Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-05 / 18. szám
FERDINANDY GYÖRGY ANAGYKÖVET Az olyan elvont dolgok, mint az évek, semmit sem jelentenek itt a trópuson. Az évszakok még annyit sem: a Bak- és a Ráktérítő között nincsen se tél, se nyár, se ősz, se tavasz. Amikor nem száll partra a haditengerészet, a bennszülöttek ciklontól ciklonig számítanak egy-egy korszakot. Az én támpontjaim a nagykövetek. A franciák (más ország nem tart fenn külképviseletet ezen a homokzátonyon). Nem rossz módszer ez sem; a konzulok négyévenként jönnek-mennek, majdnem olyan ütemben, mint a ciklonok. És minden ilyen váltás eseményszámba megy itt a trópuson. Nem mintha elbűvölő személyiségek lennének a követek. A legtöbbjük számára enyhén szólva nem előrelépés az a négy év, amit itt töltenek. De van közöttük mindenféle fajta. Karrieristák, bürokraták és ügynökök. A közös bennük, hogy valahol menet közben rossz lóra tettek. Ez itt számukra a remény temetője. Innen az út csak lefelé, a legjobb esetben is csak a nyugdíjaztatáshoz vezet. A francia kolónia szemében azonban még ezek a szomorú hivatalnokok is érdekes emberek. Van bennük valami könnyed, valami párizsias. Odaát más a világ, és mások az emberek. Például köszönnek egymásnak. Az asszonyok megcsókolják a barátnőiket. Itt legfeljebb morog valamit az ember. Int, elfordul. Senki nem néz a szemébe senkinek. Kezet adni pedig végképp nem szokás. Ez pedig, a követ, kézcsókkal köszönti a hölgyeket. Minden váltásnál megmozdul a levegő a Szigeten. Az új ember fogadást tart, elmeséli, hogy honnan érkezett. A kolónia vezérkosai meghívják őt ebédre, vacsorára. Ki-ki hajlama szerint, panaszkodnak vagy dicsekszenek. A nagykövet - ez a foglalkozása - mindent végighallgat, és mindent megígér. Azután marad minden a régiben. * Georges Meaulnes - nem tudom másként mondani - ősszel érkezett. Az esős évszak kellős közepén, amikor a legelviselhetelenebb a meleg. Abban az időben foglalták el Grenadát a tengerészgyalogosok. Emlékszem, a tetők felett köröztek a helikopterek, és a mentők éjjel-nappal lent hablatyoltak az ablak alatt. Én pedig ültem az ágyon. A feleségem akkor költözött vissza Galliába. Minden üres volt körülöttem, nem maradtak utána, csak a puszta falak. Véget ért az amerikai álom. Tönkrementem. Életem végéig fizethettem az adósságaimat. Ültem, mondom, az ágyon. A gyerekek képét magam mellé ragasztottam a falra. Nehéz idők voltak. Egyik napról a másikra összeomlott körülöttem a világ. Értelmetlenné vált a munkám, árverésre került a francia tanya. Az eső pedig megállás nélkül szakadt. A szokásaim azonban megmaradtak. Továbbra is a Francia Intézetbe jártam, a kolónia ismert, nem kellett minden nap elmesélnem a bánatomat. Jól jártak velem ők is: a Marseillaise-t egyedül én tudtam végigénekelni, július tizennegyedikén vagy szilveszteréjjel nem tudták volna nélkülözni a hangomat. No meg hát sok kicsi sokra megy: még így, koldusszegényen is fizetem tovább a tagdíjat. Láttam persze, hogy mi vár rám itt a franciák között. Értettem már, csak elhinni nem tudtam még a sorsomat. A filmvetítésekre minden héten beült egy vörös hajú ember. Axel, a nyelv- és illemtanár. Egy kopott, öreg arisztokrata. Amikor idekerültünk, díszvendég volt a konzulátuson. Axel még ma is beoson egy-egy vetítésre. De már nem tudja fizetni a tagdíjat. Szüret után borkóstolót rendeznek a franciák. Ez az úzus. Hosszú asztalokon állnak a teremben a sajtok és a borok. Idén azonban, mire végigtopogtam a sort és bejutottam, odabent már üresen álltak az asztalok. * Mondom, akkor jött, amikor a tengerészgyalogosok. Emlékszem, megmozdult a levegő akkor is: a kolónia felháborodottan tiltakozott. Azt még csak elviselték volna, hogy az új követ ingujjra vetkőzve jár-kel a konzulátuson. De Meaulnes úr botrányosan fiatal volt. Ebben az életkorban még attasé az ember, és nem nagykövet. Mit fog itt csinálni egy ilyen tejfölösszájú gyerek! Hát igen, mit. Mert viselkedni aztán nem tudott. Már az első fogadáson letegezte a férfiakat, a hölgyeknek pedig még véletlenül sem csókolt kezet. Nem mintha megvetette volna a gyengébb nemet: - A feleségednek bomba csöcse van! - mondta a kereskedelmi kamara elnökének, aki elpirult a bóktól, mint egy ministránsgyerek. Visszategezni azonban senki se merte a nagykövetet. Ez pedig evett, ivott és verejtékezett. Lányos arcú kamasz, volt benne valami furcsa báj. Valami fájdalmasan kihívó és felhőtlenül szemtelen. A kolónia nézte. Ide süllyedtünk: ez az alak lesz most itt négy éven át a nagykövet. Aznap este hamar kiürült a díszterem. Volt valami lövöldözés is az utcán, valakit kiraboltak lent a parkolóhelyen. Én még a bár mellett ácsorogtam. Annak idején mindig elmentünk valahová egy ilyen fogadás után. A feleségem szeretett szórakozni. Engem azonban, mióta egyedül maradtam, nem hívott senki sem.- Hát te ki vagy? - fordult hozzám a követ. - A tánctanár? - hajolt a fülemhez. - Ismered? Becsönget, a másik meg kiszól, hogy lófaszt, én az illemtanár vagyok! Körülnézett, de kívülünk nem volt már senki a teremben.- Na gyere! - mondta, és színültig töltött két hosszú nyakú pezsgőspoharat. Így kezdődött ez a furcsa barátság. Később még elszavalta Faust monológját: „Here now I stand, poor fool...” Itt állok, szegény bolond. Azután szó nélkül magamra hagyott. * Hétköznap sosem hívott. Pedig nagyon magányos lehetett. Elterjedt a hír, hogy esténként, miközben sétáltatja a kutyákat, leszólítja a szomszéd- asszonyokat. Légüres tér vette körül őt is, engem is. A fogadások után pezsgőt bontottunk, és feltöl- töttük ezt a légüres teret. Nem volt alkoholista, nem hiszem. Egyedül soha nem ivott. De amikor megszomjazott, két-há- rom üveg pezsgőt is elpuffogtatott. Ha jó kedve kerekedett, a Káma Szútrából idézett, operaáriákat énekelt, vagy párizsi sanzonokat. „Ha gondolsz majd rám, tsak írj, jövök hozzád!” - énekelte. „Ha csalódás ért, nálam vigaszt találsz.” Karácsony előestéjén tényleg meg is jelent a szigeten egy párizsi asszony. Így tudtuk meg, hogy a nagykövetnek felesége van. Hát igen. Ha annak idején megmozdult, akkor most megállt a levegő a konzulátuson. Madame Meaulnes olyan csipkefinom jelenség volt, amilyen ebben a tenyerestalpas Újvilágban még csak elvétve sem akad. A nagykövet felesége! Kicsordul a könny a szememből, valahányszor rágondolok. Két ilyen szép embert azóta sem láttam. Amikor megjelentek valahol, még a kolónia pusmogása is elhallgatott. Elterjedt a hír, hogy Meaulnes attasé volt Indiában, és hogy egy miniszter feleségének megtetszett a fiatal alkalmazott. Mások azt híresztelték, hogy beteg. Akárhogyan is, ott, Indiában történt vele valami. Mi itt már nem láttuk, csak a következményeket. Azt, ami a Nagy Meaulnes-ból megmaradt. Elmúlt a karácsony, sétáltattuk tovább a kutyákat. Beszélni keveset beszéltünk. Ahhoz, amit tudtunk, fölöslegesek voltak a szavak. Emlékszem, egyszer elkapta Axelt, a nyelvtanárt, aki a női vécékben leselkedett:- Azt hittem - mondta a remegő öregúmak -, hogy ön buzeráns!- Mondja csak - tette hozzá hirtelen -, látta azt a kis anyajegyet, ott a köldöke alatt? Azután visszaült a bárba, és ivott tovább: szótlanul, komoran. * Ekkor szállt partra Grenadában a Navy. A hadművelet pazarul sikerült. Az ellenállókat felkoncolták, a győztesek tiszteletére fogadást adott a diplomáciai testület. A Nagy Meaulnes formában volt aznap este:- Miért is tetszettek partra szállni? - faggatta a pirospozsgás tábornokokat.- A demokrácia védelmében! - felelték ezek készségesen, ő pedig megkérdezte, hogy hol volt észlelhető a demokrácia. Vacsora közben elmagyarázta, hogy mi fán terem a törzsi társadalom. Megtapsolták. Senki sem értette, hogy a szigetvilágban még viccnek is rossz lenne a közteherviselés vagy a parlamentáris demokrácia. Azután egyszer csak elvesztette a türelmét:- Mon cul! - mondta a speciális osztagok parancsnokának.- Please? - kérdezték a tisztek udvariasan.- Megmutassam? Micsoda érdekes ember! - nevetgéltek a generálisok. Georges pedig letolta a nadrágját, és megmutatta, hogy a szóban forgó galli- cizmus mit jelent.- Hiba volt - vallotta be később. - Szarvashiba, de jólesett. Egész este az asszonyok gyűrűjében magyarázta, hogy az ügetőn meztelenül köröznek a lovak. A látvány botrányos, mondta, és emberi méltóságukban sérti a négylábúakat.- Fehér gatyát hord! - járt körbe a hír. Meaulnes megnyerte magának a hölgyeket. Akkor került szóba, hogy visszarendelik. A kolóniában forrt a felháborodás. Végül azonban nem történt semmi. A szigetvilágban csak vígjátékok vannak. Melodrámák nincsenek. Egy ideig nem láttam őt. Az Óvilágban kitavaszodott, engem pedig meglátogatott a fiam. Nem emlékszem már, mit csináltunk. Mintha várt volna tőlem valamit a fiam. Azután mégsem került sor semmire. A vakáció véget ért. Fékeve- szetten tűzött a repülőtéren a nap. A Francia Intézet elnöke volt a következő látogató. A híres író, akivel kapcsolatban már a No- bel-díjat emlegették, mióta új regénye, az Ekkora szerelem megjelent. Az illusztris vendég érkezése felkorbácsolta a kedélyeket. A kolónia vezérkosai karban írták a díszbeszédeket. Szó se róla, kíváncsi voltam én is. Beleolvastam a regénybe: pontosan olyan volt, mint a többiek. Mégis, kellett hogy legyen benne valami. Adva van száz író, aki regényeket ír. Tök egyformákat. Csak éppen az egyik sikeres. A követet nem foglalkoztatta a téma. Hangulata szerint, hol két ujja között, hol karlendítéssel jelezte, hogy mekkora ez az „akkora” szerelem. * Nem szeretem, ha hülyének néznek. Ez meg - ennyiből állt volna a titka? - hülyének nézte az embereket. Azt mondta, irigyel minket. Édes életről, pálmafákról és tengerekről regélt ezen a szeméttelepen. Meaulnes némán, faarccal ült a pódiumon. Amikor azonban a Mester negédeskedve világpolgárnak titulálta a hontalanokat, betelt a pohár:- Ön világpolgár? - kérdezte a követ. - Persze Párizsban mindent lehet. De élne csak kint, a világban! Hamar megtanulná, hogy itt nem honfitársa senkinek!- Nem értek egyet önnel! - védekezett a szónok. A Nagy Meaulnes pedig mosolyogva felelt:- Akkor kinyalhatja a seggemet! Este az Intézet fogadást adott.- Jöjjön! - intett a követ. - Leitatjuk. De a Mester nem állt kötélnek. - Vacsora után- mondta - dolgozom. - A zongorán valóban ott tornyosultak a dedikálásra váró kötetek.- Nándikám! - súgta éjfél felé a fülembe a nagykövet. Mondja, szeret maga engem?- Én szeretem önt, nagykövet úr! - dadogtam könnyesen.- Akkor fogja ezeket a könyveket! Az Ekkora szerelem példányai éppen belefértek a követségi kocsiba. Rágyújtottunk a sötét parkolóhelyen.- Te is írtál már ilyesmit? - kérdezte a Nagy Meaulnes.- Hogyne - feleltem készségesen. - Verseket!- Szavalj el egyet! Körülröhögtünk mindent: a kolóniát, ezt a kulisszavilágot. A kozmopolitákat, ezeket a statisztaembereket. Önmagunkat is. Akkor szavaltam el utoljára a verseimet. A Mester nem dedikált egyetlen kötetet sem aznap este. * így múlt el ez az év. A Nagy Meaulnes éve. Júniusban visszarendelték Párizsba a nagykövetet. Ami engem illet, későn. Megfertőzött már a kétség- beesés. A dolgok kimondása, ez a fájdalmas öröm. Most egy bennszülött lánnyal élek. Ringunk a sós habokban, méricskéljük, hogy mekkora ez az ekkora szerelem. Az ő számára egyszerű minden. Felfedeztük őket, kiraboltuk. Most, hogy a régi dicsőségből már semmi sem maradt, kezdünk olyanok lenni mi is, mint a többiek. És így már el lehet viselni az életet. Axel meghalt. A nyelv- és illemtanár. A számlás törte rá az ajtót: nem fizette a villanyt, és járt a tévé az ágya előtt. Mondják, vigyorogva figyelte a képernyőn ugráló sporthíreket. Múlnak az évek. A feleségem egyre ritkábban jut az eszembe. Azt sem tudom már, hogy milyen volt. Madame Meaulnes-hoz hasonlít, ha róla álmodom. A franciák közé se járok. Alig értem már a nyelvüket. A Nagy Meaulnes, hallom, Oslóban él. Most ott fent, Északon idegen. De lehet, hogy ő is már régen halott. Nem jár hozzám a posta, nem mozog már a levegő itt a Szigeten. DÉNES GYÖRGY S belépsz az ajtón Tavaszelő Már torzul benned az öröm, formálódik a dolgok néma rendje, már ráfülelsz a telhetetlen csendre, ahogy megállsz a küszöbön. Szikáran s álmokkal megrakottan állnak a fák, enyhe szél fújdogál, egy-egy szikkadt toboz földre koppan, a martra tartó ösvény csupa sár, Kezed az ajtó kilincsére téved, de visszaránt egy csillag fénye még, kihűlt virágok hevernek eléd, szívedre hull a lombsötét igézet. nincs már hófolt, de késik a tavasz, felemás napok növesztik szárnyukat, felhők torlódnak, vízgyöngyös a gaz, a hűs mezőn egy fátylas angyal átfut, Aztán a percek sűrű vére buggyan, s nyirkos álmok lustán gőzölögnek, kristálylegendák összetörnek, s belépsz az ajtón fagyos nyugalommal. meg-megsüppedő pázsiton megyek, emléked kísér a szürkületben, arany kalitba zárom lelkedet, mielőtt a fák közt tovarebben.
