Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-28 / 17. szám
P [if gyszerre elborult az ég, sötét lett, és megeredt az eső. Csakhamar nekibuzdult, szakadt, mintha dézsából öntenék; a kőbánya egy szempillantás alatt valóságos sártengerré változott, bokáig merültünk a mocskos iszapba; hiába küszködtünk a lapáttal, már alig álltunk a lábunkon. A kápó megtanácskozta a dolgot a civil művezetővel, aztán kiadta a parancsot: húzódjunk meg, ahol akarunk. Öt-hat méter hosszú és méteres átmérőjű vascsövek hevertek a közelben. Fogtam magam, bebújtam az egyikbe, bent pedig a Tischlerrel akadtam össze, aki a cső másik végén furakodott befelé; ő is azt a helyet nézte ki magának. „Tischler” azt jelenti, hogy asztalos; magunk közt csak így hívtuk a Tisch- lert. Volt még ott egy Kovács, egy Orosz, egy Bugris meg két Szabó (az egyik az „egyik Szabó”, a másik a „másik Szabó”), aztán a Galíciai meg a Hosszú; engem sokáig az „Olasznak” hívtak, de aztán hol Primo, hol Alberto névre hallgattam, mert gyakran összetévesztettek valakivel. Szóval a Tischler Tischler volt, és kész, pedig nem úgy nézett ki, mint egy asztalos, sőt sejtettük, hogy nem is az; de akkoriban igazán nem volt ritkaság, hogy a mérnök szerelőnek, az újságíró meg nyomdásznak adta ki magát; csak így remélhette az ember, hogy megússza a kőhordást, és nem vonja magára a nácik féktelen értelmiségi-gyűlöletét. Elég az hozzá, hogy a Tischler végül is a gyalupad mellé került, és mondhatom, jól megállta a helyét a szakmában. Ritka dolog a lengyel zsidók közt, de olaszul is beszélt egy kicsit; az apjától tanulta, aki 1917-ben olasz fogságba esett, s az olaszok egy Torino környéki táborba, igen, lágerbe hurcolták. A bajtársai majd mind odavesztek - megkapták a spanyol náthát -, és furcsán csengő magyar, lengyel, horvát és német neveik ma is ott olvashatók a Központi Temető kolumbáriumán; ha arra járok, s azokra a kallódó halottakra gondolok, mindig bánattal telik meg a szívem. Különben a Tischler apja is megkapta a betegséget, de aztán meggyógyult. A Tischler persze mókásan és zagyván beszélt olaszul; főleg operaszövegkönyveket citált, mert az apja imádta az operát. „Sconto col sangue mio”, „libiamo nei lieti calici”, dudorászta még munka közben is. Egyébként a jiddis volt az anyanyelve, de németül is tudott, így aztán egészen jól megértettük egymást. Azért szerettem a Tischlert, mert sose hagyta el magát: még a facipőben is fürgén szedte a lábát, szabatosan, tisztán beszélt, és derűs, mosolygós szomorúság tükröződött az arcán. Esténként jól elszórakoztatott bennünket, mesét mondott, vagy unalmas, hosszú verseket szavalt jiddisül, sajnáltam, hogy nem értem. Néha dalra fakadt; ilyenkor nem tapsolták meg az emberek, csak lesütötték a szemüket, de ha abbahagyta, kérték, hogy kezdje újra. Ahogy ott összeakadtunk, négykézláb és hason csúszva, egészen felvidult: bárcsak mindennap így esne az eső! De ez nem ám valami közönséges nap; az ő tiszteletére zúdult ránk az eső, mert ma van a születésnapja: a huszonötödik. És mit tesz isten, én is épp aznap lettem huszonöt éves; akár ikrek is lehettünk volna. A Tischler kijelentette, hogy ezt aztán meg kell ünnepelnünk, mert aligha lesz több születésnapunk. Előkotort a zsebéből, egy fél almát, levágott belőle egy darabot, és átnyújtotta: egyéves fogságom alatt akkor volt először és utoljára gyümölcs a számban. Csöndben, áhítattal majszoltunk, úgy élveztük a ritka, savanykás ízt, akár egy szimfóniát. Közben, velünk szemben, az egyik csőbe bebújt egy nő: mocskos rongyokba bugyolált, fiatal lány volt, talán a Todt-szervezet valamelyik ukrán munkásnője. Széles, vörös arca fénylett az esőben, nézett ránk és mosolygott; lustán, kéjesen vakaródzott a zubbonya alatt, majd kibontotta a haját, nyugodtan megfésülködött, és újra fonni kezdte a varkocsát. Nőt ilyen közelről csak ritkán láttam akkoriban: édes, felkavaró érzés volt, szinte belebetegedtem. A Tischler észerevette, hogy bámulom a nőt, és megkérdezte, hogy nős vagyok-e. Nem. nem vagyok nős. A Tischler gunyoros, rosszalló pillantást vetett rám: bűn, ha a mi korunkban nincs felesége az embernek. Aztán megfordult, és egy darabig ő is gyönyörködött a látványban. A lány már befonta a haját, visszakucorodott a csőbe, és a fejét ingatva dudorászott.- Lilit - mondta váratlanul a Tischler.- Ismered? Úgy hívják?- Nem ismerem, de megismerem. Ö az, Lilit, Ádám első felesége. Hát te sose hallottad Lilit történetét? Nem hallottam, vallottam be, a Tischler pedig elnézően mosolygott: na persze, a nyugati zsidók mind epikureusok, „api- korszím”, hitetlenek. Aztán így folytatta:- Ha figyelmesebben olvastad volna a Bibliát, emlékeznél rá, hogy az asz- szony teremtése kétszer és kétféleképpen van leírva; de hát ti... fölszedtek egy pár héber szót, tizenhárom éves korotokban, aztán kész... Megint kialakult hát a hagyományos helyzet, a régi játék, amit úgy szerettem: hívő és hitetlen vitája, melyben a hitetlen a szerepe szerint egyben tudatlan is, a hívő pedig addig ostrozza a tévedéséért, míg a hitetlen „fogcsikorgatva” be nem adja a derekát. Vállaltam a disputát, és a szerepemhez illő szemtelenséggel feleltem:- Igaz, hogy kétszer meséli el, de a második csak az elsőt magyarázza.- Tévedés. Csak az beszélhet így, aki rosszul olvassa az írást. Idehallgass, ha figyelmesebben olvasnál, és elgondolkoznál rajta, rájönnél, hogy először csak azt mondja: „Isten férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket”, vagyis egy porból vétettek, egyenlőek. De ha lapozol egyet, azt olvashatod: Isten megformálta Ádámot, s aztán azt gondolta, nem jó az embernek egyedül lenni, s annak okáért egy oldaltetemét kivévén asszonyi állattá építé azt; sőt, „Mánninnek” nevezé, férfiemberből vétett asszonyembernek. Láthatod, hogy itt már szó sincs egyenlőségről, ezért sokan azt vallják, hogy nemcsak a két történet, hanem a két asszony sem azonos, és hogy nem is Éva, az Ádámból való csont az első nő, hanem Lilit. Egyszóval Éva története meg van írva, de Lilit története - jobban mondva történetei, hisz sok van belőle - csak szájhagyomány, és csak ke- vesen ismerik. Most én is elmondok néhányat, mert ma van a születésnapunk, és esik az eső, és mert ma én vagyok a mesélő, a hívő, te pedig a hitetlen. Hát az első történet úgy szól, hogy az Ür nemcsak egyformának teremtette, hanem össze is gyúrta őket, alaktalan alakká, Gélemmé. Annak az alaktalan alaknak pedig két törzse volt, vagyis a férfi meg a nő már egyesült; mikor aztán az Ür kétfelé vágta őket, folyton csak azért sóvárogtak, hogy megint egyesülhessenek; Ádám pedig rá akarta bírni Liíi- tet, hogy feküdjön le a földre. Lilit azonban tiltakozott: mért én legyek alul, hisz egyenlők volnánk, két fél rész egyazon porból. Akkor Ádám erőszakolni akarta, minthogy azonban az erejük is egyforma volt, nem boldogult vele; Ádám akkor az Ür segítségét kérte, s az Úr, ki szintúgy férfiember, Ádámnak adott igazat. Mivel pedig Ádámnak adott igazat, Lilit fellázadt: egyenlő jogok, vagy végeztünk; és minekutána a két férfi megkötötte magát, Lilit káromolni kezdte az Ür nevét, aztán boszorkány képében elsüvített, akár a nyílvessző, és leszállt a tenger mélységes mélyébe. Van, aki azt is tudni véli, hogy Lilit épp a Vörös-tengerben vert tanyát, de éjszaka felszáll a magasba, bolyong a világban, megzörgeti a házak ablakát, és meg akarja fojtani az újszülötteket. Vigyázni kell: ha bejut valahogy a házba, borítsunk rá egy felfordított tálat, akkor senkinek se lehet ártalmára. Néha meg a férfi testébe költözik, s akkor azt a férfit megszállja a gonosz; ilyenkor a törvénytudó vagy a rabbitanács elé kell vinni az ügyet, és hiteles jegyzőkönyvet kell felvétetni, hogy a férfi megtagadja a boszorkányt. Mit nevetsz? Jó, hát én se hiszek benne, de kedvemre valók ezek a történetek, mesélni is, hallgatni is szeretem őket, és sajnálnám, ha feledésbe merülnének. Különben nem esküszöm meg rá, hogy én is nem tettem hozzá valamit; talán mindenki hozzátesz valamit, és így születnek ezek a mesék. Hirtelen zaj ütötte meg a fülemet; egy lánctalpas traktor cammogott el mellettünk. Hóekét húzott maga után, de hiába hasította a sarat a szerszám, nyomában a föld rögtön újra összesimult: akár Ádám és Lilit, gondoltam. Nekünk csak jó: legalább pihenhetünk még egy darabig.- Aztán ott az a történet a magról. Lilit imádja a férfi magját, és mindig lesben áll, ha a férfi elhullatja valaholt: főleg a lepedőn. Az ő zsákmánya lesz minden mag, ami nem jut az egyetlen méltó helyre, vagyis az asszony méhébe; az övé lesz valamennyi, amit a férfi élete során, álmában, bujaságból vagy házasságtörés közben elhullat. Képzelheted, milyen sok jut neki, így aztán folyton viselős, és folyton szül. Boszorkány lévén ördögfiókákat szül, de ezek, hiába igyekeznek, nem nagyon tudnak ártani. Testetlen, gonosz kis szörnyek: kifut miattuk a tej, kiömlik a bor; éjszaka pedig fönt röpködnek a padláson, és összegubancolják a kislányok haját. De azért nekik is ember az apjuk, mégpedig férfiember, és ha meghal az apjuk, ők. a zabigyerekek együtt gyászolnak az édesgyerekekkel, a mostohatestvéreikkel. Ott repdesnek a halotti gyertyák körül, akár az éjszakai lepkék, rikoltoznak, és követelik a részüket az örökségből. Te csak nevetsz, mert epikureus vagy, hát az is a dolgod, hogy nevess; csak azt ne mondd, hogy te még sose szórtad el a magodat. Mindegy, egyszer még megtörténhet, hogy kiszabadulsz innen, hogy élni fogsz, és akkor majd elmész egy gyászszertartásra, és ott látni fogod, hogy a rabbi a kíséretével hétszer járja körül a halottat; így védi a halott nyugalmát, hogy testetlen fiai ne zavarhassák. És most a legcsodásabb történet következik, és nem is csoda, hogy oly csodás, hisz a kabalisták könyvében van megírva, a kabalisták pedig rettenthetetlen emberek voltak. Azt már mondtam, hogy Isten megteremtette Ádámot, de rögtön rájött, hogy nem jó, ha az-ember egyedül van, s ezért hozzá való társat szerzett neki. Nahát, a kabalisták pedig azt mondják, hogy az Istennek magának se volt jó egyedül, ezért aztán, már a kezdet kezdetén a S'hinát szerezte társnak maga mellé, aki nem más, mint önnön- maga jelenvalósága a Teremtésben; így aztán a S’hiná Isten felsége lett, és minden népnek szülőanyja. Mikor aztán a rómaiak lerontották a jeruzsálemi templomot, s a mi népünk szétszóródott és szolgasorba jutott, a S’hiná megharagudott, elhagyá az Istent, és velünk jött a száműzetésbe. Bevallom, néha magam is Szabó Ottó rajza azt hiszem, hogy a S’hiná itt van velünk, ebben a kétszeres száműzetésben, ebben a sárból és fájdalomból tapasztott házban. így hát az Isten egyedül maradt; de akár az emberek, nem bírta a magányt, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, ezért aztán szeretőt vett magához: ugye kitaláltad, hogy kicsodát? Igen, Lilitet, a boszorkányt, s persze világra szóló botrány lett a dologból. Mint amikor pörlekedik az ember, szitokra még nagyobb szitokkal válaszol, így sose ér véget a pörlekedés, sőt, nőttön nő, mint a sziklagörgeteg. Mert tudd meg, hogy még ma is tart ez a bűnös viszony, és nem is lesz egyhamar vége; ez egyfelől oka, másfelől okozata minden rossznak itt a Földön. És amíg csak bujálkodik az Isten Lilittel, vérfürdő és fájdalom lesz a Földön; de egy nap eljön majd valaki, akit mindnyájan várunk, elveszejti Lilitet, és véget vet Isten paráználkodásának meg a mi száműzetésünknek. Igen, az enyémnek is, meg a tiédnek is. Olasz: maz’l tov, jó szerencsét. ^nnekem aztán kedvezett is a n \] jó szerencse, de a Tischler- í' nek bizony nem;, és évek M a múlva csakugyan részt ve- —'I hettem egy gyászszertartáson, s láttam azt a védelmi táncot a ravatal körül; épp olyan volt, amilyennek lefestette. És milyen szeszélyes is a sors: épp engem, az „epikureust” szemelt ki rá, hogy újra elmondjam ezt a tudatlansággal és vakmerő tudással, költészettel és soha el nem múló fájdalommal átszőtt, szent és szentségtelen történetet, ezt az elveszett civilizációk romjain hajtó virágot. Faragó Éva fordítása KÖNYVESPOLC Sándor János: Kólón „Zoboralja tizenkét, s ha Lédecet is ideszámítjuk, tizenhárom falujának egyike, s talán legjellegzetesebbike Kólón. (...) A hagyomány szerint a Zoboralja falvai honfoglalás kori székely települések. Kólón nevét is egy székely vitéztől. Kólón Andrástól származtatják. Lakóinak feladata-volt a Zsib- rice alatti átjáró, a Nyitra völgyébe vezető gyepű védelme.” Ezeket az indító sorokat olvashatjuk a Lilium Aurum és a Szlovákiai Néprajzi Társaság közös gondozásában, a Népismereti Könyvtár 9. kiadványaként megjelent kötetben, melynek címe: Kólón. Egy falu a Zoboralján. Szerzője, Sándor János szerint: „Egy falu lakóinak érzésvilága, életszemlélete, a táj és a környezet, a belső és külső erők kölcsönhatása határozza meg. Évtizedek, talán évszázadok során alakultak ki azok az íratlan törvények, melyek a falu életét igazgatják. Ezek a törvények, szokások a II. világháború után kezdtek fellazulni, majd az ötvenes évek könyörtelen „kollektivizálása” végleg felbomlasztotta azokat. Paradox, hogy éppen a „közös” tűzzel-vassal való megteremtése zúzta szét a falu, a paraszti társadalom igazi közösségi életét.” Ezt az egykori rendet, közösségi életet mutatják be ennek a helytörténeti munkának a fejezetei (gazdálkodás, viselet, vallásos élet, szokások, gyermekjátékok). A könyv azért különösen értékes munka, mert az etnikailag legveszélyeztetettebb magyar vidék falvainak egyikéről szól. Egy ilyen könyv megtartó, csodatévő ereje ugyan meglehetősen csekély, de ínséges időkben minden szalmaszálba kapaszkodni kell, amely múltunkkal, önismeretünkkel összeköt. Janics Kálmán: A kassai kormányprogram * Ugyancsak önismeretünk gazdagítója Janics Kálmán: A kassai kormányprogram és a magyarság „kollektív bűnössége” című kiadványa, amely a kisebbségi sorsunk egyik legsötétebb retorzióit és időszakát előkészítő hírhedt kormány- programot taglalja, s annak hatásairól, következményeiről szól. A kötet fejezetcímei önmagukért beszélnek, melyekből csak néhányat idézünk: A „kormányprogram" értelmi szerzői; A „menekülési” doktrína kiagyalása és szégyenletes csődje; A kisebbségek megfélemlítése és a polgári politikusok aggodalmai; A „kormányprogram” mint iskolai tananyag; A sajátos „nemzeti földreform”; Kis Katin a Duna partján stb. A kötet a Pannónia Könyvkiadó Szlovákiai Magyar Füzetek sorozatában jelent meg, s függelékében tartalmazza a kormányprogram egyes, a leginkább érdeklődésre számot tartó részleteit. (y) Janics %áímán A KASSAI KORMÁNYPROGRAM ÉS A MAGYARSÁG „kollektív bűnössége” SZLOVÁKIA] MAGYAR FÜZETEK Szerkeszti KÖVESD] JÁNOS és MAYER JUDIT Kiadja: PANNÓNIA KÖNYVKIADÓ Pozsony/Brauslava/Pressburg IRODALOM 1996. április 28. l/HSár/lflp
