Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-06-12 / 24. szám

12 1996 .június 12. Kultúra Zenezug „A csendet, a vízpartot szeretem. Ha kedvem lesz majd, megírom az életem.” Iaajazzk Útravalónak: kereszt a homlokra Ivana Chylkovával a Szenvedélyes csókban Milos Fikejz felvétele Neve fogalom. Védjegy. Szinte hihetetlen, de maholnap ötven­éves. John Coltrane művészeté­nek hatására autodidaktaként kezdett zenét tanulni. Először tenor-, későb szopránszaxofo­non játszott, aztán jöttek a basz- szushangszerek. 1962-ben meg­nyert egy amatőrversenyt, majd Terje Rypdal, Ariid Andersen és Jon Christensen részvételével megalakította első együttesét. Coltrane zenéjét követve szá­mos impresszív hatás érte, s ezek segítségével sikerült kiala­kítania világszerte egyedülálló játékstílusát. Jan Garbarek karakterisztikusan skandináv, melodikus és atmosz­férikus jazzt játszik, amelynek különleges melegsége egyszerre A kontinens legjobbja intenzív és visszafogott. A norvég művész vezető komponistája és első számú sztármuzsikusa lett a vüág egyik legjelentősebb lemez­kiadójának, a német ECM-nek. Keith Jarrett társaságában itt rögzítette a híres Belonging és a My Song című albumokat, me­lyek immár több nemzedék zenei ideálját testesítik meg. Saját e-gy- üttesében Eberhard Weber, Jóim Abercombie és Nana Vasconcelos voltak a partnerei, de nagy siker­rel szerepelt Ralph Towner, Eg- berto Gismonti, Charlie Haden és L. Shanker társaságában is. Jan Garbarek a kortárs európai jazzművészet talán legnagyobb alkotóegyénisége, aki emellett - a szakma egyöntetű vélemé­nye szerint - a kontinens leg­jobb szaxofonosa. Szabó G. László ____________ ír ja meg, hogy meghaltam - mondta egy évvel ezelőtt, ami­kor beszélgetésre kértem. Én döbbenten hallgattam, ő ke­serűen nevetett. A végén még­sem találkoztunk. Morózus volt. Kedvetlen. Tőle szokatlan módon: elutasító. Most oldott- nak, felszabadultnak láttam. Gyerekesen boldognak. De a kérdések zömét ő tette fel. Jo- zef Kroner Az Üzlet a korzón tragikus hőse. A Hegedűs a háztetőn tejesembere.- Tudja, ki az én plátói szerel­mem Budapesten? Inkább csak sejtem.-Na, kire gondol? Nagy-Kálózy Eszterre, akivel Makk Károly filmjében, Az utolsó kéziratban dolgozott.- Őt is szeretem. Tényleg. Finom lélek. Gyönyörű nő. De nagyon fiatal volt a forgatás idején. Akkor Psota Irén?- Nem. Pedig ő is remek ember. Vérbő komika. Olyanok vol­tunk, mint két rakoncátlan kö­lyök. Egymásra néztünk és már dőltünk is a nevetéstől. Minden jelenetünket végighahotáztuk. De nem ő az én plátói szerel­mem. Még egy nevet mondhat, aztán vége, én következem. Passz.- Feladja? Kár. Törőcsik Mari. Na, mit szól hozzá? Végül. Maár Gyula filmje 1973-ból.- Szokatlan találkozás volt a mi­énk. De még mielőtt elmesél­ném... van nekem egy különös tulajdonságom, amire nagyon vigyázok. Ha olyan partnert ka­pok, akivel először dolgozom, úgy védem ki a lámpalázat, hogy lézersugaras tekintettel nézek a szemébe. Ezt tettem an­nak idején Törőcsik Marival is, de be kell vallanom: nála az én speciális módszerem nem vált be. Minél jobban néztem, annál inkább remegett a térdem. Való­sággal sokkolt a szépsége. És a történet? A nagy találko­zás...- Bizarr lesz, nem baj? Legyen.- Már indultunk haza Jugoszlá­viából, véget ért a nyaralásunk. Járvány volt arrafelé, iszonyú gyorsan terjedt a kolera. Siet­nünk kellett. Jugoszláviába még simán bejutottunk, a ma­gyar határon azonban már fi­gyelmeztettek bennünket. Ed­dig és nem tovább, mondták, s egy közeli kisváros gimnáziu­mában kötöttünk ki. Veszteg­zár. Ahogy az ragályos beteg­ség esetében lenni szokott. Csakhogy nálunk mindenki ko­médiás. A feleségem is, a lá­nyom is, az egész család. Gon­doltuk, ez is egy emlékezetes élmény lesz majd, legfeljebb késve érkezünk haza. Élveztük a helyzetet, bár nagyon szigo­rúan bántak velünk. Pontosan az előírások szerint. A gimnázi­umot természetesen körös-kö­rül lezárták, nem mehettünk sehova. Óráról órára egyre töb­ben voltunk. Csehek, lengye­lek, németek, magyarok. Mint egy internáló táborban. A han­gulat persze összehasonlítha­tatlanul más volt. Számunkra egyenesen szórakoztató. Kezd­tek kivizsgálni bennünket, hogy megállapítsák, fertőzöt­tek vagyunk-e vagy sem. Szék­letmintát kértek tőíünk, azt kel­lett beadni. Üvegcsével a kezé­ben járkált mindenki. Egyszer csak odajön hozzám egy cseh férfi, hogy „Jó napot kívánok, Kroner úr, önnek milyen a szék­lete?”, mert akinek híg volt, és hőemelkedést észleltek nála, már vitték is Pestre, kórházba. Mondom, nincs az enyémmel semmi baj, olyan, amilyennek lennie kell. Mert hogy az övé bizony nem a legjobb és már fél „Attól tartottam, hogy megélhetési gondjaim lesznek. Mert mire futja a nyugdíjból? Szinte semmire.” is, hogy nem engedik haza, pe­dig neki sietnie kell. Hát az bi­zony, kellemetlen, válaszoltam. Erre aztán odahajolt hozzám, hogy Kroner úr, ha lenne olyan szíves, csak egy kiskanálnyit, már azzal is rengeteget segíte­ne rajtam. Adok érte egy üveg Becherovkát. Tényleg? Egy egész üveggel? Áll az alku, ide vele! És megkapta, amit olyan nagyon kért. Mi meg boldogok voltunk, mert akkor már se pénzünk, se cigarettánk nem volt. Csakhogy észrevett ben­nünket, ahogy ott csereberé­lünk, egy lengyel. És addig-ad- dig spekulált, míg ő is megszó­lított. Hogy látta, amit látott, és ha van szívem, akkor neki is adok. Ő vodkával fizetne, re­mek lengyel vodkával. Rend­ben, hozhatja, súgtam a fülébe. És ő is kapott a „kincsből”. A vé­gén már olyan peckesen jártam a gimnázium udvarán, mintha én lettem volna a megváltó. Zú­za lányom aztán meg is jegyez­te egy idő után, hogy most már mindent feleznünk kellene, hi­szen az ő mintájából is jó pár adagot eladtam. Fifti, fifti, mondta, különben bezár a bolt, aztán nézhetem magam. Szó­val így teltek a napjaink a dél­magyarországi karanténban. És itt lép be a képbe Törőcsik Ma­ri. Szembejött az udvaron?- Dehogyis! Szaladnak utánam az irodából, hogy Kroner úr, Kroner úr, jöjjön gyorsan a ka­puhoz, látogatói vannak. Ne­kem? Hiszen senki sem tudja, hogy itt vagyok. De igen, igen, jöjjön csak! És kit látnak szeme­im? Törőcsik Marit és Maár Gyulát. Kezet nem foghattunk, közel nem kerülhettünk egy­máshoz, tisztes távolságból be­szélgettünk csupán, mert vi­gyáztak ránk. Hogy már min­denütt engem kerestek, össze­vissza telefonáltak, Maár Gyula első játékfilmjére készül, és len­ne egy szerep számomra. Elvál­lalom, persze hogy megcsiná­lom, sőt már előleget is kérnék egy kicsit, mert még csak kávé­ra sincs pénzünk. Két hét után „szabadultunk” makkegészsé­gesen, és nem sokkal később már Törőcsik Mari partnere voltam. A magyar filmeseken kívül az­óta németek, franciák, bolgá­rok is megkeresték. Mostaná­ban viszont Csehországban forgat a legtöbbet.- Szlovák filmek ugyanis alig ké­szülnek. Pedig amikor eljöttem a Nemzetiből hatvanévesen, ez volt az egyetlen reményem. Hogy a filmesek majd ellátnak munkával bőven. El is láttak, csak nem a pozsonyiak. Eleinte természetesen féltem. Attól tar­tottam, hogy megélhetési gond­jaim lesznek. Mert mire futja a nyugdíjból? Szinte semmire. De aztán eszembe jutott a sült krumpli gyerekkoromból. Gon­doltam, az is megteszi. Igen ám, csak épp abban az évben, ami­kor megváltam a színháztól, na­gyon rossz termés volt krumpli­ból. Úgyhogy nekem kellett be­szerző körútra mennem, mert a feleségem sehol sem kapott. Mindegy. Nekem jó tanáraim és jó szüleim voltak. Tizenkét gye­reket nevelt fel az Anyám, és mindegyikünket úgy bocsátott útra, hogy keresztet rajzolt az ujjával a homlokunkra. Alázato­sak és becsületesek legyetek mindig, mondta, és én eszerint élek hetvenkét éve. A Nemzetiből hirtelen, búcsú nélkül ment el. Megbántot­ták?- Nagyon. Most már ha könyö­rögve hívnának, akkor se men­nék vissza. Pedig a szívem oda­húz néha, de az eszem szeren­csére nem enged. Halászni já­rok. A csendet, a vízpartokat szeretem. És ha kedvem lesz majd, megírom az életemet. Most még nem akaródzik bele­kezdeni. Majd két hónappal a „nagy út” előtt. Victoria Abril, az aranybugyis lány ma is azt állítja: sosem volt szexszimbólum Almodóvar harmincöt éves madridi múzsája hűséges Tallósi Béla Elég két nevet említenünk a spanyol film fenegyereke, Pedro Almodóvar rendező szí­nészfelfedezettjei közül, hogy meggyőzően állíthassuk, sztá­rokat adott a világnak. Férfi adu ásza, Antonio Banderas ma Hollywood egyik legtöb­bet foglalkoztatott színésze. És Victoria Abrilt is világszer­te ismertté tették nagy viharo­kat kavart filmjeiben, a Kötözz meg, és ölelj!, illetve a Kiká­ban nyújtott alakításai. Victoria Abril, akit Spanyolor­szágban csak Almodóvar mú­zsájaként emlegetnek, balett­táncosként indult, majd a spa­nyol televízió egyik legnép­szerűbb műsorvezetője volt. A képernyőn fedezte fel őt Ped­ro Almodóvar is, de lényében azonnal észrevette a nem min­dennapi, izgalmasan szélsősé­ges, mély ölű „szeretőt”. Az asszonyt, aki a balett-táncos elegáns mozgékonyságával, a televíziós személyiség rá- menősségével fegyverezi le, és a vágy viharos törvénye sze­rint öleli a férfit. Ilyennek mu­tatkozott már első jelentősebb filmjében, az 1980-ban ké­szült Aranybugyis leányzó­ban, amelyben szemérmetlen mezítelenségével hívta fel ma­gára a figyelmet. De Almodó­var volt az, aki az erotika bo­szorkányává tette. Dolgozott persze más rendezőkkel is, de mindenki az ellenállhatatlan, a testével édes-kéjes csapdát ejtő nőt látta benne és kérte tőle. Mint Vincente Aranda rendező, akinek Szeretők című filmjében egy mindenre kész, fenevad özvegyet alakít. A birtoklás vágyával megál­dott csábítót, aki úgy érzi, Is­ten csak azért teremtette a fér­fiakat, hogy az ő ágyába vi­gyék a gyönyört. Teketóriázás nélkül teperi párnái közé az épp leszerelt munkanélküli kiskatonát (a kölykös ábráza- tú Jorge Sanz játssza), hogy elvegye tőle, amit nyújtani tud, és különös szexuális praktikáival, akár egy sikam­lós selyemkendő segítségével megadja neki, amit más nőnél hiába keresne. Victoria Abril mégis azt állítja: „Tudom, hogy soha nem vol­tam szexszimbólum. A magán­életben ugyanolyan nő va­gyok, mint bármelyik spanyol Vigyázat a féltékenységgel! asszony. Pontosabban anya, hiszen a mindennapokban az anyaszerepet élem.” Gyermekei, a négyéves Martin és a kétéves Félix édesapjával, a francia operatőrrel, Gérard De Battistával régóta élnek együtt, de sose gondoltak ar­ra, hogy hivatalosan is össze­kössék az életüket. „Vadházas­ságban élünk, s ez az állapot mindkettőnknek megfelel. Él­tem én már szentesített, »nor­mális« házasságban is, de az katasztrófa volt, örökké mene­kültem volna belőle. Fiatal voltam, kiskorú még, de akkor már filmeztem, és elviselhetet­lennek éreztem, hogy a forga­tások után haza kell mennem, és a férjem mellett úgy kell él­nem az életem, mint egy felnőttnek. Korai volt a fele­ségszerep.” Ma, harmincöt évesen, anya­ként másként tekint a nő-férfi kapcsolatára. „Nem hiszem, hogy van valamiféle titka a tartós kapcsolatnak. S ha mégis van, akkor az éberség, a figyelmesség. Bármi veszélyes lehet egy kapcsolat tartóssá­gára, és nem kell, hogy bármi is veszélyes legyen rá, ez csak­is tőlünk függ, mit hogyan tu­dunk elfogadni. Egy kapcsola­tot ápolni kell, s elősorban magunkra figyelni, magunk­kal törődni. Mert nem csak a hűtlenség tehet tönkre egy kapcsolatot. Hiába vagy hűsé­ges, ártatlan, szent, ha haláb­an unalmas vagy. A féltékeny­séggel vigyázat! Megbosszulja magát. Szenvedést okoz. Én ezért sem vagyok féltékeny. Sokszor hónapokig távol va­gyunk egymástól, s ilyenkor örökké aggódhatnék, hogy ki­vel van most, mit csinál, és biztosan szenvednék. Lehet, hogy valakinek szüksége van erre az érzésre. Nekem nem.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom