Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-14 / 15. szám
GOFF REDO PARISÉ Február végi nap, egy férfi és egy nő beszélget a ház előtt, a lugasban (ó, a szokott kis lugas!). E percben sokkal fiatalabbak, mint lenniük kéne. A férfi kopasz, a nő egy kicsit dagadt valahogyan, de nem állapotos. Azt mondja a nő:- Tény. hogy már nincs több mondanivalónk egymásnak. A férfi arra gondol, hogy ezt a mondatot több ezermilliószor elmondták már ezen a világon, s még sohasem sikeredett úgy igazán, hamisítatlanul banálisra - sőt, az ő szíve most össze is szorult tőle.- Sokszor nincs semmi jelentősége a beszédnek, nem kell beszélni - mondta az ember együtt van és kész. Már az is valami.- Nekem más a véleményem - mondta a nő, s ezzel mintegy újra akarta kezdeni a beszélgetést a vélemények különbözőségéről meg arról, hogy igenis szakítaniok kell, végérvényesen, merthogy „nagyon régen kanalazzák már ezt a levest, egészen kihűlt”. A férfi hallgatott. „Mit lehet itt mondani?” - gondolta. - „Jobb hallgatni ilyenkor.” Mindazonáltal úgy érezte, ezt is több ezermilliószor gondolták már e sártekén, s több ezermilliószor nem mondták ki. Fordított egyet a beszélgetés kormány kerekén:- Ugyan kérlek, ha jól meggondoljuk, mindenki egyedül van.- Lehet - mondta a nő de én mindig másképp képzeltem. Fia mindent adok, kapni is mindent akarok, csak így van értelme. „Ajaj” - gondolta a férfi. Egy kis madárka siklott le hirtelen eléjük a földre, s ahogy zárt lábbal ide-oda szökdécselt, egy-egy ugrás között fütyentgetett, énekelt. Picike volt és nagyon sovány, s nem csipegetett a földön, ahogy a többi madár szokott. Elidőzött egy kicsit a porban, majd egy korom-mocskolta kemény hóbuckára ugrott, tövig belevájta a csőrét, s tüstént ki is rántotta belőle, döbbenten rázogatva a fejecskéjét. Ezután egy törpe fa ágára szökkent, s ott trillázott, teli torokkal. Annak az ágnak is volt néhány szürke ága, s egy-egy zöld pontocska egyenletes térközökben fel-felbukkant rajtuk. Látszott is, nem is.- Ezért jobb lenne ha elhagynál, te jobbra mégy, én balra, attól még barátok maradhatunk- mondta a nő, és olyasféle mozdulatot tett, mintha a helyére akarná igazítani a nagy mellét meg a hasát. „Ajaj” - gondolta a férfi, de ezúttal korántsem olyan megadóan, mint az imént: most is megadónak indult a belső sóhaj, csak most türelmetlenné vált, s igazivá, gyötrelmessé terebélyesedett.- De hiszen barátok vagyunk így is....- Igen, de nem úgy, ahogy én gondolom... nekem az ilyen barátság nem kell - mondta a nő. - Ennél jobb a semmi. - S megint igazított egyet a kitüremkedésén.- Akkor hát menj, hagyj el, ezerszer megmondtam, hogy jogod van elhagyni, mit jogod, okod, száz is. De én mit tehetek? Az asszony csücsörített, fintort vágott.- Nem, te kell, hogy elhagyj, úgy nem gondolok veled többet - mondta. - Elmúlik egy hónap, kettő, három, négy, öt... és nem gondolok veled többet. Rossz lesz, aztán majd elmúlik. Nagyon szép kis piros szája volt, a fölső ajka nem egészen takarta a fogait, látni lehetett őket, fehérek voltak s szépek is, csak az egyik szemfoga hegyén sötétlett egy töméspontocska. Szája fölött kis pihe, inkább csak árnyék. „Jaj, minek ez a sok huzavona - gondolta a férfi -, szakítani nem szakítani, én hagyom ott, ő hagy ott, milyen fárasztó, rágondolni is kínos. Ki rendelte ezt nekem? Az orvos aligha.” Aztán áramütésként vágott belé a következő gondolat, szinte hallotta is: „De hiszen ez az ifjúság, az ifjúság türelmetlensége, lám, ez az asszony még ifjú fejjel gondolkodik.” Gyenge szellő rezzentette meg fejük fölött az ágat, inkább csak amolyan légáramlat; hóillata volt. s még valamié, annak az illata, ami megolvasztja a havat a hegyekben. Nem sütött a nap, de egy kis meleg mintha jött volna valahonnan. Az asszonynak ezért nem vöröslött téliesen az arca, akkor se, ha fűtött helyiségbe lépett; inkább egyenletesen rózsaszínű volt a bőre, a nyakánál kissé sárgás. „El fog hízni - gondolta a férfi -, ez a sorsa. Pontosan az a női alkat, amely hízásra van ítélve: nagyon kell vigyáznia”. Ezt mondta is, nemcsak gondolta.- Te beszélsz?!... - mondta az asszony, s megint fintort vágott. - Nézz a tükörbe: majd lepattannak rólad a gombok. Én szinte nem is eszem soha. - Könny szökött hirtelen a szemébe, csillogóvá vált a tekintete.- Most ne kezdj el sírni - mondta a férfi, csöppet sem keményen, sőt. S ez a már sok ezermilliószor elhangzott mondat megint azt a gondolatot sugallta neki, hogy a történelem a legparányibb részleteiben is egyre ismétli önmagát: a népeknél, az államoknál, a családoknál, az egyes embereknél; kettejük esetében is.- Nem sírok - mondta az asszony, s valóban nem sírt. - Csak szerencsétlen vagyok.- Épp nekem mondod ezt? Én vagyok szerencsétlen, nem te.- Hogyhogy én nem? Nem látod?- Mit nem látok?- Hogy nem tudlak a pokolba küldeni - mondta az asszony, s csillogó szeméből, a szája, álla körül hirtelen elmélyülő két gödröcskéből, a fényben feltündöklő fogai közül (az alsó és felső sor között finom nyál-fonadék) előbuggyant egy mosoly.- Szép vagy - mosolyodon el a férfi is, akinek úgy tetszett, elvonult a sötét felhő -, szép vagy, s előtted az egész élet. Ez aztán a legvaskosabb, gondolta, de hát nincsenek más szavak, hiába, amikkel ilyen egyszerűen mondhatta volna ugyanezt. „Hogyan lehet ezt másképpen mondani: előtted az egész élet” - tette hozzá még gondolatban. „Való igaz, a szerelem banális, bárha csodálatos, pontosabban épp azért csodálatos, mert banális... no de ennyire vaskosan...” Mindazonáltal a banalitás... vagyis ők ketten szép lassan... akár a polaroid fényképezőgép színes képei, melyek csak néhány másodperc múlva állnak össze, igen, a banalitás olyasminek tűnt föl neki, amit nem szabad elvetni, mert hiszen szép, s a megszokás még szebbé teszi. Egyszerre hangos, több szólamú csicsergés har- sant körülöttük; a madarak egymás hegyén-hátán kavarogtak, nagy csetepatét rendeztek, de csak néhány pillanatig tartott az egész, aztán eltűntek.- Hogy kerül ide ez a sok madár? Talán már tavasz van? - szólt a férfi.- Az ám, tavasz, ugyan miféle tavasz volna februárban? - mondta a nő, s megint fintorgott. - Nos hát szervusz, viszlát és köszönöm. - Fölállt, s kissé előrehajolva fölrántotta a bundája villámzárát, vállára vetette a táskáját. A férfi szinte megijedt. - Most mit csinálsz? - kérdezte ijedten is, ingerülten is.- Azt mondtam, viszlát és köszönöm - mondta a nő, de közben a táskájában kotorászott. Cigarettát, öngyújtót vett elő, rágyújtott. Ez megnyugtatta a férfit. S valóban, a nő nem mozdult - Igazán - s szinte kérlelő volt a hangja - torkig vagyok... megmondtam neked telefonon is. Milyen élet ez? Mindig ugyanaz. Kilátástalan! ... Unom, komolyan, unom - s fújt egyet, vagy éppen beszívta a levegőt, nem lehetett tudni. „Nyugalom” - gondolta a férfi, s közben ellentámadásra szottyant kedve. - Mit unsz? - kérdezte. A nő csak vonogatta a vállát. „Hogy én kövér vagyok!...” gondolta. „És ő?”- Meg kell szokni - mondta a férfi. - Aki él, mind megszokja.- Én nem, én nem szokom meg, én mindig remélek, te viszont nem tudsz remélni.- Igazad van - válaszolta a férfi - ezerszeresen igazad van. - De mivel szó és tett között ott az egész világegyetem, rettenetesnek tűnt, alighogy kimondta, amit már jó ideje érzett. - Mit tehetek? - mondta - Szerencsétlen alak vagyok én is. Bizonytalan kis fénysugár bukkant elő a szellő tologatta sűrű fellegek mögül. A férfi fellesett az égre: vajon csakugyan a nap az, vagy csupán némi derengés? A nap volt. Ebben a pillanatban fölötte, az ágon, amaz előbbi picinyke madár (fölfelé nézett ő is) összerándult egy kicsit. Zöldesfehér, langymeleg pötty hullott alá a férfi kopasz fejére. Rövid trilla. Telegdi Polgár István fordítása SZENTM1HÁLYI SZABÓ PÉTER Térdre, magyar! 1996. március 15-re Megfojtanak, megfojtanak, kígyóznak, mint a szennypatak, sziszegve szólnak szép szavak: hiszen szabad vagy, ó, szabad! Te választottál engemet, te bamba, arctalan tömeg, elszívom lasssan életed, nem lesz házad, se gyermeked, nem lesz hazád, nem lesz hited, minden szavamat elhiszed, mindenhol szózatom sziszeg. Imádd a hűvös bankokat, ott intézik a sorsodat, ne vidd vásárra bőrödet, kerüld a puskás őröket, szemétdomb város ez: tiéd, tiéd az összegyűlt szemét, a villánk kőfala, a svájci bankbetét érted van, s téged véd, cseléd, ha már kihalt a nagy család, ha már éhenhalt jó anyád, ha nincs honod, se otthonod, ha már szökésed fontolod, sziszegve szól, ki jót akar: fuss, merre látsz, szegény magyar! Ellopnak minden ünnepet, ők adnak mindennek nevet, egymást ezért kitüntetik, hát áruló, ki tüntet itt, ki másról másként szólni mer, nem elvtárs és nem is haver, akit riaszt a pénz szaga, bizony, nem jó demokrata! Hóhéroddal ne alkudozz, kirablódnál ne tiltakozz, majd eltakar a pesti kosz, megszoktad már, megszökni rossz, nyugodj meg hát, Petőfi népe, és térdre, magyar térdre! IRODALOM 1996. április 21. l/SSÖrnap
