Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-05-05 / 18. szám

FERDINANDY GYÖRGY ANAGYKÖVET Az olyan elvont dolgok, mint az évek, semmit sem jelentenek itt a trópuson. Az évszakok még annyit sem: a Bak- és a Ráktérítő között nincsen se tél, se nyár, se ősz, se tavasz. Amikor nem száll partra a haditengerészet, a bennszülöttek ciklontól ciklonig számítanak egy-egy korszakot. Az én támpontjaim a nagykövetek. A franciák (más ország nem tart fenn külképviseletet ezen a homokzátonyon). Nem rossz módszer ez sem; a konzulok négyévenként jönnek-mennek, majdnem olyan ütemben, mint a ciklonok. És minden ilyen váltás eseményszámba megy itt a trópuson. Nem mintha elbűvölő személyisé­gek lennének a követek. A legtöbbjük számára enyhén szólva nem előrelépés az a négy év, amit itt töltenek. De van közöttük mindenféle fajta. Karrieristák, bürokraták és ügynökök. A közös bennük, hogy valahol menet közben rossz lóra tettek. Ez itt szá­mukra a remény temetője. Innen az út csak lefelé, a legjobb esetben is csak a nyugdíjaztatáshoz vezet. A francia kolónia szemében azonban még ezek a szomorú hivatalnokok is érdekes emberek. Van bennük valami könnyed, valami párizsias. Odaát más a világ, és mások az emberek. Például köszönnek egymásnak. Az asszonyok megcsókolják a barátnőiket. Itt legfeljebb morog valamit az ember. Int, elfordul. Senki nem néz a szemébe senkinek. Kezet adni pedig végképp nem szokás. Ez pedig, a követ, kézcsókkal köszönti a hölgyeket. Minden váltásnál megmozdul a levegő a Szige­ten. Az új ember fogadást tart, elmeséli, hogy hon­nan érkezett. A kolónia vezérkosai meghívják őt ebédre, vacsorára. Ki-ki hajlama szerint, panasz­kodnak vagy dicsekszenek. A nagykövet - ez a foglalkozása - mindent vé­gighallgat, és mindent megígér. Azután marad minden a régiben. * Georges Meaulnes - nem tudom másként mon­dani - ősszel érkezett. Az esős évszak kellős köze­pén, amikor a legelviselhetelenebb a meleg. Abban az időben foglalták el Grenadát a tenge­részgyalogosok. Emlékszem, a tetők felett köröz­tek a helikopterek, és a mentők éjjel-nappal lent hablatyoltak az ablak alatt. Én pedig ültem az ágyon. A feleségem akkor költözött vissza Galliába. Minden üres volt körü­löttem, nem maradtak utána, csak a puszta falak. Véget ért az amerikai álom. Tönkrementem. Életem végéig fizethettem az adósságaimat. Ültem, mondom, az ágyon. A gyerekek képét magam mellé ragasztottam a falra. Nehéz idők voltak. Egyik napról a másikra összeomlott körü­löttem a világ. Értelmetlenné vált a munkám, árve­résre került a francia tanya. Az eső pedig megállás nélkül szakadt. A szokásaim azonban megmaradtak. Továbbra is a Francia Intézetbe jártam, a kolónia ismert, nem kellett minden nap elmesélnem a bánatomat. Jól jártak velem ők is: a Marseillaise-t egyedül én tudtam végigénekelni, július tizennegyedikén vagy szilveszteréjjel nem tudták volna nélkülözni a han­gomat. No meg hát sok kicsi sokra megy: még így, koldusszegényen is fizetem tovább a tagdíjat. Láttam persze, hogy mi vár rám itt a franciák között. Értettem már, csak elhinni nem tudtam még a sorsomat. A filmvetítésekre minden héten beült egy vörös hajú ember. Axel, a nyelv- és illemtanár. Egy ko­pott, öreg arisztokrata. Amikor idekerültünk, dísz­vendég volt a konzulátuson. Axel még ma is beo­son egy-egy vetítésre. De már nem tudja fizetni a tagdíjat. Szüret után borkóstolót rendeznek a franciák. Ez az úzus. Hosszú asztalokon állnak a teremben a sajtok és a borok. Idén azonban, mire végigtopogtam a sort és be­jutottam, odabent már üresen álltak az asztalok. * Mondom, akkor jött, amikor a tengerészgyalo­gosok. Emlékszem, megmozdult a levegő akkor is: a kolónia felháborodottan tiltakozott. Azt még csak elviselték volna, hogy az új követ ingujjra vetkőzve jár-kel a konzulátuson. De Meaulnes úr botrányosan fiatal volt. Ebben az életkorban még attasé az ember, és nem nagykövet. Mit fog itt csinálni egy ilyen tejfölösszájú gye­rek! Hát igen, mit. Mert viselkedni aztán nem tu­dott. Már az első fogadáson letegezte a férfiakat, a hölgyeknek pedig még véletlenül sem csókolt kezet. Nem mintha megvetette volna a gyengébb ne­met: - A feleségednek bomba csöcse van! - mondta a kereskedelmi kamara elnökének, aki el­pirult a bóktól, mint egy ministránsgyerek. Visszategezni azonban senki se merte a nagykö­vetet. Ez pedig evett, ivott és verejtékezett. Lányos arcú kamasz, volt benne valami furcsa báj. Valami fájdalmasan kihívó és felhőtlenül szemtelen. A kolónia nézte. Ide süllyedtünk: ez az alak lesz most itt négy éven át a nagykövet. Aznap este hamar kiürült a díszterem. Volt va­lami lövöldözés is az utcán, valakit kiraboltak lent a parkolóhelyen. Én még a bár mellett ácsorogtam. Annak idején mindig elmentünk valahová egy ilyen fogadás után. A feleségem szeretett szórakozni. Engem azonban, mióta egyedül maradtam, nem hívott senki sem.- Hát te ki vagy? - fordult hozzám a követ. - A tánctanár? - hajolt a fülemhez. - Ismered? Be­csönget, a másik meg kiszól, hogy lófaszt, én az illemtanár vagyok! Körülnézett, de kívülünk nem volt már senki a teremben.- Na gyere! - mondta, és színültig töltött két hosszú nyakú pezsgőspoharat. Így kezdődött ez a furcsa barátság. Később még elszavalta Faust monológját: „Here now I stand, poor fool...” Itt állok, szegény bolond. Azután szó nélkül magamra hagyott. * Hétköznap sosem hívott. Pedig nagyon magá­nyos lehetett. Elterjedt a hír, hogy esténként, mi­közben sétáltatja a kutyákat, leszólítja a szomszéd- asszonyokat. Légüres tér vette körül őt is, engem is. A fogadások után pezsgőt bontottunk, és feltöl- töttük ezt a légüres teret. Nem volt alkoholista, nem hiszem. Egyedül so­ha nem ivott. De amikor megszomjazott, két-há- rom üveg pezsgőt is elpuffogtatott. Ha jó kedve kerekedett, a Káma Szútrából idézett, operaáriákat énekelt, vagy párizsi sanzonokat. „Ha gondolsz majd rám, tsak írj, jövök hozzád!” - énekelte. „Ha csalódás ért, nálam vigaszt találsz.” Karácsony előestéjén tényleg meg is jelent a szigeten egy párizsi asszony. Így tudtuk meg, hogy a nagykövetnek felesége van. Hát igen. Ha annak idején megmozdult, akkor most megállt a levegő a konzulátuson. Madame Meaulnes olyan csipkefinom jelenség volt, amilyen ebben a tenyerestalpas Újvilágban még csak elvét­ve sem akad. A nagykövet felesége! Kicsordul a könny a szememből, valahányszor rágondolok. Két ilyen szép embert azóta sem láttam. Amikor megjelentek valahol, még a kolónia pusmogása is elhallgatott. Elterjedt a hír, hogy Meaulnes attasé volt Indiá­ban, és hogy egy miniszter feleségének megtetszett a fiatal alkalmazott. Mások azt híresztelték, hogy beteg. Akárhogyan is, ott, Indiában történt vele va­lami. Mi itt már nem láttuk, csak a következmé­nyeket. Azt, ami a Nagy Meaulnes-ból megmaradt. Elmúlt a karácsony, sétáltattuk tovább a kutyá­kat. Beszélni keveset beszéltünk. Ahhoz, amit tud­tunk, fölöslegesek voltak a szavak. Emlékszem, egyszer elkapta Axelt, a nyelvta­nárt, aki a női vécékben leselkedett:- Azt hittem - mondta a remegő öregúmak -, hogy ön buzeráns!- Mondja csak - tette hozzá hirtelen -, látta azt a kis anyajegyet, ott a köldöke alatt? Azután visszaült a bárba, és ivott tovább: szótla­nul, komoran. * Ekkor szállt partra Grenadában a Navy. A hadművelet pazarul sikerült. Az ellenállókat fel­koncolták, a győztesek tiszteletére fogadást adott a diplomáciai testület. A Nagy Meaulnes formában volt aznap este:- Miért is tetszettek partra szállni? - faggatta a pirospozsgás tábornoko­kat.- A demokrácia védel­mében! - felelték ezek készségesen, ő pedig meg­kérdezte, hogy hol volt észlelhető a demokrácia. Vacsora közben elma­gyarázta, hogy mi fán te­rem a törzsi társadalom. Megtapsolták. Senki sem értette, hogy a szigetvilág­ban még viccnek is rossz lenne a közteherviselés vagy a parlamentáris de­mokrácia. Azután egyszer csak el­vesztette a türelmét:- Mon cul! - mondta a speciális osztagok pa­rancsnokának.- Please? - kérdezték a tisztek udvariasan.- Megmutassam? Micsoda érdekes em­ber! - nevetgéltek a gene­rálisok. Georges pedig letolta a nadrágját, és megmutatta, hogy a szóban forgó galli- cizmus mit jelent.- Hiba volt - vallotta be később. - Szarvashiba, de jólesett. Egész este az asszonyok gyűrűjében magyarázta, hogy az ügetőn meztelenül köröznek a lovak. A látvány botrányos, mondta, és emberi méltóságukban sérti a négylábúakat.- Fehér gatyát hord! - járt körbe a hír. Meaulnes megnyerte magának a hölgyeket. Akkor került szóba, hogy visszarendelik. A ko­lóniában forrt a felháborodás. Végül azonban nem történt semmi. A szigetvilágban csak vígjátékok vannak. Melodrámák nincsenek. Egy ideig nem láttam őt. Az Óvilágban kitava­szodott, engem pedig meglátogatott a fiam. Nem emlékszem már, mit csináltunk. Mintha várt volna tőlem valamit a fiam. Azután mégsem került sor semmire. A vakáció véget ért. Fékeve- szetten tűzött a repülőtéren a nap. A Francia Intézet elnöke volt a következő láto­gató. A híres író, akivel kapcsolatban már a No- bel-díjat emlegették, mióta új regénye, az Ekkora szerelem megjelent. Az illusztris vendég érkezése felkorbácsolta a kedélyeket. A kolónia vezérkosai karban írták a díszbeszédeket. Szó se róla, kíváncsi voltam én is. Beleolvastam a regénybe: pontosan olyan volt, mint a többiek. Mégis, kellett hogy legyen benne valami. Adva van száz író, aki regényeket ír. Tök egyformákat. Csak éppen az egyik sikeres. A követet nem foglalkoztatta a téma. Hangulata szerint, hol két ujja között, hol karlendítéssel je­lezte, hogy mekkora ez az „akkora” szerelem. * Nem szeretem, ha hülyének néznek. Ez meg - ennyiből állt volna a titka? - hülyének nézte az embe­reket. Azt mondta, irigyel minket. Édes életről, pál­mafákról és tengerekről regélt ezen a szeméttelepen. Meaulnes némán, faarccal ült a pódiumon. Ami­kor azonban a Mester negédeskedve világpolgár­nak titulálta a hontalanokat, betelt a pohár:- Ön világpolgár? - kérdezte a követ. - Persze Párizsban mindent lehet. De élne csak kint, a vi­lágban! Hamar megtanulná, hogy itt nem honfitár­sa senkinek!- Nem értek egyet önnel! - védekezett a szó­nok. A Nagy Meaulnes pedig mosolyogva felelt:- Akkor kinyalhatja a seggemet! Este az Intézet fogadást adott.- Jöjjön! - intett a követ. - Leitatjuk. De a Mester nem állt kötélnek. - Vacsora után- mondta - dolgozom. - A zongorán valóban ott tor­nyosultak a dedikálásra váró kötetek.- Nándikám! - súgta éjfél felé a fülembe a nagykövet. Mondja, szeret maga engem?- Én szeretem önt, nagykövet úr! - dadogtam könnyesen.- Akkor fogja ezeket a könyveket! Az Ekkora szerelem példányai éppen belefértek a követségi kocsiba. Rágyújtottunk a sötét parko­lóhelyen.- Te is írtál már ilyesmit? - kérdezte a Nagy Meaulnes.- Hogyne - feleltem készségesen. - Verseket!- Szavalj el egyet! Körülröhögtünk mindent: a kolóniát, ezt a ku­lisszavilágot. A kozmopolitákat, ezeket a statiszta­embereket. Önmagunkat is. Akkor szavaltam el utoljára a verseimet. A Mester nem dedikált egyetlen kötetet sem az­nap este. * így múlt el ez az év. A Nagy Meaulnes éve. Jú­niusban visszarendelték Párizsba a nagykövetet. Ami engem illet, későn. Megfertőzött már a kétség- beesés. A dolgok kimondása, ez a fájdalmas öröm. Most egy bennszülött lánnyal élek. Ringunk a sós habokban, méricskéljük, hogy mekkora ez az ekkora szerelem. Az ő számára egyszerű minden. Felfedeztük őket, kiraboltuk. Most, hogy a régi dicsőségből már semmi sem maradt, kezdünk olyanok lenni mi is, mint a többiek. És így már el lehet viselni az életet. Axel meghalt. A nyelv- és illemtanár. A szám­lás törte rá az ajtót: nem fizette a villanyt, és járt a tévé az ágya előtt. Mondják, vigyorogva figyelte a képernyőn ugráló sporthíreket. Múlnak az évek. A feleségem egyre ritkábban jut az eszembe. Azt sem tudom már, hogy milyen volt. Madame Meaulnes-hoz hasonlít, ha róla ál­modom. A franciák közé se járok. Alig értem már a nyelvüket. A Nagy Meaulnes, hallom, Oslóban él. Most ott fent, Északon idegen. De lehet, hogy ő is már ré­gen halott. Nem jár hozzám a posta, nem mozog már a levegő itt a Szigeten. DÉNES GYÖRGY S belépsz az ajtón Tavaszelő Már torzul benned az öröm, formálódik a dolgok néma rendje, már ráfülelsz a telhetetlen csendre, ahogy megállsz a küszöbön. Szikáran s álmokkal megrakottan állnak a fák, enyhe szél fújdogál, egy-egy szikkadt toboz földre koppan, a martra tartó ösvény csupa sár, Kezed az ajtó kilincsére téved, de visszaránt egy csillag fénye még, kihűlt virágok hevernek eléd, szívedre hull a lombsötét igézet. nincs már hófolt, de késik a tavasz, felemás napok növesztik szárnyukat, felhők torlódnak, vízgyöngyös a gaz, a hűs mezőn egy fátylas angyal átfut, Aztán a percek sűrű vére buggyan, s nyirkos álmok lustán gőzölögnek, kristálylegendák összetörnek, s belépsz az ajtón fagyos nyugalommal. meg-megsüppedő pázsiton megyek, emléked kísér a szürkületben, arany kalitba zárom lelkedet, mielőtt a fák közt tovarebben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom