Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-21 / 3. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor ELET idegen szervekkel írásunk a 8-9. oldalon Csúszáspróba Riportunk a 16.oldalon J KÖVETKEZŐ SZÁMUNKBAN V „Mi újság városunkban, mi újság régiónkban...? Helyzetkép Na városról és a vállalkozókról ¡¡III, ? " ' ** . h 1996. január 21. XXIX. évfolyam Ára 10 korona A szerénység (szegénység?) éve Köztudott, hogy 1995 a tolerancia éve volt, ám a nacionalista gerjedelem jegyében múlt ki. Ebben semmi új nincs. Az előző évek is gerjedelmesek voltak. Toleranciából levizsgáztunk már, jöhet hát a szerénység (más szóval: szegénység) éve. Ha ¿tz elmúlt évben az ősellenséggé mitizált és stilizált szlovákiai magyarságot a parlament közismerten legtoleránsabb képviselői és a kormánykoalíció objektív szócsövének Stúr-díjas publicistái intoleranciával vádolták, legfőbb ideje, hogy az urak túllépjenek ezen az elavult szemléleten, s ezentúl szerénytelenséget vessenek a szemünkre. Ámde ennek és az ehhez hasonló vádaknak könnyűszerrel elejét vehetnénk. Nemrég az egyik ellenzéki párt néhány prominens vezére arról próbálta meggyőzni egyik barátomat, hogy elég lenne, ha politikusaink és nevesebb közéleti embereink deklarálnák: nem magyaroknak, hanem magyarul beszélő szlovákoknak tekintik magukat, s máris ki lehetne fogni a szelet a nacionalisták vitorlájából. Szegény nacionalisták meg ehetnék a kefét, jól kitoltunk velük. Más ellenség után kellene nézniük. Duray Miklós megpályázhatná a főpolgármesteri széket Zsolnán, az ellenzék végre egyesülhetne, Vladimír Meéiar is el- küldhetné valamelyik kedvenc magyarját nagykövetnek Moszkvába. A történelmi kibékülés útjából eljárulna az utolsó akadály. Az ellenzéki párt jó szándékú, már-már legendás alakjainak jóhiszeműségét illetlenség lenne kétségbe vonni. Nem akarnak bennünket gázkamrába küldeni, se kitelepíteni, se más, rafináltabb módon diszkriminálni. Az ilyesmi ártana liberális jó hírüknek, meg különben is, ők mások, mint Slota, Móric vagy Hofbauer, mert ők a lelkiismeretűk szavára hallgatnak. A nyelvtörvényt is meggyőződésből szavazták meg, ez nem vitás. Meggyőződésük akadályozza őket abban is, hogy a magyar-szlovák alapszerződés ratifikációjához szavazataikkal hozzájáruljanak. Választóik is azért tisztelik őket, mert elvi alapon politizálnak. Tapasztaltak és edzettek, megjárták már Tolnát is, Baranyát is, egy darabig elidőztek valamelyik idegen pártban, aztán odébb- álltak. Aki ezért opportunistáknak nevezi őket, nem ismeri az életet, és halovány gőze sincs róla, miképpen kell helyesen politizálni. Ellentétben velük, a Magyar Koalíció pártjaiból hiányzik a pragmatikus rugalmasság, empátia, tolerancia, szerénység és lojalitás. Éppen ezért a Magyar Koalíció politikusainak és választóinak önvizsgálatot kell tartaniuk. Ha helyesen meditálnak, ki fog derülni számukra, hogy magyarnak lenni csupán rögeszme. Magyarok ugyanis nincsenek, s egyesek csupán azért tartják magyaroknak magukat, hogy másokat bosszantsanak. A gyógyulás biztos jele volna, ha, mondjuk, délután fél ötkor minden szlovákiai magyar kijelentené: „Mostantól pedig szlovák vagyok.” Ilyen egyszerű ez. Utána bekopogtatunk a szomszédokhoz, és közöljük velük a jó hírt. Távolabbi ismerőseinket levélben értesítjük, az ország nyilvánosságát pedig a sajtó és az elektromos média útján, mindenekelőtt azonban a legtár- gyilagosabb napilap, a Slovenská Republika magyar mellékletének hasábjain. Csak 1200-ig tanulunk meg számolni, az 1201-es számról nem tudunk többé. Belépünk a Matica slovenskába, s ott megalakítjuk a magyarul beszélő szlovákok tagozatát, Jozef MarkuSt pedig a magyarul beszélő szlovákok tagozatának tiszteletbeli elnökévé választjuk. Követelni fogjuk, hogy az Új Szó és más lapok indítsanak magyarul beszélő szlovák mellékletet. Gyerekeinket, unokáinkat nem tanítjuk meg magyarul, hogy könnyebben érvényesülhessenek az életben. A világ közvéleményével tudatjuk, hogy mi mások vagyunk, ők pedig söpörjenek a maguk portája előtt. A magyar pártokat feloszlatjuk, vagy beléptetjük a Demokrata Unióba, Szlovákia legnemzetibben liberális pártjába. Magyarországot ellenséges államnak tekintjük, s amíg meg nem javul, határát még turistaként sem lépjük át. De mi történik akkor, ha e megvilágosodásunk elmarad? Az óránkra pillantunk, és azt mondjuk: „Fél öt van, és én még mindig magyar vagyok.” Hát először is: a jó szándékú ellenzéki párt képviselőinek csalódást okozunk. Ezek a magyarok javíthatatlanok, mondják majd. Se tolerancia, se szerénység nincs bennük. Mi itt vért izzadunk, hogy jó legyen nekik, de ők a legkisebb kompromisszumot is elvetik. Hát lehet ezekkel tárgyalni? Lassan már fél hat, és ők még mindig azt hiszik, hogy magyarok. így egyikükből sem lesz nagykövet Moszkvában. A minap Jerry azt mondta, ennek a Tómnak az a legnagyobb tragédiája, hogy becsapja önmagát. Átlátszóan ravaszkodik, mint egy kismacska. Azt is mondja Jerry, hogy a szlovák-magyar viszonyban addig nem lesz áttörés, amíg Törnék le nem számolnak a dajkamesékből visszamaradt mítoszaikkal. Tóm még ma is Jánosuknak képzeli magát, és az összes sajtgyárat privatizálni akarja. Jerry azt is mondja, nem rossz gyerek ez a Tóm, csak mindig elnyomták, s ez frusztrálja még. Szegény Tóm elveszne, ha nem lennék, mondja Jerry, identitás- zavara támadna, elemésztené magát bánatában. Tulajdonképpen én tartom életben, büszkélkedett Jerry. Az idegeimre megy, amióta nincs kutya a háznál, mondja. Régen legalább együtt lehetett félni Szergejtől, a szelindektől. GRENDEL LAJOS Fotó: Vlado Gloss
