Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-14 / 2. szám

Montreal nagy hírű nemzetközi balettgá­lájára évről évre a világ legjelesebb táncművészéi kapnak meghívást. Vidor Melnikoff, a rendezvény elnöke s mene­dzsere minden alkalommal sokcsillagos sztárparádét kínál a kanadai közönség­nek. Nagyszínházi balettegyüttesek neves szólistáit láthatják a nézők, olyan tánco­sokat, akik külön-külön is maradandó él­ménnyel szolgálnak, nem még együtt, harmincfős csapatot alkotva. Ennek a „szigorúan válogatott társulatnak” a tag­ja Kováts Tibor Liszt-díjas balett-táncos. • Hol kell egy budapesti balettművésznek brillíroznia ahhoz, hogy egy nemzetközi gála sasszemű rendezője felfigyeljen rá, s ami még ennél is jelentősebb elismerés: negyedszerre is visszahívja? reál Jubilation Gospel Choir egyik lemezét, s ta­láltam rajta egy gyönyörű dalt, amely nagyon-na- gyon megfogott. Amúgy is vonzódom a néger spirituálékhoz; van bennük valami, ami iszonya­tosan felkavar. Vagy azt érzem belőlük, hogy tisztán, szépen és szomorúan mutatják meg min­den nyomorukat, vagy azt, hogy nevetve mennek a halálba. A szám, amelyet kimondottan erre a gálára komponáltam, a gospel és a közép-európai kultúra találkozását mutatja meg színes bőrű ka­nadai gyerekek közreműködésével. • „Díjazták" az ötletét?- Melnikoff azt hitte, a Montreal Jubilation Gospel Choir nem adja majd a beleegyezését a szám színpadra viteléhez, de ha mégis, zenéjü­kért csillagászati összeget kérnek. Szerencsére nem ez történt. Megnézték a munkámat és a vé­ge az lett, hogy felkértek egy közös koncerttur­néra. Elküldték a dupla CD-jüket, hogy a követ­kező darabokhoz arról válasszak megfelelő da­FENN A LISTÁN- Seregi László koreográfiá- ----------------—----­já val, a Szentivánéji álommal SZABÓ G vendégszerepeltünk Kanadá- bán, azt látta Melnikoff. Én Puckot táncolom a darabban, operaházi szerepeim közül az egyik legkedvesebbet. Csak hogy büszke lehessek ma­gamra... megkérdeztem egyszer Melnikoffot, hogy kerülök én az ő rangos csapatába, annyi sztár közé. Hiszen van még néhány nagyszerű táncos a világon, akit ugyanígy meghívhatna. Te művész is vagy, nemcsak táncos, felelte. Amiből nem nehéz arra következtetni: nála nem elég ilyet-olyat ugrani. A technikai bravúrok mellett ő a művészi pluszt is elvárja a táncostól. A kivéte­les tehetségű fiataloktól a nagy öregekig meg is hajol mindenki előtt. A táncosok pedig úgy izgul­nak, mintha versenyezniük kellene. A legenda azért, mert legenda. A csúcson lévő azért, mert a csúcson van. A fiatal tehetség oda akar jutni. Hi­hetetlenül nagy a stressz, hiszen mindenki jó akar lenni. Ott ül háromezer ember azzal a meggyőződéssel, hogy ő most a szakma krémjét látja. Aki ott hibázik, azt bizony még egyszer nem hívják vissza. Egy ilyen párját ritkító ren­dezvényen nagyon sok tolerancia nincsen. Ott, ahol a csodát várják, meg is kell azt adni. Szerin­tem sokan még fizetni is képesek lennének, hogy Melnikoff meghívja őket. Az én pályámon is ez a csúcs. A montreali gála. Első alkalommal Béjart Wien, Wien, nur du alléin című koreográfiájából az Und so weiíer-variációt vittem, amelyet na­gyon szeretett a közönség. A következő évben farmernadrágban és bőrdzsekiben a Someone-1 adtam elő, rá egy esztendőre pedig Barbai Ferenc japán dobzenére készült kompozícióját. A jubile­umi tizedik gálára már saját produkciót vittem. Nem mintha feltétlenül koreografálni szeretnék! Egyszerűen nem volt jobb ötletem. Legelső montreali utam során megvettem az ottani Mont­—­------------------ lókat. Ekkora csoda ritkán éri LÁ SZLÓ az embert. Először te gondo- lód óriásinak a másikat, aztán ő mondja rólad ugyanezt. • A balettvilág óriásai, Pliszeckaja, Julio Boc- ca és a többiek között mekkorának érezte magát?- Nagyon jó lenne óriásinak látszani. Százhat­vannyolc centimmel azonban nem leszek az soha. Ez volt a poén, most pedig fordítsuk komolyra a szót: ilyesmi ott nem jut eszébe senkinek. Aki felkerül Melnikoff listájára, azt Montrealban tisz­telet, szeretet és elismerés övezi, nekem pedig ennyi is elég. Örülök, hogy helyem van a csapat­ban. Ennél se többet, se kevesebbet nem gondo­lok magamról. • Azok táncából, akik ön előtt lépnek színpad­ra, mennyit lát általában ?- Keveset. Amíg el nem táncolom a magamét, addig nem igazán tudok mással foglalkozni. Be- le-belenézek olykor a produkcióba, de vigyáz­nom kell, nehogy közben szétessek. 1992-ben közvetlenül Pliszeckaja után léptem színpadra. Nem volt könnyű. Hosszú, fergeteges taps után kezdeni csak óriási adag erővel lehet. Most, a ti­zedik gálán szerencsésebb helyzetben voltam. Én nyitottam a műsort, így mindenkit láthattam, aki utánam következett. Maja Pliszeckaja A hal­dokló hattyút táncolta. Emlékszem, két évvel ezelőtt begörcsölt a lába. Rögtön a szám elején, a legelső percben. De még csak az arca sem rez­zent. Senki semmit észre nem vett rajta. Akkor árulta el, mi történt, amikor lejött a színpadról. Teljes értékű előadást nyújtott most is, hetvené­vesen. Legendás kartechnikájával mindenkit ámulatba ejtett. Személyisége, kifejezésmódja egyszerűen káprázatos. Nagyon jó formában van még mindig. Kedves, szerény és végtelenül nyitott ember. Nem egy hisztérikus, pipifaxos nő, akit úgy kell lerugdosni a színpadról. Keve­□ set táncol, de azt a lehető legmagasabb fokon nyújtja. Becsülnivaló és tiszteletre méltó a tudá­sa. Melnikoff gálájának ő a koronája. • És Julio Bocca?- Régi kedvencem ő is. A nyolcvanas évek má­sodik felében, egy moszkvai szupergálán találkoz­tunk először. Az American Ballet Theatre sztárja volt már akkor is. Öt perccel a színpadra lépése előtt megjelent egy argentin fickó kíséretében, aki bizonyára a testőre volt, eltáncolta a számot és azonnal eltűnt. Érinthetet­len volt és megközelíthetetlen. Soha senkit meg nem nézett, egyedül csak magára figyelt. Leningrádban már váltottunk pár szót, Vilniusban pedig kaptam tőle egy Vasziljev, Makszimova, Bocca feliratú pólót, amely már szétszakadt ugyan, de még ma is őrzöm. Elképesztő, micso­da táncos. Nagyon nagy formátu­mú művész. Ha rosszul ébredt, a saját lábában is megbotlik, de ha formában van, ^ . olyan dolgokat produ­kál, hogy eláll a léleg­zetem. • Vlagyimir Ma- lahovval, a gála harmadik világ- klasszisával tán­colt már egy szín­padon ?- Egy színpa­don még nem, de egy isko­lában már igen. Ti­zennégy éves ko­romban, amikor ösztöndíjas voltam Moszkvában, sokat volt a mi szobánkban. Aztán hazajöttem, ő meg elindult a vi­lágkarrier felé. Tud­tuk, hogy ez lesz belőle. Hogy na­gyon sokra viszi. Fantasztikus szé­pen forog, gyö­nyörű a lábfeje, tág, szinte nem is lendületből tán­col, hanem izomból. Ezek ritka adottságok egy táncosnál. Ráadásul nem egy robosztus alkat, ha­nem olyan „nyugatias”. Vékony, nagyon közel áll a mostani ízlésvilághoz. Szép orosz technikájával a csúcsok csúcsán jár. Három potenciális együt­tes, az Amerikai Balettszínház, a Kanadai Nem­zeti Balett és a bécsi Staatsoper szólótáncosa. •Van egy híres-neves spanyol is a csapatban: Antonio Canales.- A jó értelemben vett őrült. Sziporkázó tán­cos. Hallatlan r agy egyéniség. Ilyet valóban rit­kán lát az embe \ Mindent kiad magából, ami ott van a karakterében. Három zenésszel, egy éne­kessel és egy fiatal táncossal lépett színpadra, a saját együttesével. Hihetetlen, mire képesek. Hatvan percig táncoltak, de úgy, hogy a végén már tomboltak, forrt a vérük, teljesen begerjed­tek. Nem lehetett tudni, mikor fogják abbahagy­ni. Ekkora transszal én még soha senkit nem lát­tam táncolni. Zseniálisak. Láttam őket egyszer az utcán, beszélgettek. Egyszer csak eszükbe ju­tott egy motívum, ledobták a táskáikat, elkezd­tek csörögni, tapsolni, már járt is a lábuk. Ők folyamatosan a táncban élnek. Szállodai szobájukat két hét alatt tönkretették. Et­tek, ittak, dobogtak, dübörögtek, csattogtak, a legváratlanabb pillanatokban kezdtek el „pró­bálni”. Lenyűgöző fickó ez a Canales! Félelme­tes őstehetség. %Ott lesz velük a tizenegyedik gálán is?- Melnikoff visszavár. Azt mondta: biankóm van nála. De még Montreal előtt júliusban Jeru­zsálembe megyünk. Monstre programot rendez­nek a kétezeréves város tiszteletére. Ott lesz Barbra Streisand, Domigo, Pavarotti, Carreras, Zejfirelli, s lesz egy balettgála is, amelyet Mel­nikoff rendez. És ott vagyok újra a lajstromán. Ez óriási elismerés számomra. Pillán/ lolitók Javában csikorog január Pozsony utcáin. Dide­regnek önök is, ugye? Akkor melegedjenek meg egy kicsit! A belváros utcáit róva betér­hetnek mondjuk a Mihályudvarba. A század eleji, hangulatos bérházudvaron áthaladva ve­gyék az irányt egy szerényen megbúvó pince- helyiség felé. A meredek lépcsőn lemerészked­ve azonban, tévedés ne essék, nem lélekmele­gítő borkóstoló várja a látogatókat. A jelszó ezúttal: Mindent a szemnek! S hogy összefa­gyott tagjaink felengednek, arra Jan Saudek legújabb fotói nyújtanak garanciát. A cseh, illetve nemzetközi fotóművészet má­ra legendává vált állócsillaga, úgy tűnik, jól ér­zi magát a szlovák fővárosban. Az utóbbi években időről időre, lelkiismeretesen vissza­tér itteni közönségéhez. S bizonyára azzal a nem titkolt szándékkal is, hogy kitartó hívei mellé újakat szerezzen. Különleges, múlt századi formát e századvé­gi tartalommal megtöltött fényképeit szemlélve egyben biztosak lehetünk. A hatodik ikszét ta­posó mester úgyszólván semmit sem válto­zott. Lencsevégre kapott pillanataiból ma is ugyanaz az érzékiségre rácsodálkozó és sóvár- gó kamasz kacsint ránk, aki évekkel ezelőtt. Jan Saudek meztelen igazsága. Az élet örök rejtélye: a nő. És mellette a férfi. Az álszentség mindig távol állt tőle. Az emberi, a természetes soha. A nyers, közönségestől a szinte elérhetet­len ideálig. A szépség relatív. Saudek szeme viszont mélyre hatol. Ott és abban is meglátja a szépet, a nem mindennapit, az egyedit, a soha vissza nem térőt, ami fölött a mi pillantásunk talán kö­zönyösen elsiklik. Saudek szerencsére megszál­lott gyűjtő. Az örökkévalóságnak gyűjt fáradha­tatlanul. Emlékeket, élményeket, kalandokat, reményeket, ábrándokat. Sorsokat. Mozaikda­rabkák. Ebből áll össze a teljes életrajz. Az ero­tika életrajza. Zsenge és pikáns Lolitái a halkan, öntudatla­nul nyiladozó vágyról mesélnek. Elhozta Sau­dek a tavasz és a nyár lányait, asszonyait is. S a halványuló, fáradó testű nőket. Az érzékiség ki­fogyhatatlan színeit és formáit. Arcok, testek és gesztusok mögött a mindent megsemmisítő vá­gyat, a beteljesült mámort, az ellentmondásos gyötrődést, a sajgó csalódást, a szelídülő szen­vedélyt. A hónap végéig várja az érzékek birodalmá­vá hevült pincehelyiség a látogatókat. S ha egy- egy alkotás láttán valaki ellenállhatatlan vágyat érezne - hogy hazavigye, ezt is megteheti. A kiállított fotók ugyanis megvásárolhatók. Per­sze, pénztárcája válogatja, ki engedhet meg ma­gának egy eredeti, hamisítatlan Saudek-alko- tást. Áruk ugyanis 15-37 ezer korona között mozog. S ha még hiányzik pár ezer koronánk, akkor sincs veszve semmi. Lépjünk a mester nyomá­ba, és a kiállítást járva fényképezzünk mi is. Persze, csak úgy saját örömünkre. Titkosan és láthatatlanul. A szemünkkel. (mislay) MŰVÉSZVILÁG 1996. január 14. IfcSámap Ko váts Tibor montreali útjai Saudek-kiállítás egy pozsor yi pincében

Next

/
Oldalképek
Tartalom