Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-14 / 2. szám

Vasárnap 1996. január 14. PUBLICISZTIKA A t alponállóban két negyven év körüli férfi beszélget mellet­tem: - Épp ideje, hogy meg­hozták a nyelvtörvényt. Már ne haragudjon a világ, de szlo­vák létemre én tanuljak meg magyarul, hogy bárhol Dél-Szlovákiában megér­tessem magam? Ha valaki nem ismeri az államnyelvet, még mindig marad egy választási lehetősége: fel is út, le is út! A dél-szlovákiai tájakon rendezett Matica-gyűlések lánglelkű szónokai büszkék lehetnek hát tanítványaikra. Összejöveteleiken gyakran drámai han­gon elhangzott a nagy kérdés: Ki az úr ebben az országban? Nos, lehet találgat­ni, vajon mit válaszolt erre a feltüzelt hallgatóság... Űrhatnám szerepben minden etnikai, nemzeti vagy politikai csoport kizáróla­gosságra törekszik. Tűzön-vízen át. A kizárólagosság pedig nem tűri - ellen­kezőleg: könyörtelenül üldözi - a más­ságot. Akár tűzzel-vassal! A jobbik eset, ha „választási lehetőséget” is ad, mondván, akinek nem tetszik, mehet. A mások és a másság semmibe vétele szükségszerűen kóros tudati s magatar­tásbeli torzulásokhoz vezet. E kór ve­szélyes elburjánzása fölöttébb nyugtala­nító napjainkban. Vagy talán merné va­laki is tiszta lelkiismerettel azt állítani, hogy Szlovákiában nem fenyeget ez a veszély? Vessünk egy röpke pillantást az el­múlt évtizedekre! 1939-ben, az első szlovák állam megalakulásával, e nem­zet régi álma teljesült. Ne firtassuk most az önálló állam akkori létrejötté­nek nem éppen szalonképes körülmé­nyeit. A szlovák nemzet országot ka­pott, amihez vitathatatlan joga volt. Már korábban is. A szlovákság úr lett a saját hazájában. Az ország újonnan felkent vezetői - diadalmámorukban - előbb kitoloncolták a cseheket. Az igazsághoz tartozik, hogy az első köztársaság meg­alakulásakor sok cseh is úrhatnám gőggel jött Szlovákiába, igényt tartva az uraknak kijáró kiváltságokra. Most vi­szont megkapták a magukét! Az újsü­tetű urak alaposan visszavágtak a ko­rábbi sérelmekért. De hát a cseheken kívül mások is él­tek itt. Például a zsidók. Jobbára kocs- márosok meg kereskedők, akik - leg­alábbis egyesek szerint - élősködtek a POLITIKAI FORGÓSZÍNPAD Úrhatnámság szegény szlovák népen... Ki velük! Mit számít az, hogy a többség egyenesen a gázkamrákba jutott. Nem az urak szennyezték be a kezüket. A „piszkos munkát”, potom ötszáz márkafejpénz fejében, a náci pribékek készségesen el­végezték helyettük. Ez a kiadás amúgy is megérte, hiszen az elhurcolt zsidók jóval nagyobb vagyont hagytak ideha­za. Az úrhatnámságban tetszelgők szá­mára. Sőt! Szerintük nem volt ebben semmi kivetnivaló, hiszen az ország fe­je, egy katolikus pap adta erre áldá­sát. A vallásossá­gukról ismert szlo­vák hívők akár Is­tennek tetsző csele­kedetnek is vélhet­ték mindezt. A kiűzött csehek és a gázkamrákba küldött zsidók va­gyonából nem ré­szesülő, becsületes szlovákok azután akár az életük árán is a világ tudomásá­ra hozták, hogy ők nem azonosulnak - és nem is azonosíthatók - a nácikat ki­szolgáló vezetőikkel. Ám a katolikus pap-országfő nem őket, hanem a felke­lést vérbe fojtó náci „hősöket” tüntette ki magas szlovák érdemrendekkel. Ezek után ne vegye tőlem rossznéven senki, ha nem azoknak tapsolok, akik Jozef Tiso sírján nem a minden halottnak ki­járó kegyelet gyertyáit gyújtják meg, hanem a győztest megillető babérkoszo­rút helyezik oda. A feleségem édesap­ját, a gyermekeim nagyapját is ezek a kitüntetett pribékek pusztították el hír­hedt haláltáboraik egyikében. Ám, aki úr, az nemcsak a pokolban, hanem - úgy látszik - Szlovákiában is úr! Az első szlovák állam megalapítóját ugyan háborús bűnösként halálra ítélték és kivégezték; de az újjászületett Csehszlovákia - a szlovákság a cseh testvéreik oldalán - a győztesek mezé­ben tetszeleghetett. És hát a győztest új­fent elkábította az úrhatnámság. A poli­tika forgószínpadán új szereplők, új urak tűntek fel, hogy bűnösnek kiáltsák ki mindazokat, akik Szlovákiában nem szlovákok; Csehországban nem csehek, azaz Csehszlovákiában magyarok vagy németek. Ki hát a bűnös magyarokkal, ki a bűnös németekkel! Igaz, nem ők űzték ki innen a zsidókat, a cseheket, nem ők fojtották vérbe az antifasiszta felkelést, de sebaj. Sőt! Hála a jóindu­lattal párosuló úri kedvnek még a ma­gyarságukból eredő bűnök alól is köny- nyen feloldozást nyerhetnek. Elegendő egyetlen tollvonás: csak a reszlovakizá- ciót kell vállalniuk! Ez az aláírás nem csupán a nemzetiségük feladását, de a bűnös ellenségnek dukáló bűnhődés alóli feloldozást is jelentené. Aki nem hajlandó, az magára vessen! Le is út, fel is út. (Íme, a falatozóban beszélgetők csupán az elődeik érveit ismételgetik.) Ki-ki mehet Magyarországra - termé­szetesen, vagyonkájukat az ország új uraira hagyva (hisz ezt tették a zsidók is annak idején). Ha ez nem felelt meg, jött a katonaság, és a magyar családokat marhavagonokban szállították el Cseh­országba. Minél messzebbre a szülőföldtől. így jár az a makacs ma­gyar, aki nem ismeri el, hogy ő csak el­magyarosított szlovák!... Folytassam a sort? Tavaly egy romát benzinnel öntöttek le és meggyújtották őt. Szlovák ismerősöm erről az esetről csupán annyit mondott: egy cigány ha­lálából kell ekkora hűhót csapni? Azok a magatartásukkal eleve kiváltják a kör­nyezetük ellenszenvét. Vagyis nem is történt nagy dolog, hisz „csupán” ke­vésbé rokonszenves etnikai csoport egyik tagja szenvedett máglyahalált. Egyedi eset? Nem, mert Szlovákia fővárosában a bőrfejűek idegeneket bántalmaznak. A falakon időnként a zsidókat és a magyarokat gyalázó feli­ratok jelennek meg. Dunaszerdahely szurkolóinak a szlovák fiatalok dühe elől mozgó vonatból kellett kiugrálva menekülniük. Látszólag egyedi jelensé­gek, csakhogy egyre több van belőlük. A legerősebb kormánypárt egyik ha­gyományos sportcsamoki nagygyűlésén a fanatizált hívek a magyaroknak ismét a Duna túlsó partja felé mutatták az utat. Csodálkozunk ezen? Vagy azon, hogy a szlovák miniszterek az itt élő magyarság felét önmagukat magyarok­nak valló cigányoknak minősítette? A másik fele pedig - Vít'azoslav Móric, a Szlovák Nemzeti Párt képviselője sze­rint - csak magyarul beszélő szlovák, tehát kétszeres gyűlöletet érdemlő jani­csár. A szlovákiai magyarság egésze pedig? A szlovák nemzet ellensége, mert kisebbségi jogainak követelésével a szlovákság alapvető érdekeit ve­szélyezteti. A kör itt valahol be is zárulhatna, ha a nemzetieskedők beérnék ennyivel. De lassan már mindenki ellenség és áruló itt, aki nem egy húron pendül velük. Ellen­ség (és nemzetáruló) a parlamentben más nézetet valló szlovák ellenzéki, le­gyen az illető baloldali vagy keresztény- demokrata. így pedig eljöhet az idő, ami­kor másságuk miatt kiközösítettek sorsá­ra a megyőződéses hazafi, aki egyben jó atyafi is, csak közömbösen rálegyint. Hi­szen csupán magyarul beszélő szlová­kokról, vagy éppenséggel szlovákul be­szélő - szlovák ellenzékiről van szó... Zsilka László Gondok, gondolatok 1. A fegyvereket nem azért gyártják, saj­nos, hogy berozsdáljanak. 2. Az írókat nemcsak a gondok, a műgondok is gyötrik. 3. Aki sosem érezte az elnyomatást, nem érezheti a szabadságot sem. 4. A civilizáció annyit vesz el a világ­ból, amennyit hozzátesz. 5. Akinek púp van a hátán, rendszerint ott éktelenkedik a lelkén is. 6. Az ember azt képzeli, ő a világegye­tem közepe. És igaza van. 7. Ha a nép nem kapja meg a maga zsarnokát, fölöttébb nyugtalanná válik. 8. Mi lehet az oka, hogy a festők lefe­lejtik az Isten arcáról a mosolyt? 9. Az igazság győzelme, a lelkiismeret győzelme. A hazugság győzelme, a lelki­ismeret veresége. 10. A hatalmasok szerint mégiscsak a kutyakorbács a legjobb nevelési eszköz­li. Bár hazugságból élünk, az igazsá­gért akarunk meghalni. 12. Nem mindig azt nézi az ember, amit látni szeretne. És nem mindig azt látja, amit néz. 13. Az embernek ott kellett a teremtést folytatnia, ahol az Isten abbahagyta. 14. Csak az az eszme nyugtatja meg az embert, amelyik megfér a szívében. 15. Ami az életben szép volt, nem biz­tos, hogy jó volt. Ami az életben jó volt, nem biztos, hogy szép volt. 16. Ha az igazságban nincs benne a világ, akkor a világban sincs benne az igazság. 17. A kezdet vége mindig a vég kezde­te. 18. Csak a gonosz ember nem tud megbocsátani. 19. Az optimista a lehetetlent is a le­hetőségek sorába emeli. 20. Hogy mi az öröm? A szomjazónak egy pohár víz. Az éhezőnek egy falat ke­nyér. 21. A csend a lélek teljessége. 22. A törvény és az igazság többnyire külön úton járnak. Dénes György Visszatelepítés vagy repatriáció? Adalék a magyar-csehszlovák lakosságcsere történetéhez A témáról szólni több szempontból is időszerű. Negyvenöt éve, hogy az áttelepülőket szállító utolsó vagonok elhagyták az országot, ám bizonyos körök mindent elkövetnek, nehogy az egykori sérelmeket „békévé oldja az emlékezés”. Ismét - József Attilával szólva - „ős patkány terjeszt kórt miköztünk”, a nacionalizmus, amely életkortól, nemzetiségtől és állampolgárságtól függetlenül mételyez ma is. 1946. február 27-én Budapesten aláírták az úgyneve­zett magyar-csehszlovák egyezményt. Ezzel a csehszlovák kormány hivatalos rangra emelte azt az etnikai tisztogatást, amelyet BeneS elnök már 1945 tavaszán Kassán meghirdetett. Tehette, hiszen Pots- damban a béketárgyalásokon a győztesek oldalán ült. A szövetséges hatalmak ugyanis nagyvonalúan fi­gyelmen kívül hagytak olyan tényeket, mint a Hen- lein nevével fémjelzett cseh fasizmus, valamint a szlovák Hlinka-gárda katonai erejére alapozottan 1939. március 14-én proklamált Jozef Tiso plébános­államelnök által vezetett fasiszta Szlovákia, amely 1944 augusztusáig - az SNP, Szlovák Nemzeti Felke­lésig - állt fenn. A magyar kormány kénytelen volt beleegyezni a „népcserébe” (korabeli csehszlovák definíció), le­hetősége legfeljebb annyi volt, hogy megpróbál a má­sik fél túlkapásaival szemben a Szövetséges El­lenőrző Bizottsághoz fordulni - gyakorlatilag ered­ménytelenül. Az egyezmény értelmében 1946. március 4-én megkezdte tevékenységét Magyarországon a Cseh­szlovák Áttelepítési Bizottság. És ezzel a szlovákok lakta településeken vége lett az addigi - az adott tör­ténelmi korszakra jellemzően több szempontból is vi­szonylagos - nyugalomnak. 1946 tavaszán jól előkészített és szervezett totális propaganda zúdult Békéscsabára is. Már az agitáto­rok megjelenése is impozáns: a csehszlovák hadsereg szállító járművei hozzák őket és a kellékeket. A te­herautók és dzsipek robusztusak, tiszták, újak, rajtuk a gondosan ottfelejtett US Army felirat is olvasható. A sofőrök overállja makulátlan, akárcsak a többi egyenruhás kísérő öltözéke. Nincsenek túl sokan, de .mutatják magukat”. A Szent István téren, az úgyne­vezett korzón, az Andrássy úton. Itt kapott székházat a kormánybiztosság és segédszervezete, a magyaror­szági AFS. (Szlovákok Antifasiszta Frontja.) Nem ar­rogánsak - legalábbis kezdetben nem -, nem is hival- kodók. Nincs is rá szükségük. Hiszen puszta látvá­nyuk óriási kontraszt. A csabai laktanyában ugyanis akkor két-három alig üzemképes teherautó és néhány kincstári soványságú lóval fogatolt szekér alkotja a járműparkot. A katonák ruházata pedig leginkább a tisztes szegénység jelszavával illethető: „Nem baj, ha foltos, csak tiszta legyen!” Keresni sem kell a kapcsolatokat, csak ott kell len­ni, a templomoktól a csapszékekig. És ők ott vannak. És ott vannak a város utcáin az öles plakátok: „Vrátte sa! (Téljetek vissza!) Matka zem vás volá! (Hív az anyaföld!) Bratja slováci: prihláste sa! (Szlovák test­vérek: jelentkezzetek!) Nem valószínű, hogy az idejövő „visszatérítők” ol­vasták volna Féja Géza művét, amelyben így ír Bé­késcsabáról: „Csaba a honi szlovákság legfőbb szellemi köz­pontja. S mindenképpen nagy Duna-völgyi útmutató. A mai Magyarországon nem ismerek helyet, amely annyira alkalmas volna arra, hogy Kelet-Közép-Euró- pára s kérdéseire kissé ráeszméljünk, mint Csaba... ragaszkodik népi mivoltához, de közben teljesen át­adja magát a fejlődés sodrásának... a csabai szlovák­ságba sok magyar elem is beolvadt...” (Viharsarok, Budapest, 1937.) De otthoni felkészítőik és itteni segítőik jól tudták, hogy éppen ezt, a progresszív önfejlődésű város pol­gárainak kettős identitástudatát kell megingatni. Az offenzívát kellően előkészítette maga a magyar valóság: a vesztes háború utáni katasztrofális gazda­sági helyzet, hatalmas infláció, munkanélküliség stb. Békéscsabán még külön problémát jelentett, hogy nagybirtokok hiányában az agrárproletariátus egyet­len reménye, a földosztás majdhogynem jelképes volt. Az újgazdák egy-három holdas parcellákon kezdték az önálló életet, amely bizonyos szempontból a cselédsorsnál is nehezebbnek bizonyult. Aki megél­hetési gondokkal küzd, előbb-utóbb fogadókész lesz a demagógia iránt, különösen ha az konkrét, minden­napi példákat hoz. A falragaszok, újságok, brosúrák a lehető legkedvezőbb képet festették a kinti helyzetről, azt szuggerálva, hogy az itteniek által vágyott jövő ott már megvalósult boldog jelen. Arra is ügyeltek a to- borzók, hogy néhány tucat kiválasztottnak „három di­menzióban” mutassák be, hogy amit hirdetnek, az igaz is. Látogatóutakat szerveztek Csehszlovákiába - természetesen jó előre „megdolgozott” helyszínekre - hogy a kételkedők úgymond „ocami a rukami” (sze­mükkel és kezükkel) érzékelhessék, mi minden szép és jó vár rájuk, ha kitelepülnek. Nem lebecsülendő az a hatás sem, amit az ingye­nes gyermeküdültetési akciókkal értek el. Az alultáp­lált, hegyet legfeljebb képen látott csabai kisfiúk és kislányok két hét után visszatérve lelkesen meséltek utcahosszat a hűvös-szép Tátráról, és a nagy bögre kakaóról. Közismert tény, hogy adott esetben a gyer­mekeknél nincs jobb és meggyőzőbb propagandista. A három-öt főből álló agitációs brigádok előzetes információkat szereztek a kiszemelt egyénekről és családokról. Ezeket már a helyszíni beszélgetések során szerzett ismeretekkel kiegészítve fogalmazták meg érveiket és ígéreteiket. Néhány általánosabb pél­da: a munkanélkülinek jól fizető munkát ígértek, a föld nélkülinek, bérben lakónak földet, házat, a ház­zal, földdel rendelkezőnek azonos, de méginkább ér­tékesebb hasonlót, a hadifogoly családjának során kí­vül visszahozatalt (mivel a nagy szláv testvérország, a Szovjetunió oda azonnal hazaengedi a szlováknak számító foglyokat). Természetesen voltak, akiket nem kellett különö­sebben agitálni. Ezek az egyének és családok speciá­lis helyzetük megoldását remélték az áttelepüléstől. így és ezért jelentkeztek retorziótól tartó nyilasok, népellenes bűnök elkövetésével gyanúsítottak, tönk­rement házasságból menekülők, szülői zsarnokság alól szabadulni akaró önállóságra vágyó gyerekek, jövőtől rettegő gyermektelen öregek, támasz nélkül álló hadiözvegyek stb. Hadd szóljak a propaganda legaljasabb, „Nagy Ha­zugságáról”. Az agitáció ugyanis azt sulykolta a ma­gyarországi szlovákokba, hogy a lakosságcsere mind­két részről önkéntes jelentkezés alapján szerveződik. „Mindenki éljen a maga országában” - hirdette a szlogen. Jöjjenek ide a felvidéki magyarok, hiszen ide vágynak, és települjenek át az itteni szlovákok, hiszen az az ő igazi hazájuk. A kezdetekben ez na­gyon sokakat megtévesztett, később aztán nem min­denkinek adatott meg a visszalépés lehetősége. Egyes adatok szerint 14 ezer, más forrás 11 ezer je­lentkezőről szól Békéscsaba vonatkozásában. Áttele­pült végül 7500 (Dedinszky Gyula adatai szerint 7408) fő. Néhány főbb okról csak vázlatosan: rövid úton kiderült, hogy az ottani magyarok nem önként jelentkezők. Ez önmagában is nagyot rontott az agitá­torok hitelén. Hosszú hónapok teltek el a feliratozás és a kiszállítás megkezdése között. Fogyott a türelem, lohadt a lelkesedés. Ha lassan is, javult a gazdasági helyzet: 1946. augusztus 1-jén megjelent a stabil pénz,- a forint. A már kijutottaktól igencsak lehangoló levelek és hírek érkeztek: „becsaptak”, „nem ezt ígér­ték”, „itt csupa magyar él és gyűlöl minket” és ehhez hasonlók. Végezetül ismét a kérdés aktualitásáról. Annak idején a csehszlovák kormány lakosságcserét - pon­tosabban „népcserét” (vymena Iudu) - akart, s véghez is vitte. Ezt a szót a Matica slovenskához közel álló történészek „elfelejtették!” Nekik még a „presídlenie” (átelepülés) szó sem szalonképes. Az itteni szlovákok 275 évvel ezelőtt a történelmi Magyarország északi részéről költöztek a középső régióba. Soha szlovák, illetve csehszlovák állampolgárok nem voltak, és ön­álló nemzettudatuk sem volt. Ezt csak az agitátorok próbálták beléjük táplálni. Az ősök önként jöttek az Alföldre, jobb életet remélve, s leszármazottaikat ha­zug agitációval, agresszív suttogó propagandával csá­bították vissza. Nem elődeik egykori szülőföldjére, Közép-Szlovákiába, hanem a kitelepített magyarok után maradt népességhiány feltöltésére. Mázán Mátyás muzeológus

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom