Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-02 / 22. szám
Kultúra 1995 .június 2. 13 Nevét most már szinte az egész világ megtanulta Sebestyén Márta énekel Kallós Zoltán balladagyűjtővel Klein Melinda Sebestyén Márta nevét most már szinte az egész világ megtanulta. Az autentikus népzene, népdaléneklés talán legismertebb képviselője. Folklórkörökben mindigis ismert és elismert ember volt. Aztán megmutatta, hogy mást is tud... Éneke szívből jön, és szívhez szól. Pedig soha nem tanult - a szó klasszikus értelmében - énekelni. Mindent, amit tud, az eredeti népi kultúra kincsestárából merítette. A Deep Forest együttes Bohémé című albuma Grammy díjat kapott. Márta is énekel rajta. Neki köszönhetően most a mi zenénkre figyel a világ. Mennyire érzed magadénak a Grammy díjat?- Nagyon jólesik, hogy mindenki nekem gratulál. Úgy érzik, ez részben magyar siker. De a Grammy díjat nem én kaptam, hanem az album. Vagy mit is beszélek! Természetesen én is kaptam egyet. Friderikusz Sándor ugyanis abban a megtiszteltetésben részesített, hogy felléphettem a show-jában, és átadott nekem egy külön e célra készíttetett kis Grammy díjat. Egy másolatot. Komolyra fordítva a szót: igazán boldog akkor lennék, ha egyszer egy tisztán népzenei anyagokból álló lemezt tüntetnének ki ezzel a díjjal. Ám ügy tűnik, ilyen kategória egyelőre nincs. A népzenét eléggé sajátosan kezelik. Egyesek maradinak, érdektelennek tartják. Olvassa az ember a rólad írt kritikákat. Szinte mindegyik dícsér. Egyszer egy újságíró azt találta mondani, te vagy a népdaléneklés Maria Callasa. Mit szólsz hozzá?- Nem jutok szóhoz. Hogy egyeseknek mi nem jut eszükbe?! Az újságírókkal az a baj, hogy néha próbálnak olyan kif- jezéseket találni, amelyek szerintük figyelemfelkeltő, meg eredeti. Aztán néha furcsán sül el a dolog. Angol kritikákban ilyeneket olvasok, hogy „szívtörő”, „hátgerinc-simogató” a hangom, meg hogy a totális eufória határán lebeg. Aztán ilyenkor elmerengek azon, vajon mennyit gondolkodhatott szegény, amíg kitalálta. Akik a népzenét szeretik, azok téged is ismernek és szeretnek. A köztudatba pedig az István, a király című rockopera által vonultál be, ami egy kicsit más műfaj...- Más, az igaz, de egyáltalán nem baj. Kiskorom óta természetes volt, hogy sokféle zene vett körül. Édesanyám ének-zenetanár. Ugyanolyan élvezettel hallgattam a Máté Passiót és közben néztem a partitúrát, mint ahogyan a rádióban sugárzott kuplékat hallgattam. Az iskolai énekkarban madrigálokat énekeltem. Hét-nyolcéves koromban énekeltem először lemezre, Kodály módszertani anyaghoz rövid gyakorlatokat. Aztán kilencévesen gyerekoperát énekeltem lemezre, amely a montreali Világkiállításra készült. Emlékszem, egy hokedlire állítottak fel, hogy eléljem a mikrofont. Otthon a testvéreim popzenei kazettái szóltak. A Beatles vagy az Abba együttes zenéje is kedves volt nekem. Jött, ugye a Sebő-korszak, Sebő Feri megzenésített versei. Nagy László, József Attila, Weöres Sándor. Mindez nem népzene, de szerintem nagyonis jól volt ígyTerjeng rólad egy pletyka....-Tejó ég! ... szóval azt beszélik, hogy a te muzikalitásod és énektehetséged valószínűleg nagyrészt annak köszönhető, hogy az édesanyád, amikor terhes volt veled, Kodály előadásokat látogatott.- Ez nem is pletyka. Tényleg igaz. Régi bölcsesség, hogy a gyerek nevelését kilenc hónappal a megszületése előtt kell elkezdeni. Bizonyított tény, hogy a magzat mindent érzékel és mindent hall. Aztán az őt ért hatások később érvényesülnek az életében. Nálam ez maradéktalanul bevált. Két szép fiad van. Ha ez a dolog valóban működik, belőlük sem lehet más, mint muzsikus...- Meglátjuk. Én is állandóan énekeltem, amikor a fiaim a hasamban rugdostak. Eldől majd, hogy mennyire hatott rájuk a zene. Álmos fiamnál ez kettős érzés. Ő úgy látja, hogy a zene az, ami miatt anya soha nincs itthon, ami miatt anyát folyton elrángatják, amiért anya minden este elmegy. Kicsit talán féltékeny. Nagyon jó ritmusérzéke van, de egyelőre nem egy énekes fajta. A kisebbik fiamon, Szabolcson pedig már most látom, hogy nagyon muzikális alkat. Lehet, hogy ő egyszer zenélni fog. De én nem akarok az évgilágon semmit rájuk erőltetni. Ha nem zenészek lesznek, hanem mondjuk festők, vagy bármi más, mindegy. Én azt szeretném, hogy boldogok legyenek. Regény Prágai magyarázat Cseh szójegyzék Patrik Ouredník ♦ INTELLEKTUAL: entellektüel, becsmérlő kifejezés, mintha a megjelölés szégyen volna: „Én nem vagyok egy entellektüel, én nyíltan megmondom magának, amit gondolok.” Esetleges szinonimája: „sznob”. ♦ INTELLIGENS „intelligens”, hímnemű főnév - az értelmiségi mint társadalmi kategória. Csakis ironikus vagy sértő mellékjelentéssel használják: „Na tessék, megint egy intelligens!” ♦ PRACUJÍCÍINTELIGEN- CE: dolgozó értelmiség, a társadalom egyik alkotórésze a hetvenesnyolcvanas évek kommunista propagandaszótárában. A másik alkotórész: a „dolgozó nép”. Noha a „dolgozó értelmiség” a népen kívül foglal helyet, „összességében a nép javáért dolgozik”. ♦ PRACOVNÍK VE VEDÉ A KULTURE: tudományos és kulturális dolgozó. A „dolgozó értelmiség” tagja mint egyén. ♦ VYKVÉT NASEHO NÁRODA: nemzetünk virága. A művészek, irodalmárok és tudósok megnevezése a kommunista szótárban. ♦ INTELIGENCIA (INTELIG- ENTSIA): az utóbbi időben újrafelfedezett kifjezés, nemesebb és válsztéko- sabb hangzású (bosszantó orosz konotációja ellenére), mint cseh megfelelője, az IN- TELIGENCE. ♦ OSVÍCENEC: felvilágosult. Hímnemű főnév. A nemzeti újjáéledés korában használt szó, a 18. századi francia philosophe megfelelője. Ma már nemhasználatos. ♦ OSVÉTÁR: igen gyakran használt fogalom az ötvenes években. A töve ugyanaz, mint az OSVÍCE- NEC-nek, de ez a szó cselekvő formájú (felvilágosító). A PROPAGATOR (propagandista) szinonimája, majd mindinkább a KULTURTRÉGR szóé. ♦ KULTURTRÉGR: a német Kulturträger szóból származik, de jelentése megváltozott: egy felsőbbrendűnek beállított kultúra korlátolt letéteményese. Ugyanúgy alkalmazták a náci propagandára, mint a kommunistára. ♦ ELITA: elit. Igen divatos kifejezés 1989 óta. A nemzet elitje (elita národa) lépett a kompromittálódott nemzetünk virága helyébe, ám olyan jelentésben, amely már kiterjed a politikusokra és az üzletemberekre is. ♦ VZDÈLANEC: tanult ember. Leggyakrabban ezt is pejoratív értelemben használják, ám ellentétben az INTE- LEKTUAL-lal vagy az INTEL1GENT-tel, ez a kifejezés semleges vagy melioratív (kedvező) árnyalatú is lehet. A férfi fehér flanelnadrágot, fehér cipőt, valamint egy vadonatúj, kék zakót viselt. Magas termetű, barna szemű, bozontos szemöldökű férfiú volt, valamivel túl a negyvenen. Ott állt az állomáson, s egy végtelennek tetsző pillanatig azt hitte, rosszul lát. Száját kissé eltátotta, szeme természetellenesen kidülledt, borzas szemöldöke a homloka közepén állapodott meg. Valószínű, hogy meglepetésében még két dögnehéz bőröndjéről is megfeledkezett. Kisvártatva izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, amelyek kíméletlen lassúsággal gördültek végig az arcán, majd lepottyantak az eldobált szemétdarabkáktól tarka betonra. Fülzúgása csak ezután jelentkezett. Mintha valaki egy agonizáló kávédarálót indított volna el az agyában. Amúgy csend volt, túlságosan is zavaró némaság. Az állomásépület tetején virító feliratokon döbbent meg ennyire, amelyek kemény politikai propaganda céljából kerültek oda. Különös módon a város nevének már nem jutott hely, így az érkező nem lehetett benne biztos, hogy valóban a megfelelő állomáson szállt le. Eltartott néhány percig, amíg a Angyal a körhintán Z. Németh István 1.rész férfi kissé erőt vett magán. Leült gondosan egymás mellé helyezett vadonatúj bőröndjeire, majd zakója belső zsebéből gyűrött cigarettásdobozt halászott elő. Kisebb köhögési roham kapta el, amit egy erős dohányrudacskával szeretett volna csillapítani. - Ez nem lehet igaz! - mondta valahonnan a kékeslila, csípős füst mélyéről. Előző éjjel érkezett egy másik kontinensről. A szomszédos ország fővárosában landolt a gépe, mert megtudta - s nem kis meglepetéssel fogadta a hírt -, hogy hazája egyáltalán nem fogad légijáratokat. A határon szó nélkül átengedték, ő pedig nem kérdezősködött. „Minden kiderül a maga idejében...” - gondolta, s engedte, hogy a hazatérés öröme átjárja testét-lel- két. Annyi év után itthon! Ebben az országban élte le élete első harminckét esztendejét, aztán a kommunizmus bukása után lehetőséget kapott arra, hogy Ausztráliáról írandó könyvéhez a helyszínen gyűjtsön adatokat. Épp időben tette ezt, távozása után nem sokkal ismét a diktatúra árnyéka vetült a jobb sorsra érdemes kicsiny országra, majd az évezred végére teljesen megvadult orosz medve bekebelezte, mint egy csirkecombot. Ausztráliai rokonainál biztonságban volt. Utazgatott, írt, alkalmi munkákat vállalt. Az utolsó éveket egy barlangban kényszerült tölteni, akár egy remete. De nem esett kétségbe, javítgatta könyve kéziratát, közben világi dolgokról meditált. Aztán hirtelen nagyon csendes lett odakint a világ, ő pedig elindult, hogy - az atomcsapások helyszíneit gondosan kikerülve - körülszimatoljon a világban. Most itt ül az állomáson egy bőröndön, s nem értette a dolgokat. Sehol egy teremtett lélek. Romok, por és kosz mindenütt. Az épület tetején viszont harsogó feliratok: CSAK EGY PÁRT VAN A VILÁGON! A HARMADIK ÉVEZRED A MIÉNK! És ehhez hasonlók. Úgy látszik, az itthon maradottak, miután helyreállították a történelmi őrület okozta károkat, a katonaruhát levetve rögtön a politikus-álarc után nyúltak. De hányán maradtak itt egyáltalán? Az író eldobta a csikket és újult erővel ragadta meg a két dögnehéz koffert. A váróterem teljesen üres volt. Kilépett a széles üvegajtón, leballagott a lépcsőkön, de hiába mereszt- gette a szemét... Sehol senki! L eült az első útjába kerülő padra, várt, hogy majd feltűnik egy járókelő, egy autó, egy rozoga autóbusz. De semmi. Az egyik bőröndben turkálva kezébe akadt egy kis notesz. Volt iskolatársának címét és telefonszámát kereste benne, akivel elutazása után még egy ideig leveleztek. Szomjas volt és éhes. Fázósan húzta össze magát a szemerkélő esőben, belépett a közeli telefonbódéba, tárcsázott. Senki sem vette fel a kagylót. Dühösen belerúgott a készülékbe és visszacaplatott a pádhoz.- Hahóóó! - kiáltotta. - Van errefelé valaki?!? Mintha alahonnan távolról egy mély sóhajt fújt volna felé a szél.- Hé! Van ott valaki!? Ezúttal elhaló nyöszörgést hallott, de most már Valamivel tisztábban és hangosabban. Bőröndjeit a pad mellett hagyva, elindult a hangforrás irányába. A közeli park széléhez érve valaki türelmetlenül rászólt:- Itt vagyok, nem látja? Nem látta.-Hol?-Itt! Idegesen nézett szét, de csak szürkészöld füvet, kopaszodó fákat és kettétört lámpaoszlopokat látott.- Itt, a pad alatt! - hallotta ismét a rekedt, életúnt hangot. S valóban, az említett helyen egy rongyos, borostás, ötven körüli férfi feküdt, csaknem teljesen beleolvadva egy sötét árnyékba.- Mi történt magával? - guggolt le az író az idegenhez. Alig tudta visszafojtani az örömét, hogy végre egy igazi, élő honfitársra bukkant.- Részeg vagyok! - jött a válasz. - De úgy is mondhatnám, hogy túlzott alkoholfogyasztásom következtében nehezen birkózom a Föld tömegvonzásával. Az őslakos akkorát csuklott, mint ha egy elefánt nagyságú béka ugrott volna kútba. M egpróbált felülni, de visszahanyat- lott, s a fejét hangos koppanással verte be a pad lábába. Az író óvatosan a hóna alá nyúlt, ám az idegen úgy imbolygóit, hogy maga is jónak látta, ha sürgősen visszaesik a pad alá. A talpraállítási kísérlet többször is hasonló eredménnyel ismétlődött meg. (Folytatjuk)
