Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-02 / 22. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1996. június 2. » 29. évfolyam Kultúra Bertolucci: „Az az igazság, hogy nem ismertem a mai tizenéveseket” 32 oldalas színes magazin Riport Sok kérdés vetődött fel bennem ezzel a népünnepéllyel kapcsolatban. Rendhagyó gyermeknapi gondolatok Ingyen nyalóka, gyermekeinknek Vojtek Katalin ____________ Lehet , hogy nagyobb meglepetést kellene mutatnom, ahogy itt ülök, szemben a fiatal tanítónővel, aki behívatott, mert baj van a fiammal. A baj kézzelfoghatóan előttem fekszik az asztalon: a gyerek nyitott szlovák tollbamondásfüzete, valóságos vörös tenger. A legfrissebb tollbamondás fölött, mintegy cím gyanánt, ákombákom gyermekírással ez áll: „Halál Tótországra”. Közelebb hajolok, hogy újból elolvassam. Semmi kétség, ezek ötödikes elemista fiam betűi. A helyzet azt kívánná, hogy felháborodjam, vagy legalábbis jelezzem: nem értem, honnan szedte ezt a kölyök, hisz ilyesmit, ugyebár, soha nem hall otthon. Ez persze így igaz, de a lényegen mit sem változtat. A tanító néni sincs felháborodva, csak éppen nem érti, mi vihette rá a gyereket az ominózus mondat leírására. „Azt hiszem, tulajdonképpen föl sem fogja, mit írt le - mondja. Tudja egyáltalán egy ilyen korú gyerek, mi az, hogy halál? Ennyi ember halála?” Hogy mi a halál, azt egy tizenegy éves gyerek is tudja, elég, ha látja az esti tévéhíradót. És hogy mennyi az éretlen gyerekagy számára az „ennyi ember”? Semennyi. Egy gyerek fejében meg sem fordulnak ilyen konkrétumok. Ő csak érez és jelez. Visszajelez a környezetének, azt adva vissza, amit kap. Jelen Csodálkoznék, ha ez a gyűlölködéstől terhes légkör érintetlenül hagyná a gyereket. esetben a gyűlölködést, amely szinte kitapinthatóan itt van körülöttünk már a levegőben is. Utcán, villamoson elejtett durva megjegyzések, acsargó Na Slo- vensku po slovensky rendreutasítások formájában. Érezhető a sarki üzlet elárusítójának mogorvaságában és a kirekesztettségben a lakótelepi játszótéren, ahol csak sóvárogva bámészod- ni lehet, mert nem akad játszótárs a sok gyerek között. De megtalálható az iskolai történelemkönyvben, az egyenes adásban közvetített parlamenti felszólalásokban, az utcai standokon kirakott újságok címeiben is. És ez csak egy szelete a gyűlölködésnek. Az a felszín, amit egy gyerek is képes megérteni. Nem tudom osztani a pedagógus ijedt csodálkozását. Azon csodálkoznék, ha ez a gyűlölködéstől terhes légkör érintetlenül hagyná a gyereket. Hogy mennyire nem hagyja, lemérhetem a szóhasználatán is. A négy évig gond nélkül és kedvvel tanult szlovákból mára tót lett, nemszeretem-tantárgy, Szlovákiából, a hazából, ahol élni, halni kell, Tótország. Ülök a tanácstalan tanítónővel szemben, és érzem, nem nekem kellene itt ülnöm. Azoknak, akik a gyűlölködést a napi politika szintjén gerjesztik, megfertőzve a gyerekeinket is. Ők persze nem ülhetnek itt. Fontos dolguk van: gyártani a kirekesztőket és szaporítani a frusztrált kirekesztetteket. De ha akarom, találkozhatom velük. Ők rendezik a gyermeknapi majálist: tarkára festett villamoson utaztatják ingyen a gyerekeket, és jelszavas papirosba csomagolt ingyen nyalókákat osztogatnak nekik, a jövő reménységeinek. Mennyi az „ennyi ember?” Vlado Gloss illusztrációs felvétele Vezércikk A dolgok neve Kövesdi Károly __________ Ak i lapot készít, újságot ír, óriási felelősséget vesz magára. Bárhol a világon. Honi sajtónkban különösen érvényes ez, hiszen a negyvenéves ideológiai agymosás örökségével kell küszködnünk szinte nap mint nap. Mert az autokrata ideológiának nem akaródzik jobblétre szenderülnie. Támad és hódít, akár a pestis, amelyről rég azt hittük, már nem népbetegség. Ezt a vírust kormányszinten szaporítják, és sulykolják újra a megfásult emberek tudatába a vezérelvet, az „Őneki és csapatának” mindenhatóságába és tévedhetetlenségébe vetett bárgyú hitet. Teszik ezt mindazért, hogy eltereljék a figyelmet a gátlástalan rablásról, a javak újraelosztásának alig palástolt botrányairól. Ebben a játszmában nincs szó országos, társadalmi vagy osztályérdekekről, csak a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásról. A forgatókönyvbe szervesen illeszkedik a kisebbségi kérdés kezelése is. A szlovák kormány által megalkotott ellenségkép kulisszául szolgál a nagy osztozkodás színpadán; hogy a szlovák polgár a „magyarkérdésre” ügyeljen s ne a terjeszkedő hatalom lépéseit figyelje. Ne kérdezze, ki lopta el a vagyonjegye fedezetét, miért nem teremt a kormány új munkahelyeket, miért neveztek ki falvakat járási székhelyekké, miért nincsenek független bíróságok, miért nem adják át a szövetkezeti lakásokat, miért utalták vissza hadsereghez a civilszolgálatot, miért fojtják meg az alapítványokat, miért gázolnak le mindent, ami a polgári szabadság kevéske reményét táplálná az emberekben... A szlovákiai polgár csak foglalkozzon az elnökkel, az izgága magyarok „országzüllesztő” törekvéseivel, s higgye el a nagy Karmesternek, minden úgy van jól, ahogy ő akarja. Ebben a társadalmi légkörben a tolerancia meghonosodása olyan naív óhaj, amelyre még sokáig várhatunk. Mindez egy telefon kapcsán jut eszembe. Minap felhívott egy ismeretlen, ingerült ember, s percekig sorolta, zúdította a fejemre vádjait, melyek lényege, hogy egyebet sem teszünk, mint uszítunk és ellentétet szítunk a békés magyarok és szlovákok között. Holott ugye, nekünk semmi bajunk egymással. Mielőtt szóhoz jutottam volna, az ismeretlen lecsapta a kagylót. A dolgot el lehetne intézni egy kézlegyintéssel: vannak emberek, akik nem bírják elviselni a párbeszédet. A monológok, beolvasások kényelmesebbek, mert kizárják a párbeszéd lehetőségét. Pedig a megromlott társadalmi légkör javításában a polgári türelemnek, az egymásra figyelésnek, a hazugságok elleni immunitásnak óriási szerepe van. Hangozzék bármily furcsán: a toleranciát, a másság elviselését, a szabad vélemény eltűrését napi szinten kellene tanulnunk, azzal, hogy nem hiszünk a felülről sugallt hazugságoknak, a félrevezető propagandának, amelynek göbbelsi iskoláját sokszorosan felülmúlja a moszkvai fejtágítókban szerzettjártasság. A tisztelt telefonáló egyébként azért támadott le, mert nemrég példával illusztráltam, milyen rombolást végez Dél-Szlovákiában a nyelvtörvény, hogyan fordítja ki önmagukból az embereket a félelem, hogyan készteti önmaguk, anyanyelvűk megtagadására a magyar hivatalnokokat. Tudom, olykor nehéz a kritikát elviselni. Még nehezebb, ha az embert megalkuvással, gyávasággal illetik. Csak egyről feledkezett meg a tisztelt ismeretlen: a gyávaság nem azonos a békével és a toleranciával, a lapításnak semmi köze a társadalmi békéhez, mint ahogyan a bátorság sem jelent feltétlenül agresszivitást és uszítást. A dolgokat nevükön kell nevezni, akár tetszik egyeseknek, akár nem.
