra ébredek, hogy nem bírom tovább, megcsináltam már a magamét, hagyjanak békén, majd csak eléldegélek valamiből, ez a szerep mindig erőt ad. Ilyenkor újra és újra azt mondom: Istenem, köszönöm, hogy holnap is, meg holnapután is játszhatom.” „Nem új keletű a viszonyunk. Van Gogh már kamaszlánykoromban is fontos volt nekem. Először Szegeden, a francia tanárom mesélt róla, később könyvek és filmek vittek még közelebb hozzá. Őrületével elképesztett, az erejét csodáltam, hivatástudata példamutató volt számomra. Igen, sivár körülmények között is születhetnek remekművek. Csak tehetség kell hozzá. Nagy adag tehetség és őrületes akarat. De honnan is jutottunk el Van Gogh- hoz? A zsebemből? Ja, tényleg! A szotyola. A Napraforgók. Annyi minden történik velem mostanában... Jó is, rossz is. Miközben rengeteget dolgozom. Sokszor el is kap egy őrület, és azt mondom: nem kelek fel, nem csinálom tovább, nem megyek be a színházba, nincs az az Isten, aki erre rábírna. Aztán eltelik egy óra, két óra, és akkor eszembe jut, hogy énmiattam előadás még egyetlen- egyzer el nem maradt, beteget sem jelentettem soha, és már szedem is össze magam, mert tudom, hogy szólít a kötelességem, s ez így is marad, amíg csak élek. Színésznek lenni szerintem ugyanolyan hivatás, mint amikor az orvost szüléshez hívják egy távoli faluba. Lehet köd, lehet fagy, lehet derékig érő hó, akkor is mennie kell. Bulgakov is ezt tette, amíg orvos volt, és Csáth Géza is ennek tudatában élte az életét. Van ebben egyfajta bomírt kötelességérzet, de nem baj. Amíg én a két lábamat húzni tudom, és nem esem össze a színpadon, nem felejtem el a szövegemet, addig biztosan játszani fogok. A szotyoláról pedig csak annyit: ez olyan idegnyugtató. Feszültségoldó. Haragszom magamra, hogy ekkora zacskóval veszek, de el kell hogy foglaljam magam. Meg aztán van bennem egy kis kényszer is, hogy hasonlítsak a többiekhez. Hogy ugyanazt csináljam, amit ők. S aztán fél évig eszembe sem jut, hogy nekem rágcsálnom kellene.” DÜRRENMATT ÉS AZ ÖREG HÖLGY LÁTOGATÁSA KOSSUTH-DÍJ ÉS ÉJFÉLI BUSZOZÁS „Erre sosem gondolok. Hogy miért kell nekem késő éjjel, fáradtan utazgatnom. Törőcsik Mari, aki minden szerepére egy újabb Kossuth-díjat érdemelne, ugyanígy zötykölődik. Az Osztrigás Midben láttam őt a múlt pénteken Szolnokon. Véget ért az előadás és beült egy mikrobuszba. S ezt teszi hetente kétszer, háromszor. Miközben a kisujját sem kellene már mozdítania. Ő viszont megy és játszik. És zseniális. Minden jelenet után összecsaptam a tenyerem, de mindig elkéstem, mert a közönség megelőzött. A harmadik vagy a negyedik taps után azt kezdtem figyelni: ez vajon „a Törőcsiknek” szól, vagy az aznap esti alakításának. És rá kellett jönnöm, hogy a többiek közül azért nem kapott senki nyíltszíni tapsot, mert Törőcsik volt az egyetlen, aki halálosan komolyan viszonyult a feladatához. Fantasztikus szituációkat teremtett, és a közönség ezt jutalmazta. Ha kiment, már várta is vissza. Én csodálom a sztárokat, leborulok előttük, de ha a sztárság mögött nincs ott a teljes ember, a teljes művész, mint Törőcsik esetében, akkor a látvány, a körítés borzasztó kevés. Tehát nem én vagyok az egyetlen Kossuth-díjas, aki vidéken is boldogan játszik. Törőcsik ugye, már fiatalon a magyar film üdvöskéje volt, és most, hogy betöltötte a hatvanat, esténként Szolnokon nyújtja a teljességet egy Feydeau-vígjátékban. Egy olyan előadásban, amely után minden színész megnyalná a tíz ujját. Az ilyen művészekre, mint ő, Pesten színházat építhetnének, ehelyett fogja magát és a kényelmével mit sem törődve, a legkeményebb télben lejár vidékre. Úgy jött be a színpadra, hogy mindannyiszor erős vágyam volt pezsgőt inni a cipőjéből. És amikor reggel az ágyban megmozdulni sincs kedvem, nem még szedelőzködni, vonatra sietni, most már ez is az eszembe jut. Hogy Törőcsik Mari ugyanezt csinálja. Amivel engem igazol, hogy ezt igenis érdemes csinálni.” KERETBEN Két marékra „demoralizál” Molnár Piroska a kaposvári Csiky Gergely Színház tájbuszán, útban Siófok felé. Este hétkor Dürrenmatt dúsgazdag Öreg hölgyét játssza, aki után üres koporsót cipelnek egy szegénységben sínylődő kisváros utcáján, de amíg célba ér a társulat, másfél órán át szaporán szotyolázik. Reggel fél hétkor Pesten ébredt, vonatozott egy nagyot, tízkor, Kaposváron, már olvasópróbája volt, háromtól négyig pihenhetett volna, de nem tudott, most pedig zötykölődik, rágcsál, „szövegösszemond”. Bírja a strapát. Erős nő. Én legalábbis annak látom. Az ő tükre, ettől függetlenül, mást mutat. Molnár Piroska nem állítja egy percig sem, hogy teherbíró alkat. Azt mondja: inkább csak végzi, ami rámérettetett. Teszi a kötelességét. „Kegyetlenség? Az is. Clara Zanachassian, a multimilliárdos asszony megöleti hajdani szerelmét. Akitől gyereke született. Neki hozatja a fényes koporsót. Arra vár, hogy végezzenek vele, s hogy a halálban egyesülhessenek. Utolsó vágya a fűszeres halála. Hogy az mellett pihenhessen, aki az égész életét kitöltötte. Dürrenmatt remek író, de a figurák kora nem mindig stimmel nála. Rosszul számol. A tragikumot és a komikumot azonban mesterien váltogatja. A lelkiismeretünket is alaposan meg tudja bolygatni. Ami pedig az öregkort illeti: annak elképesztő varázsa van. Az anyósomon látom, akit imádok. Harminc év különbség van köztünk, de még utazik, holnap is lejön, hogy megnézzen. Én az ötvenegyedik évemet taposom, de nem érzem korainak a szerepet. Egy korombeli nő már annyi mindent tudhat a világról! Rengeteget. Ha én most belekezdenék... engem sem kímélt az élet. Tavaly is olyan rettenetes dolgok történtek velem! De nem biztos, hogy akkor jó a színész, ha a KAPOSVÁR HÚZÓEREJE „Elszerződhettem volna már én is. Mint Lázár Kati vagy Pogány Judit, hogy csak a korosztályombeli nőket említsem. De az élet valahogy azt kívánja, hogy én Kaposváron álljak helyt. Ez olyan furcsa adok-kapok helyzet. Valamit valamiért. Dajka Margit után Bors nénit, Törőcsik Mari helyett a Mamát játszom a Tudós nőkben Pesten. Nekem ezek nagy megtiszteltetések, mégsem tudok elszakadni Kaposvártól. Ügy látszik, szeretek megfelelni azoknak a kihívásoknak, amelyeket az élet támaszt velem szemben. Olykor persze nagyon nehéz. Fárasztó. Tökéletesen értem a kollégáimat, akik egy idő után másutt és másfajta köröket akarnak futni. Kipróbáltam én is. Elmentem és visszajöttem. És most ez a szolnoki Osztrigás Mici Törőcsik Marival megerősített a hitemben, hogy itt és ezt kell csinálnom. Már könnyebben felkelek, ha fél hatkor megcsörren a vekker, és gyorsabban megy minden. Fürdőszoba, tea, metró és már szállók is fel a vonatra. Én a magánéleti boldogságomat rúgtam fel ezért a pályáért, hiszen már akkor is tudtam: ez a hivatás teljes embert követel. És ha adsz neki, ő is ad. Mindig annyit, amennyit tőled kap. Se többet, se kevesebbet. Amit elvesz, azért meg is jutalmaz. Ezen a pályán nem lehet csak úgy ellébu- colni. Vessen rám nyugodtan követ, aki máshogy gondolja, szerintem nagy magánéletre ne számítson, aki ezt az utat választja. Vagy-vagy. Más megoldást nem ismerek. Gyönyörű visszajelzéseket csak az kap, aki mindent odaad a pályának. Közben persze lehet nyafogni és szenvedni, és nem is baj, ha gondban vagyunk az élettel, hiszen a tapasztalatainkból, az élményeinkből, az érzelmeinkből építünk fel minden figurát. Ami pedig továbbvisz bennünket, az a köte- Én beteg is csak akkor vagyok, ha ráérek. Ezt valahogy így hozza a természet. Ha dolgom van a színházban, a tévében vagy a rádióban, nem robbanok le soha. De ha két nap szünetem adódik, amit magamra fordíthatnék, azonnal történik velem valami. Elmegy a hangom, náthás leszek, belázasodom, aztán mint egy megbízható cirkuszi ló, újrakezdi az ember. És még valami. Kaposváron, a színészházban csupa olyan ember lakik körülöttem, akikhez bármikor becsöngethetek. Valami ősi érzés húz az ilyen kommunaszerű életstílushoz. Nekem fontos, hogy érezzem: sokan akarják fogni a kezem. Pesti lakásomban a falak is hidegebbek. Ott mintha messzebb lennének tőlem az emberek.” Erős, mindent kibíró, csiszolt agyú, művelt, érzelemgazdag aszony, mondta róla Ascher Tamás, még Az öreg hölgy látogatása előtt. Karmestere minden előadásnak. Teljes a kép. A kontúrok szinte kitapinthatóak. Boldog lehet a néző, aki Molnár Piroskát játszani látja. De legyen hálás a figura is, ha gazdájául őt kapja. Gábriel García Márquez Dél-Amerika leghíresebb, a világ egyik legolvasottabb kortárs írója. Az utóbbi évek kétségkívül legnagyobb irodalmi remeke, a Száz év magány szerzője. A karib-tengeri országok krónikása. A sejtelmes trópusi világot és keserűmandula-illatú szerelmeit közveti felénk indázó cselekményű regényeiben. Amelyekről immár kiderült, nemcsak olvasva élvezetesek. Magyar színpadon is sikerrel játszották a Száz év magányt - Törőcsik Mari és Garas Dezső főszereplésével. Ugyanezt az előadást a regény szülőhelyén, Kolumbiában is lelkesen üdvözölték. De mozgóképen is ugyanúgy megnyílik előttünk Márquez színes-kusza kolumbiai világa. Filmen is ugyanúgy élvezhető a szerelemről és halálról szóló balladisztikus története. Szenvedélyektől fűtött és bosszúszomjas alakjait Anthony Delon, Or- nella Muti és Rupert Everett keltették életre. Legutóbb, három szerelmesregény között, riportkötetet írt a kolumbiai kábítószer-maffiáról. Hírek egy rablásról címmel hamarosan megjelenik. A hatvannyolc éves kolumbiai Nobel-díjas írót a GíoiVíban megjelent interjújának részleteivel szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. • Mit érez, amikor új könyve jelenik meg?- Általában nagyfokú kielégülést. Ugyanakkor egyfajta félelem is jár a várakozással, mert nem tudom, hogy a közönség hogyan fogadja majd az új művet. Sohasem mondom, hogy az utolsót. Izgulok, mint egy színész a premier előtt. • Az olvasóközönség szeretete vajon befolyásolja-e írói tevékenységét?- A sikert a Száz év magány hozta meg. Ilyen regény után sokkal nagyobb felelősséggel ír az ember. Mindenki azt várja, hogy azt folytassam, amit ott elkezdtem. De az eddig még nem sikerült. • Bejárta és megismerte az egész világot. Hatvanhat éves korában mégis úgy döntött, első igazi otthonát nagyszülei földjén, Cartegenában, a karib-tengeri szigeten építi fel. Miért?- Mert nem szeretem a hideget. Itt kitűnő a klíma, és a természet is szinte érintetlen. Harminc évig kerestem az ideális helyet. Olyan otthont akartam, amely egy csodálatos antik város falain belül van, de ahonnan rálátok a tengerre. • így aztán esténként saját regényhősei között hajthatja álomra a fejét.- Igen, a ház, amely az otthonom, a Santa Clara-kolostor ősi temetkezési helyén épült. Ennek a kolostornak az életéből merítettem A szerelemről és más démonokról című regényem cselekményét. Amikor Cartagenáról írok, akkor a gyermekkorom emlékei között próbálok keresgélni, hiszen itt nőttem fel. • Cartagena az a hely, ahol újságíróként dolgozni kezdett.- így igaz. Húszéves voltam. Bogotából jöttem, és jelentkeztem az El Universal című helyi lapnál. Elmondtam, hogy írtam már néhány elbeszélést, és újságíró akarok lenni. A főszerkesztő ott, azon nyomban leültetett az írógép mögé, adott egy témát, és azt mondta, fogjak hozzá, írjak belőle cikket. Amikor kész voltam, elolvasta, s rögtön ki is húzta az első mondatot. Szinte az egészet újraíratta velem, de a cikk végül megjelent. Idővel mindig kisebb és kisebb mértékben nyúlt bele az anyagaimba, míg eljött a nap, amikor már egyetlen mondatot sem íratott át, egy szót sem húzott ki. így lettem újságíró. Az újságírás irodalmi tevékenység. A publicisztika ugyanolyan szent dolog, mint a dráma- és regényírás vagy mint a költészet. • Mennyi időt tud eltölteni írás nélkül?- Egy napnál többet semmiképp sem. Az írás foglalja le minden gondolatomat. Semmi sem tud visszatartani attól, hogy ne dolgozzak. A legelső és legfontosabb dolog számomra. Nem szoktam szünetet tartani. Ha befejezek egy regényt, azonnal belefogok a másikba. Mert akkor még elememben vagyok. Nem szabad engedni, hogy lecsillapodjanak, kihűljenek a gondolataim. Ha az ember lehiggad, vége, már nem úgy működik az agya, ahogy kellene. Még ma is mindennap hajnali ötkor kelek. Két órát olvasok, mert tudom, hogy napközben nem jutna rá időm. Aztán általában átfutom azt, amit előző nap írtam. Este sohasem olvasom vissza, mert akkor nem aludnék nyugodtan. Álmomban is járna az agyam, továbbköl- teném a történetet. A hajnali olvasást egy kiadós teniszparti, majd a reggeli követi. Előtte természetesen letusolok. A zuhanyozó számomra a reggeli inspiráció helye. • A szerelem központi téma regényeiben. És az életben?- A legfontosabb dolog. A szerelem az egyedüli és kizárólagos ideológiám. • Hogy éli meg az idő múlását?- Felfigyeltem rá, hogy a regényeimben minden idős ember sokkal fiatalabb nálam. Mostantól az öregeket megvénítem, hogy fiatalabb lehessek náluk. • íróként bizonyára elégedett önmagával. Apaként is az?- Tökéletesen, mert mindkét gyermekemet nagyon szeretem, és ők is ragaszkodnak hozzám. Örömmel tölt el, hogy elérték, amit akartak, s azt érték el, amit apaként én magam is szerettem volna, hogy elérjenek. Olaszból fordította Tallósi Béla
