Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-18 / 7. szám
l/BSämap 1996. február 18. MÚLTUNK - JELENÜNK RO NCSOL LÁSZLÓ Magyar sorsfordulók, s történhetett volna-e másként? Hatalmas fölháborodást váltott ki Antall József miniszterelnök bejelentése, hogy 15 millió magyar kormányfője kíván lenni. A tiltakozás az utódállamok politikusai és irányított közvéleménye részéről szemforgató volt, hiszen Meéiar eleve minden szlovák miniszterelnöke módján lép föl, s ezt egyetlen cseh vagy magyar partnere sem vetette még a szemére, hiszen így természetes; a román politikusok a parlamentbe s a kormányba is bevonták a határrevíziós Nagy-Romá- nia Pártot, Milosevics pedig az egész eredeti jugoszláv hadseregét a balkáni szerbek egy államon belüli integrálására (Nagy-Szerbia megteremtésére) mozgósította a náci élettérelmélet helyi változata szerint. (Próbáljuk elképzelni, mi történne, ha valaki szervezni kezdené a Nagy-Magyarország Pártot!) Semmire sincs a magyarságnak az általános öngyógyítás első lépcsőjében olyan nagy szüksége, mint a lelki, szellemi és anyagi egymásra találásra a kötelező természetes vérségi szolidaritás szellemében. A béke- szerződések határai családokat szabdaltak szét, a kitoloncolásokkal, menekülésekkel és a lakosságcserével újabb sok tízezres tömegek kerültek tőlünk és minden utódállam területéről Magyarországra, ezért a szó eredeti értelmében is vérségi kapcsolatokról kell beszélnünk, s a szoros összetartozás tudata, ha föltámad végre, természetes, üdvös, építő és helyénvaló. Helyes irányultsága esetén senkit sem veszélyeztet, csupán nemzetünk integritását és minden nemzetrész korszerű fejlődését hivatott szolgálni. Ha van francia, német, lengyel, szlovák, román, szerb vagy zsidó szolidaritás, ha van életre-halálra szövetkezett kohézió az iszlám vagy a görögkeleti népek közt, akkor nincs mit félnünk magyar integritásunk megvallásától és persze napi gyakorlásától, gyarapítanunk kell Isten alkotta-óvta nemzetünk sajátos értékeit. Nem mindegy, milyen minőségű tömegként kerülünk az európai közösségekbe, s hogy ott milyen - egyenrangú vagy alávetett - szerepet fogunk-e játszani. Ez jövőnk egyik kulcskérdése, s magunkat kiteljesíteni, mint eddigi keserű belföldi politikai tapasztalataink bizonyítják, csak az anyaország szüntelen, okos, átgondolt támogatásával, egy magyar-magyar együttműködésben lehet. Ügy látszik, a szlovák államhatalom teljesen és végérvényesen megtagadja tőlünk kultúránk finanszírozását; van-e joga ilyen körülmények között állampolgári lojalitást követelnie tőlünk? Mindnyájan tudjuk, miért van szükségünk az anyaország fokozott támogatására: a csehszlovák államkeretben drámai mértékben elmaradtunk még az ún. szocialista optimumtól is, és feljebb lépni csak a magyar anyaközösség átfogó segítségével tudunk. A fogalom, hogy magyar, a mindennapok gyakorlatában embereket jelöl, s itt az ő képességeik kiteljesítéséről van szó; itt dől el, hogy egy XXI. századi, modern társadalom korszerű polgárai, vagy szolgáltató, lézengő, helyüket nem találó, munkanélküli páriák - eltartottak leszünk-e. Azért is rendkívül fontos az anyaország belső megújulása és gazdasági fölerősödése, mert az európai integrációval a Kárpát-medence magyarsága egy integráción belüli (modern, nyugat-európai szintű) és egy integráción kívüli (kelet-európai arculatú) tömegre fog szakadozni: az ortodox Ukrajnának, Romániának és Szerbiának nehezen lesz belátható időn belül esélye, lévén mind pillanatnyilag s nyilván még sokáig a hatalomban maradt kommunisták uralma alatt, hogy az Európai Unióba jusson, s ezzel az ott élő 2-2,5 millió magyar is kívül reked majd a folyamaton. Szlovákia, mint a visegrádi csoport negyedik helyére szakadt ország előtt elvben nyitva áll a nyugati út, csak az a kérdés, változtat-e ez a kis ország mohó dezin- tegráló, soviniszta politikáján. Az is kérdés, hogy az anyaország meg merje-e kockáztatni ezt a politikai nemzetszakadást; válaszunk azonban csak igenlő lehet, mert nem sza- laszthatja el ezt az esélyt, amellyel visszarendeződik oda, ahova Szent István aktusa és minden Trianon és Párizs (fasizmus és kommunizmus) előtti reformpolitikánk fölzárkóztatta, s ahol a kimaradt utódállamok magyarjait is hathatósabban tudja majd erős pozíciójából segíteni. Ez lesz a nemzetnek a keleti érdekszférából való, remélhetőleg végleges kiválása és reintegrálása oda, ahova egész hagyománytömegével, kultúrájával, történelmi elkötelezettségével, nyugati gyökerű vallásfelekezeteivel és civilizációjával tartozik. Erdélynek lenne még, ha egy román-magyar transsylvanista mozgalom kivívhatná állami önállóságát, esélye a gyorsabb ütemű fölzárkózásra, az ott lezajlott romboló folyamatok után azonban, a volt román fejedelemségek szorításában, hajdani valójából kiforgatva és több fejlődési szakasszal visszavetve, velük együtt aligha, vagy messze nem a magyaréval azonos ütemben. A magyar politikának és a mi kisebbségi politikusainknak is azon kell munkálkodniuk, hogy legalább Szlovákia ne maradjon kívül a folyamaton, s vele mi is, ez a 600 ezer szlovákiai magyar, a nyugat-európai közösségekbe tagozódjunk. Az Unió vezető hatalmai ma már látják, mennyi véres bajt okozott trianoni és párizsi politikájuk, s legalább a magyar és más kisebbségi tömbök emberjogi védelmét joggal, s remélhetőleg nem hiába várjuk el tőlük. Annyi keserű és sokkoló tapasztalat birtokában ma már cáfolhatatlan tényként kezelhetjük, hogy 1919-től a szlovák politika a mi fölmorzsolásunkat tekinti legfőbb, minden társadalmi rendszeren, ideológián és szövetségen át követett céljának. Felszámolásunk módozatainak stratégiáját rég kidolgozták, írásos dokumentumok, tanulmányok és tárgyalási jegyzőkönyvek is őrzik, nyilvánvalóan összehangolták az utódállamok - a volt Kisantant - hasonló nemzeti stratégiáival, s folyamatosan konzultálnak fölöttük, főleg a pillanathoz szabott taktikákat illetőleg. Ezért hasonlítanak úgy, mint egyik tojás a másikhoz. Nem óhajtok ennek az alávaló tervnek minden összetevőjével foglalkozni, csak néhány mozzanatára térnék ki pár mondat erejéig. Elsődleges nemzeti céljuk minél több föld- és más gazdasági vagyon megszerzése. Erre irányult az 1920-as csehszlovák földreform, majd az 1945 utáni teljes vagyonkobzás, valószínűleg ezt célozza a fékezett iramú privatizálás, és nyíltan s egyértelműen a magyaroknak a magánosításból való kirekesztése. Beolvasztásunk kulcsemberei a lakosság- cserével behívott és magyar sávúnkba telepített szlovákok. Évekig, nem ritkán évtizedekig, a rendszerváltást követő választásokig ők vitték a helyi és járási közigazgatás vezető szerepeit, a párttisztségek nagy részét, ők irányították a gazdaságot, szlovák iskoláikkal, tanügyi átszervezéseikkel és propagandájukkal magyar gyermekek tízezreit vonták el magyar oktatási nyelvű intézményeinktől, idegenítették el a magyar s az egyetemes kultúrától, bátortalanították el és gyöngítették művelődési intézményeinket, s akarva- akaratlan a szlovák nemzeti propaganda, részben a belső uszítás, részben a szlovák diplomácia eszközeiként szolgálnak. Amikor a pozsonyi hatalom és a sajtó a betelepültek elmagyarosításáról kiabál, elnyomó politikájának fokozását indokolja vele, amikor pedig a Magyarországon maradtak állítólagos durva elmagyarosításáról hazudozik, ismét a mi leszorításunkhoz (jogaink korlátozásához) keres indokot. Mintha nem magyar ajkú gyermekeink egyharmada járna szlovák, hanem az ő tanulóik egyharmada magyar iskolába, s mintha nem Clementisék bírták volna egy több hónapos szabad magyarországi propagandával önkéntes áttelepülésre az ottani nyelvsziget öntudatosabb dolgozó és értelmiségi rétegét, s hagyatta volna sorsára a kevésbé öntudatos, a nemzeti érzés iránt közönyösebb, inkább helyi gyökereihez ragaszkodó maradékot, amelynek gyors elmagyarosításáról egyébként kifejezetten is meg volt győződve. Persze nem így történt, a magyar kormányzatnak esze ágában sem volt fölgyorsítani a beolvadási folyamatot, fékezésére pedig szlovák értelmiség hiányában, főleg pedagógusok és lelkészek nélkül egyszerűen nem maradt eszköze. Hogy mennyire igaz, amit Clementisékről mondtam, hogy ti. számoltak a visszamaradottak elmagyarosodásá- val, ill. elmagyarosításával, sőt nagylelkűen és cinikusan jóvá is hagyták, kiderül abból a jegyzőkönyvből, amely a csehszlovák kormány 1945. december 4-i üléséről készült. (A jegyzőkönyvet Vadkerty Katalin fénymásolta a Prágai Állami Központi Levéltár ÚV KSC osztályán, jelzete Fond: 100/24, svázek 139, aj. 1494. Az ülésen napirend előtt dr. Vladimír Clementis külügyi államtitkár (később külügyminiszter) beszámolt az általa vezetett csehszlovák bizottság és a Gyöngyösi János magyar külügyminiszter által vezényelt magyar küldöttség folyamatban levő tárgyalásairól. (1945. dec. 3-6.) A mi jövőnkről tárgyaltak, s többek között azt mérlegelték, előbb a külügyi tárgyalóasztalnál, majd a prágai minisztertanácsban, hogy hány odaáti szlovákot és itteni magyart lehetne kicserélni, s mennyien maradnának kitoloncolásra, illetve beolvasztásra. Elmondták többen is, hogy tapasztalataik szerint a szlovákiai magyarság jól asszimilálható népelem, s ha nem maradunk itt sokan, könnyen elboldogulnak velünk. Maga Clementis is ezt a véleményt osztotta, mondván: „z.e se nám asimi- lace téch Madarú, kterí zde zűstanou, nebu- de-li jich mono, pomérné snadnofpodarí. Na druhé strané prohldsil pri jednáni váci madarskému ministru zahranicních vécí, ze nebudeme míti zájem na téch Slovácích, kterí sí nebudou práti prestéhování na Slovensku, nybrz ze budeme pocítati s tím, ze se tito Slo- váci pomadarStí a ze im k tomu prejeme mnoho stéstí.” (Magyarul: „Dr. VI. Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá. ”) íme az igazság, amely után a szlovák hatalomnak semmi jogalapja sem lehet egy általa deklarált kölcsönösségi elv szerint gátolni jogaink kiteljesítését. A magyarországi szlovákok mai állapotáért nem a magyar politikát, hanem az akkor korlátlan jogkörrel fölruházott csehszlovák nemzeti mohóságot és propagandáját kell történelmi felelősségre vonnunk: egyszerre ártott az alföldi szlovákoknak és minekünk, s még mindig mindkét csoportból politikai hasznot kíván húzni, ismét a mi rovásunkra. Hálásan vennénk, ha egyik szlovák csapat sem támogatná ezt a durva nemzeti játszmát, valami olvasható kifejezését is adná elhatárolódásának, miután annyi ellenünk irányuló aljassághoz szolgáltak eszközül: sokezer magyar családot téptek el ezeréves gyökérzetéről, hogy utána beolvasztásunk gyorsítóiként működjenek tovább közöttünk. A Magyar Köztársaság kikiáltása, 1918. november 16. Román katonai megszállás, 1919 augusztus, Budapest (Foto archív) (A fenti írás, melyet terjedelme miatt négy folytatásban közlünk, Léván, a Népfőiskolán tartott előadásként hangzott el, 1995. november 11-én.) (Folytatjuk)
