Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-07 / 14. szám
óval, az úgy j—m kezdődött, hogy . M rászálltam. —* Írtam, telefonáltam, üzentem és hazáig kísértem. Sérelmezte. Ügy folytatódott, hogy ő nem szállt rám. Nem írt, nem telefonált, nem üzent, és nem kísért sehova. Sérelmeztem. Tudják, már három hónapja udvarolok Jenőnek. Mindent megteszek kérem, mindent, ami emberileg lehetséges, de eddig még egy mosolyt se kaptam érte! Nem tudom, önök hogy vannak vele, de engem macerái az ilyesmi. Mi az, hogy nem vesz észre, hát hova figyel ez a fazon?! Ne találgassanak, én tudom: a blökijére. Igen kérem, nekem egy kutya a riválisom. Tíz perce sincs, hogy rátapadtam az Andrássy út patinás épületére, mert helyet kellett adnom a száguldásnak. Jenőt ugyanis az ebe megint végigtépte a flaszteren. Megint ment a ,jó kutya, nem húz a kutya” kezdetű szöveg, engem meg kifizetett egy sziával. Engem! Egy Sacner Ludovikát! Észre sem vette az új frizurámat! Most pont olyan a fejem, mint a pulijának: bozontos, fejtetőn erősen rövidül. Ki is festettem magam, jobban hullik rólam a vakolat, mint a házról, aminek nekihasaltam, tehát én igazán hozom a formám! De semmi... Tenni kéne valamit. Jó, de mit? Mi az a vonzerő, amitől győz az eb, s veszít a nő? Igaz, nem vagyok szanatórium, de egy négylábú maga a téboly! Vegyünk például egy kutyagyereket. Élmény, ahogy belepisil kedvenc és egyetlen szekrényedbe, majd rezignál tan távozik. Igen, ez is egy történés, de közel sem az egyetlen. Ez a jótét lélek rágcsál. Hogy mit? Mikor mit... S lön az ünnepélyes pillanat: kiürül a hűtő. Mit sem sejtve belekapaszkodsz egy szatyorba és távozol. Rögtön tudja, hogy eljött a tettek ideje! Eddig szende pofával ült a kosarában és nézte, milyen hülyén áll a hajad. Most végre tiszta a terep! A macskádat bekergeti a mosógépbe. A papagájodról lekapja a tollat, így már nincs papagájod, viszont van egy kopasz csirkéd. A paplanodat békén hagyja, mert az túl nagy neki, de hát fog ő még nőni, és ennek tudatában is van. Az viszont kritikán aluli, amit a nagypárnáddal csinál! Az egész szobádat fehér tollak fedik, kutyádat nemkülönben. így már nincs fekete ebed se, csak egy fehér, prüszkölő tollcsomód. Na neeem... nem veszek kutyát! Igen, igen, gondoltam rá, de hagyjuk kérem, kár belém minden érv! Bár ötletnek nem volt rossz. Milyen szép lett volna, ahogy szembe futunk Jenővel az Oktogonon, szakad rólunk a víz... hajlobogás, miegyéb... Kutyáink megállnak, majd elméláznak egymás mellett, Ő rámréved... Felfedezi merész, egyéni sminkelésemet (szájvonalon túl elkent rúzs, szemek alatt másfél centivel makacs fekete vonal), megtekinti hajkoronámat... (tegnap képtelen voltam egy piros gumit kitépni a daueremből, most fürtjeim közt fityeg, de majd úgy állok, hogy ne lássa) ... Pásztázza sudár alakomat (százötven centiméter, hetente hízom két kilót) ... Végül szemembe néz, és számolja, hogy nő benne a dioptria. Gyönyörű... Forró, elhúzódó csók, pulzuslötyögés, járókelőket lepisilő kutyák, snitt. Ah, hova el nem ragadtatom magam, szóljanak már rám! Még le sem írtam önöknek, milyen Ő, akiért otthon telezokogom a tapétát. Szép. Köpcös, de szép. Rudinak hívják a kutyáját, de ez most nem fontos. Jenő szőkésbarna, széles fejű, kék szemű. Legalább százhatvan magas, helyes kis pocakot ápol, és a kezéről napokig tudnék regélni. Ám itt és most legyen elég csak annyi, hogy tömzsi ujjai vannak, de eddig még mindent meg tudott fogni velük. Ez a lényeg! Szakmáját tekintve műfordító a lelkem, órákat pepecsel angol könyvek felett, de engem magyarul hanyagol. Annyi rengeteg viszontagságon megyek keresztül, sokszor már a legvégsőkre is el vagyok szánva. Például arra, hogy túszokat szedek. Bekényszerí- tem őket a sarki közértbe, leza- bálom a sütis- és csokispolcok kínálatát, közben kiteszek az ajtó elé egy táblát: „Ide nekem Süfni Jenőt!” felirattal. Vagy bojkottálom magyar részről a 96-os olimpiát. Mellette követelem, hogy csináljanak személyem körül nagy felhajtást, dalokban zengjék erényeimet, és fizessék ki a villanyszámláimat. Jenő ellágyulna a közszeretettől, és rájönne, hogy nélkülem minden napja nulla. Utána jöhet a már említett forró, elhúzódó csók, pulzuslötyögés, snitt. Ne higgyék, hogy rám nem hat a zene. Hat! Tessék: egy borongós éjjelen álltam az ablaka alatt, szokásos könnyeimet törölgettem, tudják, ez nekem napi szertartás. Enélkül nincs ki a vércukrom. Szóval, ott dek- koltam, előttem az ablakával. mögöttem egy csehóval. Dalra fakadtam. Pár perc múlva többen csatlakoztak hozzám, túlordítva minden lágy ívelésű dal- • lamom. Negyedóra múltán betársultak a környék bérházban lakó kutyái is. Irdatlan hangzavar volt, és nekem úgy tűnt, hogy Rudi őrjöng a legjobban. Micsoda pimaszság! Ó, önöket most nyilván az érdekli, mit szólt mindehhez maga Jenő, minden idők Jenője? Semmit, mert otthon sem volt. Ezt a házmestertől tudtam meg, aki cirokseprűvel kergetett engem, és a csehóból jövő Vokál Kettőt. Kétségbeestem. Keser- gésemben az irodalomtól kértem ölelő karokat. Beettem magam a szerelmes költészet művei közé, majd kijöttem onnan eme gyöngysorokkal: „... és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” Befújtam a kölnivel a lapot, borítékba bugyoláltam és elstoppoltam Jenci postaládájáig. Ettől kezdve Jenő új szokásokat kezdett felvenni. Ha kijött az utcára, megfésülködött, sokat mosolygott és nyakonvágta Rudit, mert az húzta őt. Higgyék el nekem, valósággal átszellemült ez az ember! El is kezdett udvarolni: egy másik hölgynek! Na, ez volt az a pont, ahol végre lépésre szántam el magam. Mi az, hogy én borzongok nélküle, ő viszont másnak tulajdonítja a vallomást?! Ezt tisztázni kell! Megvárom, és elmondom neki a valót. El bizony! ÉN sminkelek, ÉN fogyókúrázom, ÉN írok és Én tutulok madrigálokat az ablaka alatt. Erre jön egy szöszi és elviszi őt! Ócska forgatókönyv ez az élettől, íratok helyette másikat. Véget kell vetnem ennek a kapcsolatnak! Mire kiértem az Oktogonra, mindent elterveztem. Odamegyek hozzá, és nyakába öntöm az igazságot. Hirtelen ledermedtem:- Jé, hiszen ő az ott a sarkon! Ő az, ha mondom, Süfni Jenőt látom! Áll a kirakatnál és nézi a pitéket. Medve anyám, máris itt az alkalom! Lépésről-lépésre cserkésztem be, már a fél utca engem nézett. Ostobák! Mit tudnak ezek az életről? Mindegy, az a fő, hogy jól lehajtsam a fejem, miközben beszélek hozzá, így az első ütése nem az orromat éri majd, mert hogy vissza- kézből megküld, az tuti. Oké, ennél jobban fejet hajtani már anatómiai képtelenség. Nos, még két lépés... Egy, kettő... Nagy levegő:- Hellójenőcsakúgyidejöt- temremélemnincsproblémádraj- tamkívül. Újabb levegő, továbbra is erősen lehajtott fej:- Szóvalcsakúgyittvagyok- gondoltamörülnifogsznekem...- Bocsánat kisasszony, hozzám beszél? - fordult felém egy pali. Anyám, ez egy idegen. Mit keres itt?... Vigyorogva bámul rám... Na, én ezt felelősségre vonom:- Maga kicsoda?!... Ki maga, mit hallgatózik itt?!... Ez felháborító, kihallgatja a legbizalmasabb ügyeimet, nem megy a fenébe, de rögtön?!... Azért, mert hátulról úgy néz ki, mint Jenő, még tudnia kell, hol a határ, és...- Kisasszony, nem inna meg velem egy kólát? Tiszta könny a szeme, igyunk egyet, jó?- Nem!... Dee! Elmagyarázon én magának, mi a jómodor! Kupcihér! Ma ő a vőlegényem. Bocsánat, el is felejtettem, hogy önöket nyilván az érdekli, mi van Jenővel, nemdebár? Iszonyat, alig lehet őt elviselni! Képzeljék csak: folyton arra táblából, ahol én vagyok, hetente új frizurája van, de ez még tűrhető dolog. Viszont telerakja a postaládámat levelekkel! Ezekben avval fenyeget, hogy ha nem leszek az övé, túszokat szed és bojkottálja a 96- os olimpiát. Valamint követelni akarja, hogy legyen óriási felhajtás a személye körül, mert a közszeretettől el fog lágyulni a szívem és rájövök, hogy nélküle minden napom nulla. Mondják meg. nekem, de őszintén: hogy lehet valaki ennyire hülye? Szabó Ottó rajza VAJKAI MIKLÓS Nagypéntek Végül is feláldozta önmagát- tárgyilagosan, közönségesen. Aztán a haragúd ég ábrázata, a délutáni felhőszakadás, a Jeruzsálem utcáit és tereit elöntő áradat. A lényeg - alighanem - a titkok deresére feszíttetett: a több órás űr, idő-kráter- a vágóhídi csönd, mintha a városra feküdt volna, bár ez is hazugság... Az események hozománya mindig a felszíni rétegződések alatt reked visszavonhatatlanul, és Te, Mária-Magdolna itt maradsz, itt, tárgyilagosan, közönségesen holtak közt keresvén az élőt. Állomáshely Végtére is eljutunk az utolsó hídig sa zuhanás után hallá változunk Ötödik vers Csakis a moccanatlan kristálygyöngy ragyoghat visszavonhatatlanul az univerzális pohár fenekén Az örökkévalósághoz Arra fordulni ahol Te vagy Egyszerre minden égtáj felé S ha táncolok sohasem a dobok ritmusára IRODALOM 1996. április 7. I/Psámsp
