Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-04 / 5. szám
eset ezerkilencszázhuszonháromban vagy -huszonnégyben esett meg, azt hiszem, Hamburgban. A hírhedt tőzsdekatasztrófák és a pénz szédítő értékte- lenedésének kora ez: a kikötőmunkások napszáma tizenhétmilliárd márka, egy jobb prostituált pedig háromszor ennyit kapott szolgálataiért. (A hamburgi kikötő tengerészei a hónuk alá csapott kartondobozokban cipelték magukkal az „aprópénzt”.) A kikötő közelében sorakozó sok rózsaszín szobácska egyikében váratlanul meghalt egy Marietta nevű prostituált. Tüdőgyulladás vitte el. Az ukrán Bandura, a tengerész és forradalmár szerint „a szerelem tüzébe halt bele”, mert Marietta isteni testéhez nem férhetett semmi banalitás, a tüdőgyulladás pedig „burzsoá nyavalya”. „Valósággal elégett... mint a máglyán” - mondogatta Bandura. Azóta csaknem öt év telt el, Bandura hangja azonban ilyenkor most is el- csuklik, elfátyolosodik, mint akit köhögés fojtogat. S ez nemcsak a túlzott alkoholfogyasztás következménye, ámbár, igaz, Bandura abban az időben már mindenkitől kitaszított emberi roncs volt, amolyan zátonyra futott rozsdás, nagy hajó, amely ott rohad a parti sekélyben.- De ne félj - krákogta Bandura nincs a világon még egy kurva, akit őszintébben meggyászoltak... S olyan sincs, akinek nagyobb temetést rendeztek. Marietta temetésére ismeretlen tettesek kifosztották az üvegházak virágágyásait, és valósággal letarolták a külvárosi villák kertjeit. Egész éjjel ugattak a házőrző ebek, dogok és farkaskutyák feleselgettek egymásnak, vadul rángatva töviskoszorúra emlékeztető nyakörveiket; a kifeszített acélhuzalokon csúszó súlyos láncok úgy csörögtek, mintha a történelem valamennyi rabszolgája csörgetné láncait. De közben senki sem sejtette, még a fáradt, öreg kertészek sem, akiknek köszvényes csontjairól készített kortörténet hosszúsága vetekszik a proletariátus történetével, hogy azon az éjszakán külön kis forradalom játszódott le: a hamburgi kikötő tengerészei rohammal bevették a gazdag kúriákat, s az antwerpeni, Le Havre-i, marseille-i proletárgyerekek az éjszaka leple alatt lekaszabolták a gladióluszokat, azaz éles matrózbicskáikkal tőben levágták, a virágoknak az apraját pedig, amelyet még a késre sem érdemesítettek, rongyos bakancsaikkal egyszerűen letaposták. Azon az éjszakán „barbár módon letiporták” a parkokat és a tereket, de nem kímélték a városligetét és a Városháza előtt levő teret sem, pedig „két lépésre van a rendőrségtől”. „Ezt a barbár cselekményt - írták a lapok - kétségkívül bizonyos anarchista beállítottságú személyek és lelketlen virágrablók követték el”. Marietta sírjára frissen vágott píneaágakat vittek, egész rózsabokrokat, fehéret és pirosat, bazsarózsát, tulipánt és krizantémot, égszínkék hortenziát, dekadens, szecessziós íriszt, ezt a kéjes gondolattársításokat ébresztő virágot, jácintot és méregdrága fekete tulipánt, az éjszaka virágait, viaszfehér liliomot, az ártatlanság és az első áldozás virágát, lila orgonát, amely az enyészetre emlékeztet, szegényes hortenziát és csúf gla- dióluszt (ebből volt a legtöbb), vajszín és pirosas, angyali áhítatot keltő gladióluszt, a maga kard- és rózsamisztikumával, és mindezt a dúskáló gazdagság jegyében, a dúsgazdag, hűs villák jegyében halálként burjánzó gladióluszokat, amelyeket a verejtékükkel fáradt kertészek, locsolórózsák, artézi kutak műeső-berendezései öntöztek, hogy megóvják az időjárás viszontagságaitól beteges burjánzását ennek a meddő virágfajtának, amelynek szaga sincs, még halszaga sem, mert hasztalan az a homár ollójára emlékeztető, fantasztikus szerkezetű ízeltség, hiába a virágok viasztapintású sziromzata, a porzók félrevezető szálai és a kihegyesedő bimbók áltüskéi: ez az egész torz burjánzás nem képes kiizzadni magából egy atomnyi illatot, de annyit sem, mint a közönséges erdei ibolya. Ennek a színorgiának a koronája a füvészkertben orozott magnóliák voltak, bőrlevelű, sűrű lombok egy-egy hatalmas fehér virággal a tetejükben, amely szakasztott olyan, mint a kötelező selyemmasni azoknak „a jobb házból való lányoknak” a hajában, akiket kamerád Bandura (rá jellemző túlzással) a kikötői kurvákkal hasonlított össze. A dúlás csak a temetőket kímélte meg, mert Bandura a „minden tengerésznek, minden dokkmunkásnak” és mindazoknak szóló felhívásában, „akik szerették”, kizárólag élő virágot kért, és - már-már misztikus átszellemültségében - kifejezetten megtiltotta a sírgyalázást. Azt hiszem, legalább némileg követni tudom gondolatmenetét: „A halált ne akarjuk becsapni; a virágnak, akárcsak az embernek, megvan a maga világosan megrajzolt dialektikus pályája és élettani ciklusa, amely a virágzástól a rothadásig terjed: a proletariátust ugyanolyan végtisztesség illeti, akár az urakat; a kurvák az osztálykülönbségek termékei; a kurvák (következésképp) ugyanolyan virágot érdemelnek, mint a jó házból való kisasszonyok” stb. A Bandura vezette szótlan menet csak akkor bontotta ki fekete és vörös zászlóit, amikor a proletár külvárosba ért. Ott aztán fennen lobogtak, baljósán csattogtak a zászlók, mintegy virágnyelven s persze nem minden politikai célzatosság nélkül jelképezve - a vörös - a tüzet és - a fekete - az éjszakát. Bandura, közvetlenül a gazdagok és szegények temetőjét elválasztó mezsgye szélén állt, kissé imbolyogva, majd fellépett a fekete márványoszlopokból rakott magas emelvényre (bronz angyalka tartja a magasba egy rég elhunyt kislány koszorúját), és a hajadonfőn álldogáló tengerészek meg kicicomázott prostituáltak el- csendesett sokasága előtt sírbeszédet mondott. Röviden felvázolta Marietta életrajzát: a proletárgyerek keserves életét, a mosónő édesanyát meg az iszákos édesapát, aki úgy is fejezte be az életét, részeg rakodómunkásként, a marseille-i kikötőben. Bandura, a forradalmár tengerész, összeszorult torokkal, rekedtségével küszködve vonta meg egy elrontott élet szomorú egyenlegét, s próbálta visszavezetni a társadalmi igazságtalanságokra és az osztályharcra, úgy ejtve ki a gyűlölet szavait, mintha Bakunyim idézné. S eközben, mintha valami régi albumot lapozgatna, felelevenedtek ennek az életnek a képei. (Feltételezem, hogy - akarva- akaratlan - egyúttal önnön gyermekkorának emlékképeivel is összekeveredtek.) Pincelakás valami beteges félhomályban, cigarettafüstben és a bor meg az ánizspálinka bűzében; családi pörpatvarok kínos jelenetei, verekedések, ordítozás, csukladozó zokogás; poloskairtás, ropogva pusztulnak a férgek, miközben a meggyújtott újságpapír lángja végignyalja a vas katonaágyak már kormos eresztékeit és vájatait; majomszerű tetvészkedés esténként, pislákoló lámpafényben gyerekek hajolnak gyerekfejek fölé, és egész rovartelepeket fedeznek fel a szőke és fekete haj-tincsek tövében; az édesanya mosástól dagadt keze, amely olyan, mint a főtt vörös máma... A szabad ég alatt elmondott beszédet csak időnként zavarta meg valamelyik vén kurva felfeltörő, hisztérikus zokogása (náluk aztán igazán senki sem érzi át fájdalmasabban az érzéki bájak múlandóságát és az enyészet fenyegető katasztrófáját) vagy a dokkmunkások rekedtes köhécselése és szipogása, amely azonban olyan volt, hogy Bandura nem tudta megítélni, valóban köhécselés-e, vagy afféle kemény tengerészsírás, a sírás férfias szurrogátuma, a sóhajoknak és könyeknek ugyanazon pótszere, amelyekkel maga is élt beszéde közben. (A hangját olyan idegenszerűnek érezte, mint valami ósdi, recsegő fonográfét, magában pedig visszalapozott abban a régi albumban a Mariettával való első találkozásig.) E zerkilencszáztizenkilenc egy november estéjén látta meg először, a hamburgi kikötőben, ahová éppen megérkeztek a Prancken fedélzetén. Későre járt, az utcai lámpák hunyorogtak a szürke ködszitálásban. Ügy volt, hogy (a megbeszélt jelszó segítségével) majd másnap veszi fel a kapcsolatot az apparátussal valamelyik kikötői lebujbán, addig igyekszik észrevétlen maradni, azaz fellépésében, beszédmodorában, viselkedésében, külsejében, egyáltalán semmiben sem fog különbözni a több száz meg ezer tengerésztől, akik aznap hajóztak ki. A Puppenstrassén ődöngve elvegyült a részeg tengerészek közt (meg a részeg tengerészt játszó színjózan besúgók közt), és az alacsony ablakokon be-belesett a diszkréten megvilágított rózsaszín szobák belsejébe. Odafent vörös lámpaemyőkkel beárnyékolt, oldalt elhelyezett fényforrások világították meg - akárcsak a flamand mesterek vásznain - a „hölgyek” portréit egy csupa rózsaszín környezetben, ahol a dekadens írisszel, a fes- lettségnek ezzel a virágával kúpingáit spanyolfal takarja el a szoba titokzatos, intim részét (amely éppen rejtelmességénél fogva vonzó, akár a női ruha sokféle ránca, kivágása): a brokáttal behúzott kemény díványt, melynek szolidsága egy hajóéval vetekszik, a ragyogóan fehér porcelán mosdótálat és a hattyúnyakfogójú, karcsú kancsót, amit Bandura mind olyan jól ismert még a Marietta előtti időkből. A lámpa rózsaszín fénye visszaverődik a spanyolfal fényes szövetburkolatán, az íriszek sötétebb tónusba váltanak át, akárcsak a szék vörös brokátja ott, a kirakat közepén, ahol a „hölgy” ül, félprofilban a nézők felé, s ruháinak redőin megtörik a lámpa vörös fénye. A lába egymáson átvetve, a kezében kötés. Kötőtűk villózása a kézimunka fölött. Hosszú, vörös haja lágyan omlik alá meztelen vállán, egészen a félig fedetlen, nagy keblekig. Egy másik „hölgy”, a szomszédos kirakatban, könyvet tart a kezében olyan pózban, mint valami Bibliával társalkodó apácanövendék. Tűzvörös haja alatt, amely félig elfedi az arcát, megcsillan a lámpa fénye a pápaszem üvegében. (Ha a néző egy kissé közelebb lép, el is olvashatja a nagy betűkkel szedett könyveimet: Monté Cristo grófja.) Fehér csipkegalléros sötét mha van rajta, úgyhogy ezt a bakamárit heidelbergi egyetemista lánynak nézheti akárki... S Bandura akkor megpillantotta őt, Mariettát. Keresztbe vetett lábbal ült, akárcsak a többiek, egy kissé előregömyedve, cigarettával az ujjai között, világos atlaszselyem ruhában, de testtartásában, külsejében, abban a halvány rózsaszín megvilágításban, amelyben (tengerészek örök sziréné megkísérléseként) úgy lebegett, mint valami akváriumban, volt valami, ami azonnal megejtette Bandurát. De csak amikor belépett hozzá, s ő behúzta az ablakon a súlyos, zöld bársonyfüggönyt, majd forró kezével Bandura inge alá túrt, a tengerész akkor értette meg: Marietta nem volt sem Háziasszony, sem Kézimunkázó, sem Egyetemista Lány, sem Apácanövendék, neki nem volt szüksége erre a bonyolult és keserves munkával betanult szerepre; ő, a maga egyedülálló, utánozhatatlan módján, egyszerűen kikötői kurva volt.- Szerette és segítette a világ minden kikötőjének tengerészeit - ordítja Bandura (mint valami népgyűlésen) a nyitott sír fölött bőrszínre, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül! Kicsiny, de szép keblére (mint Napóleon Bonaparte, a gonosztettek császára mondta) megannyi sorstársunk: New York-i tengerészek izzadt, fekete melle, malájok szőrtelen sárga melle, hamburgi dokkmunkások medvemancsai és az Albert-csatorna révkalauzainak tetovált melle borult. Az ő liliom nyakába, az emberek egyetemes testvériségének bélyege gyanánt, egyaránt nyomódott máltai kereszt és krisztusi feszület, Salamon csillaga és orosz ikon, talizmánként viselt cápafog és mandragóragyökér, gyenge húsú két combja között pedig özönével folyt a forró sperma, s torkollt bele meleg vaginájába, minden tengerésznek ebbe a mindenkori anyakikötőjébe, minden folyó végső torkolatába... Hallgatja Bandura a saját hangját, oly távolinak és hidegnek hallja, s eközben - fittyet hányva az időrendnek, úgy, mintha az album lapjait a szél forgatná a maga szeszélye szerint, s mintha mindezt a saját szemével látta volna - fölrémlett előtte Marietta élete. (Pedig csak arról volt szó, hogy ölelés után, ha olyan férfival volt, akit valóban szeretett - s ez a gyengéd szívű forradalmár közéjük tartozott -, Marietta szívesen mesélt, szinte gyónt magáról. S olyan különös nosztalgiával beszélt emlékeiről, mintha mindezek az ocsmány részletekkel megtűzdelt durva históriák önmagukban véve nem is volnának fontosak, mert az a fontos, hogy régen történt, s hogy ő akkor fiatal volt, presque un enfant: majdnem gyermek.) S Bandura látja, amint a sápadt és egy kissé becsípett lányt (a sörtől, amelynek tetejéről, valóban, mint a gyerek, lenyalta a habot) egy karneváli estén kézen fogja egy visszataszító kis görög; amint egy engedelmes, kiéhezett állat, apró lépéseivel követi a görögöt a kikötőbe levezető, keskeny marseille-i utcákon; majd amint a kikötőraktárak közelében levő egyik sötét ház lépcsőfeljáróján, a karfa gyanánt szolgáló vastag hajókötélen húzva végig a kezét halad felfelé; aztán, változatlanul azzal az érthetetlen dühvei, követi magában a lánynak az egyik harmadik emeleti lakás felé vezető, biztos lépteit. Később a jelenet Marseille utcáira tevődik át, a kicicomázott Marietta úgy áll ott, fél lábbal a kőfalnak támaszkodva, mint valami betegen guny- nyasztó madár...- Mindannyian, akik itt vagyunk, kamerádok vagyunk - folytatta Bandura -, egyetlen nagy család tagjai valamennyien, szeretői, vőlegényei, mit mondok: férjei ugyanannak az asszonynak, lovagjai ugyanannak a hölgynek, lyuksógorok, akik egyazon forrásból hörpintettek, egyazon fiaskóból szopták a rumot, részeg fejjel egyazon vállon sírták el keserveiket, és egyazon lavórba okádtak, amelyik ott állt a zöld baldachin mögött... Bandura rekedt hangja elhalt, s a koporsón dobolni kezdtek az első rögök, melyeket a tengerészek és dokkmunkások kérges keze morzsolt szét és szórt le a sírba úgy, mintha sót hintenének valami óriási hal tátongó gyomrába. A nyitott sír fölött hallatszott a vörös és fekete zászlók selymének csattogása, a zászlóké, melyek ezúttal csak gyászlobogók voltak. Aztán már lapátszám zuhogott a föld, tompán dobolt a koporsó fedelén, akár a veszett leányszív az ölelés után, amikor fülünket odatapasztjuk szíve tájékára. A virágot előbb csak szálanként dobálták, utána már csokronként, majd nyalábszámra, de hirtelen már ez sem volt elég, hanem kézről kézre adták, mint valami virágkalákában, ami virág csak volt a kápolna és a szegénytemető között, ahol hirtelen kicsire zsugorodnak a keresztek, s ahol a gránitkriptákat meg a bronzszobrokat váratlanul kőhalmok és korhadt fakeresztek váltják fel. Soha senki sem fogja már kideríteni, milyen ösztön, részegség, osztálygyűlölet vagy jamaicai rum, mi vitte rá őket, hogy megszegjék Bandura tilalmát, tény az, hogy megesett a forradalmi engedetlenség csodája, elszabadult az oktalan lázadás hisztériája: a tengerészek és a kikötői szajhák - kemény fajta - mindenről megfeledkező haragjukban, fogcsikorgató könnyek között tépni kezdték az úri gladióluszokat, kivérezték tenyerüket a rózsatöveken, gumóstól csupálták ki a földből a tulipánokat, foggal tépték a szegfűt, majd mindezt kézről kézre adták nyalábszám. Egész virághegy volt ez már, tulipánmáglya, hortenziamáglya, rózsamáglya, gladiólusz-csont- ház; eltűnt a sírdomb, eltűnt a frissen odatűzött kereszt, maga alá temette az elvirágzott orgona enyészetszagával illatozó hatalmas virágasztag. A mikor a rendőrség beavatkozott, a temetőkert előkelő negyedei már le voltak tarolva, kopasztva, „mintha sáskajárás dúlta volna végig a lehangoló tájékot”, írták a lapok. (A Rote Fahne szerkesztőségi cikket közölt, amelyben elítélte a rendőrség durvaságát, ugyanis az eset kapcsán húsz-egynéhány tengerészt letartóztattak, majd kiutasítottak.)- Vedd le a sapkád - szól oda Bandura a beszélgetőtársának. Johann vagy Jan Valtin (így hívják valahogy) a váratlanul rátörő részvét érzései között megkísérli emlékezetébe idézni Marietta arcvonásait. De csak törékeny testére és rekedtes nevetésére emlékszik. Akkor egy röpke pillanatra fölrémlett előtte Marietta mosolya, látomásarca, de csakhamar elhalványult ez is.- Ne félj - mondja Bandura. - Nincs az a jó házból való kisasszony, akit olyan őszintén meggyászoltak volna, mint őt. De olyan sincs, akinek ilyen temetést rendeztek. DANILO KIS
