Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-21 / 16. szám
lengyel újságírónő meséli a következő hátborzongató történetet, amely egy varsói magazinban jelent meg először. Három újságírónő kelt útra, hogy a Varsó melletti öreg kastélyban maguk is meggyőződhessenek arról, amiről az épület lakója, Éva panaszkodott. Magukkal vittek egy tisztánlátó jósnőt, Oktá- viát is. A kastélyt Éva nagyapja 1930-ban vásárolta. Több kastélya volt, de az államosítást követően csak ezt az egyet, a nyári rezidenciát hagyták meg neki. Éva ma ötvenkét éves. Itt élte le egész életét a család. Az egész rokonság itt élt, itt is haltak meg. A kastély körül nemes díszfákkal kialakított arborétumot létesítettek, így sikerült elkerülniük a telek felparcellázását. A kastély állagának javítására így már nem maradt anyagi fedezetük. Éva első férje, akitől két fia született, szívrohamban meghalt, Éva újból férjhez ment. Mikorra sikerült némi pénzt összekuporgatnia, férje javaslatára, orosz vendégmunkásokkal - mondván, hogy az olcsóbb lesz - kezdték rendbetenni a kúriát. A pénz csakhamar elfogyott, a férj pedig két orosz nővel meglépett. Egyetlenegyszer visszajött, amikor a családi ékszereket próbálta Évától kikényszeríteni. Sikertelenül. Újholdkor érkeznek a kastélyhoz. Az éjszakák mélyek és nagyon sötétek. A félig romos épületben csak meztelen villanyégők világítanak. A veranda nagyasztalán egy szál gyertya ég mindig. Az ártó szellemek ellen - mondja Éva. Mellette egy drótból hajlított kereszt, a rossz energiák megzabolázására. „Elindulunk a kertben - meséli az újságírónő -, ahol jártak már ugyan szelleműzők. Vizsgálták ingával, virgulával, mindenféle műszerrel a terepet. Azt állítják, csak a jóaka- ratú családi szellemek vannak itt jelen. Hirtelen nagyon furcsa érzés kerít a hatalmába. Egy öreg fa alatt tör rám az érzés: Itt egy férfi van eltemetve, ülő helyzetben, több, mint kétszáz éve. Így temetkeztek itt az izraeliták. Oc- távia is érzi, amit mondok. Pár lépésre szinte képszerűen jelenik meg két leszúrt férfi maradványa. Meg egy kisgyereké, aki látta a gyilkosságot. Octávia szerint itt, a jeltelen sírok temetőjében van a negatív energiák legerősebb koncentrációja.” Bizonytalan, furcsa érzésektől áthatva, libasorban mennek tovább. Be a kastélyba. Este nagy csendben ülnek. Éva mesélni kezd a családjáról, a megélt kísértethistóriákról. Az egyik újságírónő bekapcsolná a magnetofont, de az nem indul el, csak egy kicsit mozdul a szalag, aztán semmi. Hiába kísérletezik. Később, amikor a szalagdarabot visszajátsszák, egy mélyről, mintha kútból jövő hang szólna, ez áll rajta: neeem. A hallban ülők semmi ilyesmit nem hallottak azon az estén. Az egyik este a kutya éktelen csaholására lesznek figyelmesek. A kert felé vonít, csahol, vicsorog. A gyertya lángja megrebben. Kinéznek az ablakon. A bozótos mellett egy hajlott hátú, magas férfialak körvonala rajzolódik ki a holdfényben. Lasssan mozdul, mintha pár centiméterrel a fű felett lebegne... - Ott halt meg az apám - mondja suttogva Éva. - Pontosan ilyen hajlott volt a háta. Gyakran látom itt. Egyik este a verandán üldögélnek. Egyszer csak Octávia és az egyik újságírónő az öreg fa elé tekint s érzik, rövidesen materializálódik az a férfi, akit ott ülő helyzetben temettek el. Pillanatok múlva már látják fehéren világító alakját. Egyikük kivételével, aki rémületében berohan a házba. Lekapcsolják a villanyokat. A sötétben még tisztábban látható. Szinte világít. „Adjatok papírt, ceruzát - mondja Octávia. - Furcsa szavakat hallok, nem értem. Talán jiddis nyelven van. Le kell írni... ” Az asztali gyertya nagy lánggal ég. Közelebb lépnek a szellemhez. A gyertya mozdulatlanul, tornyos lánggal ég, aztán lassan, mintha valaki óvatosan fújná el, kialszik. A szellemalak ott libeg még előttük néhány másodpercig, aztán szertefoszlik. A gyertya ekkor újra égni kezd, magától. Danutát egészen sokkolja a jelenés látványa. Agáta alig észtel valamit az egészből. „Csak fantáziáitok”, mondja. „Az effajta találkozások nem jönnek létre akármikor, csak úgy, véletlenül - mondja Octávia. - Csak bizonyos emberek, médiumok jelenlétében történnek meg hasonló dolgok.” A szellemkutatások arra engednek következtetni, hogy például a leggonoszabb fajta kopogó szellemnek nevezett (poltergaiszt) is csak bizonyom személyek körül, környezetében jelentkeznek. A leggyakrabban serdülő korú lányok és fiúk panaszkodnak ilyen jelenségre. Ezek a szellemek tárgyakat mozdítanak el, írásokat hagynak a falakon, bútorokon, spontán égéseket idéznek elő. Számtalan megmagyarázhatatlan jelenségről maradt hivatalos jegyzőkönyv, amikor a szellem kiszemelt áldozatának testén csípések, szúrások és zúzó- dások jelei mutatkoztak a poltergeist-jelenség nyomán. Ezen jelenségek legismertebbje az amerikai Fox-lányok története. Kamaszok voltak még, amikor 1848 márciusában kezdődtek a zajok. A 12 éves Kathy tapsolással „bírta szóra” a szellemet, amely azonnal válaszolt is, ugyanolyan számú kopogással. A szellem azt is elárulta, hogy házaló volt földi életében és a ház pincéjében rejtették el meggyilkolt testét. A csontvázát meg is találták. A Fox-lányok a kor Amerika-szerte dívó spiritiszta szeánszok „sztárjai” lettek. A médiumok, vagy szenzití- vek kísértetvilággal foglalkozó tevékenységéről több könyvtárnyi anyag gyűlt össze. Visszatérve a varsói kastély kísérleteihez: Octávia pár nappal a kastélyból való távozás után megfejtette a papírra vetett ó-jiddis nyelven írt szöveget. Jelentése: „Színészek vagyunk mindannyian ezen a színpadon.” Mintha Shakespeare híres mondatát hallaná az ember, szabadon...-kpjO lykor úgy érezzük, elegünk van keserves közép-európai létünkből. Elegünk van a rossz hírekből, politikából, marakodó emberekből, a munkából, ha kevés pénzt hoz a házhoz, a kertből, hol örökké kapálni kell, a folytonos egyhangú körforgásokból. Nekilátunk álmodozni: de jó lenne egy lakatlan szigeten... Hiszik vagy sem, vannak olyan emberek, akik gondolnak egyet, kitörnek a „mindennapokból”, és magvalósítják álmai(n)kat. Claudia Pai, a Dér Spiegel munkatársa olyan emberekre talált, akik a panamai partok közelében levő trópusi szigeten kívánnak letelepedni, ott akarják megalapítani „az ideális szabad és biztonságos társadalmat”, melyet az idegenforgalomból és kereskedelmi szemináriumok bevételeiből finanszíroznának. Miamitől két óráig, Panamavárosból csupán húsz percig tart a repülőút San Jóséba. Fehér homok, tengerpart, kókuszpálma, őserdő, vízesés - ez az az álomvilág, ahova a brit Craig család menekül „a zord Angliából, a deprimáló társadalomból”. Tony és Lyn Craig egy évvel ezelőtt a következő hirdetést adta fel a Sunday Times-ban: „Normális család vagyunk. Szigetet akarunk venni, s megfelelő társaságot keresünk. " A hirdetés megjelenése óta minden megváltozott. Csaknem ezren jelentkeztek, olyan emberek, akik szintén úgy érezték, itt az ideje, hogy egy szigetvilág nyugalmában éljenek tovább, írtak milliomosok, hippik is innen-onnan, haszonleső kereskedők, sörgyárosok, ügyvédek, orvosok, bankárok. A Craig házaspár listáján jelenleg mintegy kilencven név szerepel. Csak olyan emberekkel, potenciális szigetlakokkal számolnak, akik megfelelő filozófiával és, persze, elegendő pénzzel, minimálisan 150 ezer font alaptőkével rendelkeznek. Ezért a pénzért majd telket és házat kap a kiválasztott telepes, minden más közös „szigeti” tulajdonba kerül, tehát a fontok, dollárok is, amelyekből közösen építik majd ki az infrastruktúrát, s fedezik a tervek megvalósítását. San Jóséban nemcsak a pálmák, kókuszdiók, mangók, friss halak és kagylók várják „a menekülőket”, hanem adókedvezmények is - legalábbis ezt ígérte a panamai kormány. Tony úgy gondolja, először is egy farmot kell „összehozni”, hogy legyen miből élni, majd építenek egy szállodát, később továbbképző kereskedelmi és számítástechnikai központot, telepesek által menedzselt diszkót, színházat mindezt a turisták számára, akik a pénzt hozzák a konyhára. Craig már a jövendőbeli alkotmány elveit is kidolgozta. Elképzelései szerint az összes szigetlakó (maximálisan 5-6 családdal számol) helyet kap a tanácsban, amely szükség esetén kiűzheti a paradicsomból a rendbontókat. A brit álmodozót természetesen Robinson Crusoe ihlette, aki távol a civilizációtól, az ijesztő magányban jött rá arra, milyen könyörtelen és értelmetlen a hajsza a civilizációban. Tony a robinsoni kaland modem változatát találta ki - a nyugodt életet egy trópusi szigeten, melyet műholdas telefonösszeköttetés, fax, számígógép, Internet-hálózat kapcsol össze a külvilággal. Vajon Tony és Lyn, akik megunták Nagy-Britanniát, a hétköznapok körforgásában elfásult barátaikat, a hideget, a ködöt, boldogabbak lesznek a szigeten? Nem únják meg a homokot, a mangót? Nem panaszkodnak majd a tűző napra, nagy melegre? Kicsi a világ ahhoz, hogy valaki megtalálja benne a „tökéletes helyet”. Az Északi-sarkon ugyan kevés ember él, de túl hideg van, a sivatagban túl sok a homok, Európa, Amerika túl civilizált. A Craig család - többedmagával - pedig talán túl igényes. Feldolgozta: (urbán) (A Craig család San José szigetén) ÉRDEKESSÉG______________________________________________• 1996. április 21. l/asâmap
