Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-14 / 15. szám
üasárnap 1996. április 14. művészvilág Q | SZABÓ G. LÁSZLÓ Egymásra hangolva Kétjiú térdig érő, elegáns ingben. Erő. Lendület. Szuggesztivitás. Kéz érint kezet, test vonz testet. Az ing lehull. Vágyak feszülnek. Lágy szellem, gyengéd érzelem. Két arc, két test, két lélek. Egy arc, egy test, egy lélek. Sztanyiszlav Jermakov és Artúr Lili tánca a budapesti Rudolf Nurejev nemzetközi balettversenyen. A koreográfia Balogh Róbert, az érsek- újvári születésű, jelenleg Pil- zenben alkotó művész munkája. Megnyerő külső, ragyogó tehetség, szilajság és precíz technika a két fiú részéről, érett érzelmekre alapozott hatásos mozdulatsorok a koreográfustól. Jermakov és Lili a tallini Észt Nemzeti Színház balettegyüttesének tagjai. Mindketten húszévesek és Enn Suve tanítványai. Helsinkiben és a dél-afrikai Pretoriában már letették a névjegyüket. Most a budapesti balettversenyen is döntőbe kerültek. „Meglepően kiforrottak, nagyon szépen táncolnak - vélekedett róluk Tamara Ni- zsinszkij, a század egyik legjobb táncosának Arizonában élő lánya, a zsűri tagja. - Szinte sugárzik belőlük a tehetség, a lelki telítettség.” Harangozó Gyula, a Magyar Állami Operaház új balettigazgatója szintén pontozott a zsűriben. „Valóban szép volt az összhatás, egymásra hangolva, tisztán adták elő a számot. Nem véletlenül jutottak be a döntőbe. Ott aztán Lili idegesebb volt, talán jobban izgult, mint Jermakov. Ő precízebben, nyugodtabban táncolt. Szerintem nagy jövő vár mindkét fiúra. Bár hozzá kell tegyem: szerencse nélkül aligha jutnak messzire. Lutri az élet, és lutri a pálya is. A puszta tehetség ma már egyáltalán nem elég. De ha jól hallottam, Jermakovot most éri majd utol egy komoly ajánlat.” • Tallinban hogyan kerül balettintézetbe egy kisfiú? Megakad rajta egy balettmester szeme, vagy az édesanyja beajánlja? Artúr Lili: - Az én esetemben az utóbbi történt. Előbb gimnasztikára jártam, sportoltam, de mert az átlagosnál hajlékonyabbnak mutatkoztam, anyám egy nap úgy döntött: beírat balettra. Én addig azt sem tudtam, mi az, de gyorsan megszerettem. SZTANYISZLAV JERMAKOV és ARTUR LILL közös sikere Sztanyiszlav Jermakov: - Nekem az iskolában ajánlották, hogy próbáljam meg, a szüleim pedig azt mondták, ha akarom, mehetek. Beleegyeztek. • Milyen helyzet várt benneteket az Észt Nemzeti Színház balettegyüttesében? Miből van több? Fókából vagy eszkimóból? Artúr: - Nehéz helyzetben van most a társulat. Korábban jóval több szólistája most, húszévesen szeretnénk a lehető legtöbbet tanulni, a lehető legkülönbözőbb stílusokat magunkba szívni. Sztanyiszlav: - Igen, ez hiányzik a legjobban. Hogy nem látjuk a továbblépés lehetőségét. A nagyobb társulatoknál neves koreográfusok váltják egymást, és olyan egyéniségekre épülnek a darabok, akiktől a többiek sok mindent elleshetnek. Nálunk erre mostanság nincs sok remény. • Miben, illetve kiben kapaszkodtok meg mégis? Artúr: - Egymásban. Sztanyiszlav: - Engem Artúr elégedetlensége hajt, ő meg tőlem kap erőt. Legalábbis ezt állítja. Artúr: - Egyszerre végeztünk, ismerjük egymást, tudjuk, mi kell a másiknak. Ha nem hajtanánk, ösztönöznénk egymást, gyorsan leragadnánk. Azt pedig egyikünk sem szeretné. • Milyen darabokban láthat benneteket a tallini közönség? Sztanyiszlav: - Csupa klasszikusban. Don Quijote, Hamupipőke... Artúr: - Diótörő, A kaArtur Lili: „Egyszerre végeztünk... volt, de egy idő után, aki teheti, elmegy. Ezzel együtt aztán a repertoár is egyre szűkösebb. Nekünk meg nincs kire felnézni, nincs kitől példát venni, és a darabválasztást is mindig az határozza meg, hogy kevesen vagyunk. Mi pedig éppen lóz... Kis együttes, kis repertoár. A balettrúd mellett sokkal több időt töltünk, mint a színpadon. • Balogh Róbert koreográfiáját szeretitek? Artúr: - Nagyon. Ilyen szép számmal örömmel járjuk a világot. Sztanyiszlav Jermakov: „Engem Artur elégedetlensége hajt... (Kovács Sztanyiszlav: - Bemutattuk már Tallinban is, ahol ugyanolyan lelkesen fogadta a közönség, mint Pretoriában, Helsinkiben vagy most itt, Budapesten. A végén mindenütt bravóznak a nézők. Nem táncoljuk túl gyakran, így aztán nekünk is igazi boldogság. Artúr: - Ebben persze az is szerepet játszik, hogy a koreográfus ránk, a mi testünkre, a mi vérmérsékletünkre épített. Egyetlen lépést sem érzünk idegennek, minden mozdulatot belőlünk, a mi habitusunkból hívott elő. • Moszkva vagy Szentpétervár felé mennyire nyitott az ittatok? Sztanyiszlav: - Az út nyitott, az ottani balettintézetek viszont ontják a táncosokat. Artúr: - Nyugatra szerződni, a mi esetünkben, sokkal könnyebb lenne. De annak örülnénk, ha mindkettőnket egy helyre hívnának. • Merre mennétek a legszívesebben? Melyik részére a világnak? Sztanyiszlav: - Engem Németország vonz. Ott elég sok a lehetőség, és nincs is olyan messze tőlünk. Artúr: - Az ideális megoldás számomra az lenne, ha külföldön és Tallinban egyaránt táncolhatnánk. És most kellene rákapcsolnunk, amíg húszévesek vagyunk. Harminc fölött, a mi pályánkon, már minden év duplán számít. „Szorgalmasak és érzékenyek a fiúk - állítja mesterük, Enn Suve. - Negyedik éve dolgozom velük, és nekem is öröm minden óra, amit velük töltök. Mert akarat is van bennük, nemcsak tehetség. Megérdemelnék, hogy jó koreográfusokkal találkozzanak, fogékonyak az új stílusokra. Balogh Róberttel én hoztam össze őket. Láttam egy koreográfiáját Japánban, s valahogy rögtön megéreztem, hogy a nyomába kell erednem. El is jött aztán Tallinba és két hét alatt két számot is betanított a fiúknak. A Test és lélek mellé a Tangót is nekik komponálta Al di Meola zenéjére. Hogy aztán hogyan alakul majd a pályájuk, arra én is kíváncsi vagyok. A starton mindenesetre túl vannak, s ahogy elnézem őket, az élbolyban fut- Zitafelvételei) nak.” Legtöbbször „telivér” asszonyokat játszik. Olyan asszonyokat, akik tudják, mire van a testük, s nem félnek attól, hogy nőiességük elkopik, mint a szappan. Lázadó asszonyként láthatjuk A skarlát betű című filmben is. Nyíltan vállalja az érzelmeit, a szerelmét és a halált is egy olyan korban, amikor a nyílt szerelemért a megkövezés, a börtön, a vérpad jutott a női nemnek. Mint mondja, a kíváncsiság is vonzotta, amikor elfogadta a szerepet. Tudni akarta, milyen lehetett embernek lenni egy olyan fojtó korban, amikor az asszony nem vállalhatta nyíltan az érzelmeit. S a visszafojtot óhajok és a reménytelen sóvárgás nyomán csak a feszítő testi vágy nőtt benne egyre és egyre. S bármennyire vágyott is rá, mégsem oldódhatott fel a gyönyörben. Nem remélhetett még csak egy örömet ígérő érintést sem, hiszen azt sem engedte meg az illem és az etikett, hogy kettesben maradjon egy férfival egy szobában. Érezni akarta, irályén az, amikor a nő személyiségét korlátozták. Mert ahogy a film is rámutat: a szerelem tiltása, az emberi természet elfojtása a személyiség ellen elkövetett bűn: „Minden, ami az életben velem megtörtént, az hozzájárul ahhoz, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. Nem csak a gyerekkor van hatással a fejlődésünkre, hanem az is, amit felnőtt korban élünk meg. Minden. Amikor elolvastam a regényt, majd utána a forgatókönyvet, ámulatba ejtett a főszereplő ártatlansága. Megdöbbentett és elkápráztatott a bátorsága, a belső ereje, az, ahogy a bajban is becsülettel és tisztességgel áll ki, s amellyel a csapásokat, a balsorsot fogadja. Büszke lennék rá, ha bennem is meglennének ezek a vonások. Bár a történet az ezerhatszázas években, Bostonban játszódik, biztos vagyok benne, hogy ma is vannak olyan nők és férfiak, akik ha nem is ennyire kiélezett formában, megélnek hasonló helyzeteket. És hiszem, hogy A skarlát betű és az ilyen filmek azért is készülnek, azzal a céllal is, hogy provokáljanak, hogy alapot adjanak a párbeszédre. Arra, hogy ezekről a dolgokról elbeszélgessünk, nyissunk mindenféle irányba, hiszen az érzelmek szabadságát illetően társadalmunk még mindig meglehetősen nyomasztó, zárkózott, puritán állásponton van. Mi Amerikában olyan országban élünk, amelyet még mindig a faji és egyéb előítéletek irányítanak. Még mindig határt próbálunk szabni a másságért küzdő mozgalmaknak, s a szabad gondolkodás, nézetek terjedésének és terjesztésének. Mindennek, ami kívül reked az adott normán. Gondoljunk csak az anyaság vállalása, illetve a nem kívánt terhesség problémájára. Ezzel együtt ügy érzem, mégiscsak valamiféle erőt adhat a nőknek, hogy ennyit foglalkoznak velük. Nekem meg különösen jó, hiszen a karrieremet segíti, hogy állandóan emelkedik azoknak a filmeknek a száma, amelyek a női főszereplőkre építenek, ” Ezekben a filmekben Demi Moore vállalja is a nőiességét. Nem vonakodik attól, hogy le kell vetkőznie, vagy hogy keményen erotikus jelenetekben is meg kell mutatnia bájait. Mint A skarlát betűben is. „Nem képzelem magamról, hogy hú de milyen ellenálhatatlannak, vonzónak tűnhetek a vásznon, mégsem kértem még rendezőtől soha, hogy ilyen vagy olyan pózban ne fotóztasson, mert az nem épp előnyös oldalam. Nem akarok én erőnek erejével szépnek látszani, hagyom, mutassanak olyannak, hogy a látvány, ha esetleg kedvezőtlenebb is, a figurának a helyzetnek legyen alárendelve. A skarlát betűben például olyannak akartuk mutami a testemet, hogy a főszereplő nő ártatlanságát és vágyait tükrözze. Egy olyan nő testét, aki abban a korban, amikor még fürdés közben is el kellett takarnia a testét, veszi a bátorságot, hogy ellenkezve a szabályokkal, elfogadja mezítelenségét. Meg akartuk mutatni azokat az érzéseket, azt az édes ártatlanságot, amivel a nő első alkalommal kerül szembe mezítelenségével, ahogy a tükörben nézve magát, felfedezi a testét. Nem a mezítelenséget kell látni elsősorban, hanem a képbeállítás metaforikus jellegét. ” Meg szokták tőle kérdezni, nem féltékeny-e férje, Bruce Willis (a képen), amikor a vásznon más férfi, A skarlát betűben például Gary Oldman karjaiban látja őt. „Nem, nem féltékeny, mert mint színész, ő is tudja, hogy ezek a jelenetek a színész számára inkább kényelmetlenek, mint erotikus töltésűek. Például abban a jelenetben, amikor az istállóban ölelkezünk, borzasztóan szúrta a hátamat a szalma.” Nyolcadik éve tartó házasságukat egyáltalán nem veszélyeztetik ezek a filmes munkaszerelmek. „A házasság olyan mint egy virágoskert, amely akkor nyílik igazán, ha ápolják. Azt hiszem az én erőm abból fakad, hogy lelkesen vágyom arra, hogy megtudjam tartani mindazt, amit megszereztem. ” Feldolgozta: (tallósi)
