Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-05 / 23. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1996. június 5, * 29. évfolyam 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996.június 8tól 14-ig Melléklet Lendület - minden, ami gurul. Valaki szólhatna már, hogy indulunk! Évszázados etnikai és falusi közösségek bom-lottak föl és változtak meg q alig pár év alatt ö Riport Ez a kishitűség, pesszimiznus a legnagyobb átkunk Európa szívében, ezerszáz éve S. Forgon Szilvia ____________ A millecentenárium évében lép- ten-nyomon azt halljuk: visszatérünk Európába. Már a rendszer- váltás óta folyton oda igyekszünk. Mint a zsidók az ígéret földjére. De hát hol voltunk eddig? Nem Európában? Nem Európa szívében? Milyen tudathasadásos kishitűség felejtette el velünk, hogy már 1100 éve Európa részei vagyunk? Ez a kishitűség, ez a kétségbeesésre való hajlam, pesszimizmus a mi legnagyobb átkunk. Nemzeti jellemvonásaink egyike. Amiről már épp ideje lenne leszokni. Nekünk, itt a huszadik század végén már igazán látnunk kellene: nem azért maradtunk meg Európa közepén, a mindenkori nagyhatalmak erőterének ütközőzónájában, mert életképtelenek vagyunk. Ellenkezőleg. Egyáltalán nem véleden, hogy épp e mesziről jött otthontalan, rokontalan kis népnek sikerült ebben a széljárta, huzatos Kárpát-medencében megvernie a lábát. Sokan próbálták már ezt előttünk a gepidáktól kezdve az avarokig, de egyiküknek sem sikerült. Árpádnak, Gézának, Istvánnak viszont igen. S vajon hányán akarták később igájuk alá hajtani ezt a kis népet? Germánok, bizánciak, törökök, tatárok, szlávok... Önállóságunkról soha nem mondtunk le, akár török ült a nyakunkra, akár osztrák, akár orosz. S ha kellett, mások védelmében is készek voltunk az áldozatra. Hiszen egész Európában hirdeti a magyarok hősiességét a déli harangszó. Mi lennénk a nacionalista nemzet? A kisebbségekkel szembeni ...hozzájárultunk ahhoz, amit európai kultúrának neveznek... intoleráns? Akkor miként lehetséges, hogy Európa első vallási türelmi rendelete Erdélyben született meg? A sötét középkorban a kontinens más részein tűzzel-vas- sal üldözték a zsidóságot, amikor a mi Mátyás királyunk hivatalt ajánlott nekik. Magyarország lett volna a kis népek börtöne? Akkor mire véljük István királyunk intelmeit vagy az 1868-as nemzetiségi törvényt? A történelem vihara nem kímélt bennünket. Szétszórattunk, megaláztattunk, zsarnokok béklyóiba verettünk. Saját bajunkmeílett mégis mások gondjait is felvállaltuk. Gondoljunk csak a lengyel menekültekre, akiket tízezrével fogadott be a második világháború zűrzavaros hónapjaiban a magyarság. S 1956-ra , mikor elsőként e kis népnek volt mersze szembeszállni a keleti zsarnokkal. S nem volt olyan régen, hogy Erdélyből, Romániából menekültek ezrei találtak nyugalomra. S nemcsak magyarok. 1100 év megpróbáltatásai után nem lehet kétséges, hogy Európa részei vagyunk. Még akkor is, ha időszakosan a keleti végébe ta- szigált bennünket a sztálinizmus. De mikor az egységesülő Európa felé igyekszünk, nemcsak az elmúlt negyven-ötven évet kellene nagyító alá vennünk. Mert azonkívül is volt még ezerötven. Európa soha nem vetett ki bennünket magából. Csupán a kommunista szürkehályog fátyolozta el annyira a szemünket, hogy nem láttunk a szögesdrót mögé. Most már végre látunk. S Európa bármely pontján járva büszkén vallhatjuk: mi, kárpát-medencei magyarok is hozzájárultunk ahhoz, amit európai kultúrának hívnak. Erre gondoljunk a millecentenárium évében. Vajon az utódaink arca hasonlít-e majd apáink arcaihoz? Méry Gábor felvétele Vezércikk A vonneguti ima Fekete Marian _______________ „I stenem, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között”, írta 1969-ben Kurt Vonnegut, az amerikai irodalom fenegyereke. 1972-ban találkoztam ezzel az „imával”, és csak azért, mert betiltották; egy egész gimnáziumi osztálynak a fenti mottó okán nem volt szabad kikülde- nie a szalagavatói értesítők százait. A tilalomnak egy hihetetlenül egyszerű, és a pártállamra rendkívül jellemző oka volt: a marxi-lenini tudományos világnézet elsajátításáról az érettségi vizsgával tanúbizonyságot tevő gimnazisták egy értesítő mottójában sem említhetik az Istent. Tizenvalahány évvel később, kezdő újságíróként, végig kellett hallgatnom a Pravda főszerkesztő-helyettesének előadását, amelyben azt elemezte, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban már 1968-ban felszámolták a cenzúrát. Tudtam arról, hogy a cenzúra tilalmát megállapító paragrafus hatályát még szintén 1968-ban, egy úgymond ideiglenes intézekedésekről szóló törvénnyel felfüggesztették. Igazodtam a vonneguti imához. Hallgattam, mert mit sem változtathattam volna a tényeken. Nem sokkal később olyan helyzetbejutottam, hogy már változtathattam néhány olyan dolgon, amellyel nem tudtam egyetérteni; a többszáz tagot számláló, több szerkesztőséget felölelő Pravda-szakszer- vezet munkajogi döntőbizottságának elnökeként úgy terelgethettem a hatáskörünkbe tartozó ügyeket, hogy a bizottság gyakorlatilag egyetlen egy fegyelmi intézkedést sem erősített meg (mert az azóta eltörölt fegyelmi intézkedéseknek akkoriban vagy személyeskedő, vagy politikai indítékai voltak). Az egyik főszerkesztő az általa írásban adott fegyelmi büntetés megszüntetése után végigrohanta az összes lehető fórumot a kirúgásomat követelve a főnökeimtől, a munkáltatóm igazgatójától, a pártközponttól... A fegyelmi büntetés megszüntetését kimondó tárgyalás befejezése után még jó „elvtársi viszonyban” váltunk el. Sikertelen feljelentései után, ha meglátott az utcán, átment a túloldalra, ha másutt találkoztunk, megpróbált eltűnni, elvegyülni a tömegben, és a hátam mögött azt terjesztette, hogy jogászként sem tudhatom, mi a munkafegyelem, ha nem tudom, mit jelent a pártfegyelem Akkoriban kellett rájönnöm, hogy szinte minden vétek megbocsátható, de azt senki sem tudja megbocsátani nekem (neked), hogy miattam (miattad) rossz a lelkiismerete, hogy hiába áskálódott, hiába próbált meg kirúgatni... 1989 után nyilvánalóbbá vált a helyzet, és ha a mai Kelet- és Közép- Európában csak egy kicsit is körülnézek, az államközi, a nemzetek és az emberek közötti kapcsolatok egyik legkomolyabb problémája a meg nem bocsájtás; a szerbek nem tudták és nem tudják megbocsájtani a horvátoknak, a hor- vátok pedig a szerbeknek, hogy irtották őket; a csehek nem tudják a szudéta-néme- teknek megbocsájtani, hogy Csehországból kiüldözték őket (miközben a kiüldözés hangulatát jópár tömeggyilkossággal erősítették fel); a szlovákok nem tudják a magyaroknak megbocsátani a hontalanság, az állampolgárságtól, az alapvető emberi jogoktól megfosztás éveit... Éppen ezért talán csak a vonneguti imát kellene negyed évszázaddal a papírra vetése után Európa általunk lakott vidékein kiegészíteni: „Istenem, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy megbocsássak azoknak, akik ellen vétkeztem...”
