Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-02-11 / 6. szám

Ö

tvenéves, kopasz, négygyermekes etnográfus barátom meséli:

A borsovai íny kisközséget verekedős nép lakja: szilaj nép. Nem múlhat el bál szurkálás nélkül. Halálos verekedés nem ritkaság.

Egyéb néprajzi jelentősége, több gyűjtő tanúsága szerint, nincsen. Egy napot rászántam mégis, tanító barátom kedvéért, de sajnáltam a szalagot.- Ha a két kés nincsen, máig is tréfának hinném!

S micsoda szálláshoz jutottam! Nehéz álom esik idegen helyen, de nincsen szomorúbb alvás, mint a vándorkönyvelők és járási segédrevizorok emberszagú, hétszám huzatlan cihájú dunyhája alatt elszenderedni.- Mire való a rács ezen az ablakon?- Itt tartotta a Hangya a pénzszekrényét - csörgette a vénasszony kulcsait elmenőben, ilyenek lehettek a boszorkányok. - Hajaj, se pénzesszekrény, se Hangya - visszhangzik a mondat, a gondolat vége a lakatlan, boltíves folyosón, az egész házat bejárja pincehangon.

Felsőruháimat a székre, egyéb bútor híján harisnyámat már a magnetofonra terí tgettem, s elaludtam két perc alatt. S a vénasszony kulcsaival és bagolyhangjával kezdtem álmodni. Kigondoltam ezt a szót: boszorkány, s álmomban bezzeg mindjárt nyársra kezdett húzni.- Gyereki!

Alszom, de tudom, hogy a nyársas álomhoz semmiképpen nem illik: Gyereki!

Ennek így volna értelme: ne piszkáld az ember gyerekit! De most még egyet kapok, az oldalamba, hát felserkenek.

Az első: a könyvelőszagú dunyha. Aztán a dunyhagőz alól kidugott lábam! Az ablakon be- sikló holdfényben egy fanyelű kés szegezi pizsamámat az ágydeszkához, és meleg szivárog: vérzek! S mellettem, oldalamnál: egy kődarab!- Gyereki! - motozás hallatszik a rács mögül. Az utcáról.

Lefekvéskor az ablak ép volt. Két üvegtábláját benyomták. Amint ezt gondolom, ugomom kell! A széles ajtómélyedésbe! Ó, kedves, ódon ház... ajtómély! Ide nem lehet késsel célozni. - Gyereki! - csakis a tanító tegezhet engem. Micsoda rossz ízű éjszakai tréfa! S hogy nem válaszolok, az ajtófélfában, orromtól fél arasznyira a másik fanyelű kés! Ebben a szobában mégsem maradhatok, kezemet a kilincsre csúsztatom, hátam mögé. Hál’ Istennek nem vagyok bezárva. Még álomnak is nehéz volna.

Kiugróm a folyosóra. A nyirkos, nagy csendbe, s szeretném tudni, hol lelem meg a boszorkányt a kulcsokkal, ebben a nagy félreértésben. Mert csakis arról lehet szó. Az udvaron senki. Megnyugszom.

Csakis a tanító tréfája lehet, mert böcsmöltem a falubeli dalok értékét. Hiszen délben érkeztem, tiszta idegenül!

S a szokások! Hiába, hogy isten háta mögötti falu, vonat, busz nélkül. Járja a sláger. Egyedül a viselet! De hát az is ötven-hatvan éves ha lehet, mindössze.

Négy tekercsem telt meg dalokkal. Reggel azzal kezdem majd, letörlöm mindet.

Mezítláb a kapuhoz húzódom. Szárazbejárón nagy kétszámyas kapu.- De az anyja jóistenit! Csak van benne annyi becsület, hogy kigyön! Mért nem akarja, hogy az utcán ontsuk ki a bélit? De ha bemegyünk, hétrossz!

Ez mind nekem szólt, s hallgatok. Három hang szavai. Nesz nélkül visszafarolok. Ittt valami rettenetes félreértés lappang. Viszont a házban egyedül magam vagyok. Ha az ismeretlen helyen alvó banyát nem számítom. Pedig tudni- ok kell: a pesti ember vagyok, akinek „gépje visszaénekli a hangokat”.

A padlás deszkaajtaja zárva. A pince nyitva, zárjában a kulcs. Az udvart magas kerítés szegi. A pincét választom. A vasajtó csikorgását lelassítva magamra húzom. S belülről fordítom rá a kulcsot.

Ha tréfa... de lábam szárán még most is csordogál a vér. Alighanem a gépet akarják összetörni. Nincsen kedvem felmenni, két harisnyám védelméből magammal hozni.

Üres hordók, szemét erjedő szaga, rozsdás vasak, egykori gépek. Rozsdás vaskor.

*

Leülök egy hasra fekve hagyott hordóra.

A tanító sem bízott hozzá, hogy dologidőben (répaszedés), késő este össze lehet gyűjteni a fiatalokat, a táncosokat. Mert a táncuk, az mégis valami azért, vigasztalt. S ekkor a lány, aki a tejet hozta, és Firdik Margitnak hívják, nagyon megnézi a magnetofont, s hallja, hogy nem bízunk a tánchoz. Nem szól semmit, csak a sok

szoknyáját ringatja, mint akit nem is a gép érdekel. Szép leány, az egész alig tizenhét éves.- Maga pesti? - s rettenetesen sokat mutat a tekintete, amint az egész Pestet mögém gondolja, minden mozijával, Dunájával. - Én még soha nem jártam Nyíregyházán sem.

Panaszosan, sóváran és nagyon igényesen mondja, sóhajtja. Csak ilyesfélét lehet kérdezni tőle:- Hány szoknya van magán, nagylány?- Mostan csak hat. De otthon még van.- Mert a hét minden napjára és minden ünnepre másféle szoknya kell - magyarázza a barátom, a tanító. - Legalább két tucat kell egy rendes lánynak.- Nékem húsz van.- Aztán mi a különbség?- Ó, minden szoknyának a födje vagy piros, vagy zöld, kék s fehér! A lányoké! De a virágja, a mintája annak mind más. Minden napra más! - És megringatja magán ezt a hatot, amelyek közül a legalsó, az a répaszedésben is részt vett ma.

S megnéztem lehajolva, megemelintve ennek a hatnak a fődjit meg a virágát, egyenként. Addig csacsogott a tejhozó leány a tanítónéval is, velünk is, de ettől fogva hallgatott. S hirtelen szökkenve, csak az ajtóból kiáltotta vissza: - Mindjárt jönnek a táncosok!

Hátjöttek is, összecsődítette őket egykettőre.

Egy egész lakodalmast játszottak el, de az megint unalmas, tele közhelyekkel. A játék. A dalok meg csupa szedett-vedett csinálmány, elrontott melódia, nyomorék, kántor faragta szövegek.

*

Az ember fényre vágyik. Néhány percnyi ül- dögélés, töprengés után megindultam botorkálva a pinceablak felé, melynek pókhálós, világháborús piszkán keresztül is betört a holdfény.

Úgy számítottam, ez az ablakocska a kapu közelében lehet. Ennek kicsi tábláiból is hiányzott néhány. Vigyázva kellett lépnem.

Odafent a kapunál bajlódtak.- Be van e zárva! - Ez az ajtóra szólt. De a

többi rám, vagy aki helyett éngem találtak: - Ez olyan bezárkózós ember. Pesti!

Nagy erőfeszítéssel, hármasban betörték az ajtót. Betörték, aztán vártak.- Majd csak kigyön! - lehetett hallani minden szót, minden mozdulatot.- Én bemék érte! - vesztette el türelmét nemsokára a legismerősebb, dörmögő hang. Erre egy nő hangja válaszolt, elég ijedten: - Váljatok!

Firdi Margit hangja volt! Egészen az ablak mellett állt. Már jól láttam magam körül a pincét. Egy cukrosládát fedeztem fel, s lassan, halkan odatoltam, s felálltam rá: előttem a hat szoknya szegélye, de a fődjét a virágoktól egynek se tudtam megkülönböztetni.

Ezzel a lánnyal én háromszor táncoltam. A dübögőst. Meg akartam tanulni.

A lakodalmast olyan leány kell játssza, aki menyasszony. S a kérője lehet csak a vőlegény. Ily módon nem is játék ez, hanem - gyakorlat. A tanító kedvéért. S az én kedvemért? A menyasszonytánc érdekes: a dübögős. Addig? Az udvarlást elég furcsán mutatták. Öt fiú kocogott a lány ajtaján. Ebből vagy hármat hátrkengedett a leány az istállóba, a dikóra. No persze, egyenként. Az istállót is jelezték, s a padot nevezték ki dikónak. De azért valóságosan lefeküdtek egymás mellé. Akkor a lány anyja jött (az apja az csak feleségét biztathatta, bujtogathatta), amikor már gyanakodott, és meglégelte a csöndes időzést az anya: - Élig lesz mán, Erzsus! (Erzsébetnek hívták valóságban a leányt.) Kettővel abbahagyta a lány a fekvést, de a harmadikkal, aki vőlegényként játszik vele, még fekve maradt és visszaszólt: - Jól van, ides- anyám, jól van!

A menyasszonytáncnál ugyanebben a sorrendben táncoltatják meg a legények Erzsust, s a tánc (dübügős) végén megcsókolják. Elég forrón! (Tanító: ettől kezdve a lakodalom után, a volt udvarlóival nem szabad még szóba sem állnia a fiatalasszonynak, pedig tudja mindenki, hogy háltak is együtt! Nagyon szigorú erkölcs!)

Csúnyácska volt a menyasszony, s én nem is bántam, hogy a dübögőst nem tőle tanulom

meg. Hanem Margitkától. A tanítóné súgta: Egyszer nyugodtan felkérheti. Margitka tánc közben nem beszélt, mintha teljesen elveszítette volna tejhozó csacsogását, csakis felelt.- Volt már szeretője? - Kettő. - Most? - Most nincsen. De ha volna is... - S nagyon egyenesen szembenézett.

*- Gyereki! Gyereki, te mozsikás! Az anyád! - türelmetlenkedtek.- Hozzátok ki - szánta el magát Margit. Keserű, kemény hangon.

A fiúk berobajtottak a kapubejáró korhadt padlóján. Botokkal, s mintha ásó is jött volna velük. A lány kint maradt.

Szerettem volna szólani hozzá, de már tudtam, hogy nem a gépet keresik, hanem engem. És hallottam is, hogy az egész házat végigjárják. A padlásajtót feltörik, a szobákat kinyitogatják, s a raktárakat is. A pince vasajtaját csak megdöngetik, valahányszor elhaladnak mellette. Nyilván nem tartják olyan erősnek a „pestit”, hogy ezzel az ajtóval bírhatna.

Margit meg konokul nézte a sápadó éjszakát. Ügy állt szerencsétlenül, mintha most vesztette volna el a színpadon egész rokonságát.

A fiúk az épületet végigdúlván, virradat előtt eltakarodtak. Hívták Margitot is. De ő maradt. Állt a falnál, s csak néha sóhajtott. Szólhattam volna hozzá, susogva. Talán ki is mehettem volna. Nem tettem. Tudhattam-e, mi végzetes következménye lehet egyetlen szavamnak, egyetlen moccanásomnak?

Szürkületkor asszony és férfi jött, s kezdték kérlelni.- Gyere haza, nem érdemli meg, hogy bánkódj! Aki még el se jött hozzánk!- Nem a tiéd a szégyen! Most már nem a tiéd - vigasztalta az apa, aki baltával érkezett. Döngő léptekkel ő is végigjárta a házat. Hosszan bajlódott a pincével.- Ne gyöntöld magad. Megveri az Isten, meglásd! Hogy így bánt veled! - beszélt közben az anyja. - De csakugyan kétszer felkért?- Nem kétszer! Háromszor! - csattant fel a lány. - Egy órát vártam rá, hogy hazakísérjen! A szoknyám is sorra megemelte.

S mindez oly szörnyűség volt, hogy Margit sími kezdett.

S igaz is volt minden, amit mondott: már mindenki eloszlott a lakodalmasból, de az a lány még órányi ideig ott virikolt. Szinte csak miatta nem feküdtek le a háziak.- Haza kéne kísérje - mondta egyszer a tanítóné.

De én csak azzal ütöttem el:- Vissza se találnék.

Akkor még holdvilág sem volt.

Apja vértelen baltával tért vissza. De a lány nem tágított, míg ígéretet nem hallott:- Majd estére meglessük!- Vagy hátha magától elgyön - reménykedett az anya, a megalkuvó. Erre aztán megindult a lány.

Nemsokára felmerészkedtem. A gépet nem bántották, még harisnyáimat is rajta hagyták. Hanem a nadrágomba beleszabdaltak. S a késeket, a két kést elvitték. A tanító nadrágjában feszítettem, míg a felesége összeeszkábálta az enyémet.- Még délelőtt el kellene utaznia - magyarázta varrás közben az asszony.- Haza kellett volna kísérnem?- Mondtam magának. Ha ismeretlenül hát- romszor felkérte!- S annyi elég lett volna?- Aligha. Be kellett volna valószínűleg mennie az istállóba is.- S hazajövet nem lestek volna meg?- Az lehet, mert a női becsületet nagyon védik ebben a faluban. Az eddigi szeretői.

Hosszan gondolkoztam az éjszakán s Margit konok, néma helytállásán, a véremre küldött legényekre várván.- Lehetséges., lehetséges talán, hogy... szerelmes lett belém a lány?

A tanítóné gúnyos kacagása hullt kopaszodó fejemre.

A szerencsés sors egy járási revizort hozott délelőtt ínyre. Autóval érkezett, s a délebédet városban óhajtotta elkölteni. Vállalta, hogy elvisz.

Az utca vadkomoran nézett. Mintha valamennyi palánk könyöklő, fürkésző férfiakkal és asszonyokkal telt volna meg, akik az éjszakát kérik számon tőlem.

Máig is tréfának hinném, ha az a két kés nincsen.

S az a repülő, éles sarló a falu végén, mely szerencsésen csak a csomagtartót súrolta. A sofőr észre sem vette, s meg sem állt. Ezért külön hálás vagyok neki is meg a sorsnak is.