Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-26 / 26. szám
4 1996. június 26. Háttér Pol Pót és az áldozatok csontjai. Archív felvétel Híresztelések az ázsiai Hitlerről Pol Pót eltűnt, vagy meghalt? Arra gondolok, két hónapja még Zoller Mihállyal üldögéltünk ugyanitt Elszállt galambjaink... Romok csendélete Vlado Gloss illusztrációs felvétele Vajon tényleg meghalt-e Pol Pót, a véreskezű kambodzsai diktátor? A múlt hét derekán egy thaiföldi tábornok az ottani hírszerzés tájékoztatására hivatkozva megerősítette a korábban lábra kapott hírt, de közlését a hadsereg vezérkara azonnal cáfolta. A 68 éves Pol Pót ugyan pontosan 17 éve nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, a világ azonban nem feledte az ázsiai ország - Hitler után a század legvéresebb kezű zsarnokának tartott - diktátorát. Pol Pót a kambodzsai kommunista párt vezetője, majd a párton belüli maoista szélsőségesek, a vörös khmerek élére állt, akiket erőteljesen támogattak északvietnami elvbarátaik. Szihanuk herceg szövetségre lépett a vörös khmerekkel, akik az amerikai segítség ellenére vereséget mértek a herceget korábban csendes puccsal megbuktató Lón Nol csapataira és bevonultak Phnom Penhbe. Pol Pót került a kormányfői székbe és tisztogatásba kezdett, olykor nemcsak egyes kádereket, hanem egész családokat is kiirttatott. Szihanukot is kiszorította a hatalomból, majd meghirdette saját, utópisztikus társadalmát, amelyben mindenki egyenlő és a paraszttömegeket nem uralja az értelmiség. Az amerikai veszélyre hivatkozva kiüríttették Phnom Penh-t és a többi várost, s az új társadalmi rendbe beilleszthetetlennek tartott embereket vidéki haláltáborokba hajtották. A gyakran tizenéves fanatikus szélsőségesek alapos munkát végeztek: a náci időkre emlékeztető táborokban halálra dolgoztatták, vagy egyszerűen megkínozták, majd megölték azokat, akik képzettségét az utópisztikus kommunista -társadalom igényeihez túl magasnak ítélték. A vörös khmerek csaknem négyévi rémuralma alatt az ország értelmiségének csaknem 90 százalékát kiirtották, becslések szerint a kínzásoknak és kivégzéseknek több százezren estek áldozatul, az éhezés és a szenvedések miatt további két- milliónyian haltak meg. A Pol Pót rezsim egyre súlyosabb konfliktusba keveredett az évszázados ellenségnek számító Vietnammal, amely 1978 karácsonyán inváziót indított a vörös khmerek ellen. A kétszáz- ezres megszálló vietnami erő egy évig maradt az országban, s állandó harcot folytatott a thaiföldi határvidékre visszaszorított vörös khmerekkel. Vietnam 1989 szeptemberében vonta ki csapatait a szomszédos országból, majd négy évvel később parlamenti választásokat tartottak. Ezen a szavazáson nem vettek részt a vörös khmerek, akiket a háttérből valószínűleg továbbra is Pol Pót irányított. A vörös khmerek harcosai fokozatosan visszatérnek a polgári életbe és attól tartanak, hogy ha beigazolódik Pol Pót halálhíre, akkor ez akár a maoista szervezet széteséséhez is vezethet. (A HVG alapján) Csáky Pál _______________________ Ap u, gyere, mutatok valamit - vonszolt oda a kislányom, talán két hónappal ezelőtt, izgalomtól telten az erkélyablakhoz. - Odanézz, az ott galambtojás, ugye? Valóban, az erkély sarkában, egy hevenyészett fészekben apró tojás hevert. A függöny mögül figyeltük, ahogy pár perc múlva rászáll egy vadgalamb és elhelyezkedik rajta. Később újabb tojás jelent meg a fészekben, a lányaim pedig védnökséget vállaltak a galamb házaspár fölött. Ülök a szobában és arra gondolok, két hónapja Zoller Mihály barátommal üldögéltünk u- gyanitt, s neki is nevetve mutattam a fészket. Misi tervekkel jött, mint mindig, tíz percre ugrott fel, mint oly gyakran, s másfél óra lett belőle, Várta, nagyon várta a meciarizmus végét. mint rendesen. Alapkérdésére akkor sem tudtam választ adni: mi lesz ennek a folyamatnak a vége? Várta, nagyon várta a meciarizmus végét. Néhány percre úgy éreztük magunkat, mint a nyolcvanas években, amikor Lévára kerültünk. A nagymúltú város akkor szomorú képet mutatott. A világháború után a ki- és betelepítések, a város ipartelepítés általi mesterséges felduzzasztása, a szocialista „káderpolitika” és a rendszeres megfélemlítések megtették a magukét; sem városi, sem járási szinten nem kerülhetett vezető funkcióba nemhogy magyar, de a városból származó, úgymond nem „igazi” szlovák sem. A várost „megszállták” a nyelvhatár feletti falvakból idevezérelt káderek, akik a legtöbbször magukkal hozták a családi pere- puttyukat is. Csak a hivatalokba és csak a munkaidő tartamára persze; ez is egy szempont volt, nehogy túlontúl kötődjenek a városhoz. Az egyetlen magyar iskola egy fabarakkban működött, ahonnan azóta a kisegítő iskolásokat is sietve kitelepítették, tekintve, hogy a tetőfedő pala radioaktív sugárzása jóval erősebb volt a megengedettnél. Szomorú idők voltak azok; a járási hivatal alkalmazottai közül csupán két embernek jártak magyar iskolába a gyerekei, Zoller Mihálynak és Sándor Károly- nak. A Csemadok düledező épületben vegetált, tisztességes munkásemberek próbálták tovább éltetni a lángot. Az akkori értelmiség vagy távol tartotta magát a Csemadoktól és a magyar iskolától, vagy mesterségesen távol tartották őket tőlük. Ilyen viszonyok között kezdtünk el dolgozni a Csemadokban, Misi, jómagam, Dolník Erzsi, a hatvannyolc után még a tanügytől is eltávolított Újváry László és sokan mások. Valódi műhellyé alakult a szervezet. Nem akarok kitérni rá, hányszor voltunk pár- tonkívüliekként, antikommunis- tákként a párt ideológiai titkáránál raporton, hányszor a titkosrendőröknél, hányszor a Csemadok funkcionáriusainál. A nyolcvanas években is háromnégy évente előkerült a magyar tanítási iskolák kérdése. Minden tiltakozásban azonnal benne voltunk; a nyolcvanas évek derekán egy járási konferencián történt kemény felszólalása miatt Misit kis híján kitették az állásából. A Csemadok járási elnöke és titkára habzó szájjal kiabálta, vegyük tudomásul, hogy ebben az országban az lesz, amit a párt akar. A legszebbek a hajnalig elnyúló vitáink voltak. Bibó, Nagy Imre, Illyés, Havel - napi téma volt, a magyarországi szamizdat kiadványok is, a gyakori magyarországi vendégek is. Ilyen háttér Legszebbek a hajnalig nyúló viták voltak. után szinte törvényszerű volt, hogy ‘89 után mindhárman a szlovákiai magyar politika sűrűjébe kerültünk. A 92-es kampányban egymás ellen álltunk, ekkor némileg el is hidegültünk egymástól. Akkor vontam le a tanulságot, hogy ezt így még egyszer nem szabad végigcsinálnunk. 92 őszén komoly értelmiségiekkel egy nagy beszélgetésen vettem részt, ahol megkérdezték, milyen tervekkel fogadjuk az önálló szlovák állam megalakulását. Nem tudtam választ adni, hazaérve viszont azonnal megkértem Újváry Lászlót, hozzon össze ismét Zoller Misivel és Dolník Erzsivel. Jöttek az első szóra; negyvenperces beszélgetés után kész volt az 1. lévai értelmiségi találkozó terve. Akkor, amikor közeledett az új állam ...ha kritizáljuk is a kormányt, attól nem vagyunk az ellenségeik... kikiáltásának időpontja, s amikor a szlovákiai magyar politikusok egy része nem volt hajlandó szóba állni egymással. A találkozón négypárti nyilatkozat született, s valóban ott van valahol a Magyar Koalíció bölcsője. A második lévai találkozón Misi azt találta mondani, hogy a szlovákoknak meg kell érteniük, ha kritizáljuk a kormányukat, attól nem vagyunk az ellenségeik. Jól gondolt, őszinte mondat, a hatalom azonban a kormányuk szóból hiányolt egy n-betűt, e miatt a mondat miatt váltották le Misit. Ő azonban újrakezdte, újból és újból újrakezdte. Meghalt, 47 évesen. Magánügy, mondhatnák. Naponta halnak meg barátaink, ismerőseink, rokonaink. Csakhát: a fent vázolt történet nem a szlovákiai magyar értelmiségi lét egy lehetséges pályája-e? Ki meri biztonsággal állítani, hogy az öklöm- nyi rákos daganat egy 47 éves férfi hasában biztosan nincs összefüggésben a százszori el- gáncsolással, megaláztatásokkal, az egymást követő stresszhelyzetekkel? A gerléink közben felnőttek, repülni is megtanultak. Egy szép napon eltűntek az erkélyünkről. Zsófi lányom pityeregve bújt hozzám. - Apu, elmentek. Te is ezért vagy szomorú, ugye?- Ezért is - válaszoltam.- De azért visszajönnek?- Persze, majd várni fogjuk őket. Ö megnyugodott, bennem pedig ekkor ért véget valami. ...olykor egész családokat is kiirttatott. A kereszténydemokraták egyik vezetője kijelentette: nem hajiunk meg az utca követelése előtt Vagy felébrednek, vagy forró nyárra számíthatnak „Remélem, az urak felébrednek, megértik, hogy nem nyelünk le mindent szótlanul. De ha nem változik semmi, újra jövünk” - fogalmazott Wolf- gang Fischer rostocki hajógyári munkás a június derekán tartott bonni nagygyűlés után, amely Németország második világháború utáni történelmének egyik legnagyobb tömeg- megmozdulása volt. A szakszervezeti szövetség által bérelt 75 különvonattal érkezett több mint 350 ezer munkás a keresztény-liberális kormány tudomására hozza: kiegyensúlyozatlannak, szociálisan igazságtalannak tartja Helmut Kohl áprilisban előterjesztett takarékossági csomagját. Kérdéses, hogy a hatalmas tömeget megmozgató megmozdulás befolyásolja-e a kormányt. A kancellár előzőleg szakszervezeti erőfitogtatásnak minősítette a tiltakozó gyűlést és közölte, hogy a kormány kitart elképzelései mellett. Az év eleje óta Németországban is mindenki arról beszél, hogy vége „a zsíros éveknek”. A beterjesztett intézkedések éves viszonylatban mintegy 25 milliárd márkával csökkentik a közkiadásokat és az ellenzéki pártok támogatását élvező szakszervezetek szerint a szociális juttatások megszüntetésével és lefaragásával a társadalom legalsóbb rétegeire raknak újabb terheket, a vállalkozók, a társadalom tehetősebb rétegeinek helyzetét tovább javítják. A bonni tüntetés Senki sem ellenzi . a reformokat, de miért csak mi, munkások viseljük a terheket? résztvevői elviselhetetlennek tartották a tervbe vett lépéseket is, a nyugdíjkorhatár 65 évre történő emelését, a betegség első hat hetére járó ellátás 20 százalékos csökkentését, a dolgozók elbocsátásának megkönnyítését, a munkanélküli és a szociális segély lefaragását. Ezzel párhuzamosan a kormány a jövő évtől meg akarja szüntetni a vagyonadót. Senki nem ellenzi a reformokat, de miért csak mi, munkások viseljük a terheket - háborgott Jürgen Maass, a thüringiai bútorlapgyár üzemi tanácsának elnöke. Társaival együtt hallatlan pimaszságnak tartja a kereszténydemokraták egyik vezető politikusának azt a kijelentését: nem hajiunk meg az utca követelése előtt. A kormányzati negyed épületeit, esetleges rendzavarásoktól tartva, több mint ezer rendőr őrizte. Ám egész nap békésen olvashattak és cigarettázhattak az autókban, s figyelték a felvonulókat, akik a táblákra írt jelszavakban fogalmazták meg a véleményüket: követelték a kormány lemondását és a tavaly decemberi franciaországihoz hasonló általános sztrájk meghirdetését. A szakszervezeti vezetők ezzel várnak, mert a német törvények szerint tilos a politikai sztrájk és csak kifejezetten munkajogi ügyekben lehet munkabeszüntetést szervezni. De a több hete tartó figyelmeztető sztrájkok után a kormány forró nyárra készülhet. (P.F) Kohl tapsol, de neki nem tapsolnak. Archív-felvétel
