Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-03-24 / 12. szám

int a pók, a régi mesterember szövi a fonalat magányos, koraőszi alkonyaton, elhagyott kertiházak, egykor derűs luga­sok zugában, ahová legfeljebb sírni jár az emlékezet. Nagy­botos Viola egyedül csavar­gón a bástyasétányon, és leg­kedvesebb gondolata az volt, hogy vallást alapít a nők ellen, vagy ligát, megvédelmezésére a szegény férfiaknak. Egyszer­re három kedvese hagyta el. Az új egyesület tagjai ku­tyabőrből való szíjat viselnek jelvényül a gomblyukban, ahol egykor nefelejcs vagy gyöngyvirág illatozott, ami­lyen éppen a hölgy színe volt... Néhány gyilkosság is tervbe volt véve, éjjel a Du­nán, csónakázás közben bőrzsákba varrják a nőt, és a folyam medrébe leeresztik, hogy sohase kerüljön napfény­re a tett. Máskor elhagyott vá­rosvégi házakba hurcoltatnak el bizonyos nők, korbácsot kapnak meztelen testükre, és a kertben ölnyi mélységű sírt ás az egylet sekrestyése. Három fejfa álldogál egy­más mellett, három női név a fejfákon, és az éjfél itt is moz­galmas lesz, midőn a halott nők, Nagybotos egykori ked­vesei felébrednek, és egymás hajába ragadnak.- Szegénykék! - sóhajtott fel Nagybotos a bástyasétá­nyon, mert mindegyik nőről tu­dott valamely megható, szenti­mentális vonást, ami a kivég­zéstől megmentse hölgyeit. Az egyiknek például a járása, tön- törgő, gyermekes lépései, má­siknak mélabűs fejtartása, har­madiknak komoly, mélyen zengő hangja, mint a bánat mu­zsikája úgy ellágyította Nagy­botost, hogy még a csalást is megbocsátotta nekik. Egyiket mindig úgy látta, hogy omni­busz után fut, és milyen ügyet­len szegényke. A másikat ma­gányos szobában képzelte, ahol tenyerébe ejtett állal üldögélt, és maga elé mereng, mint az özvegyasszony a temetőben. A harmadikat folyton panaszo­san, bánatosan hallotta szólni.- Jaj - mondja magában Nagybotos; és az egyesület sekrestyése hivatalos dolog hi­ányában tétlenül lődörgött a budai kocsmákban, egyetlen kivégzés sem fordult elő a val­lásalapítás óta. A sekrestyés régebben be­tegápoló volt egy elmebajos fiatalember mellett, akinek a pirománia volt egyik betegsé­ge. Borkovics, egy elzüllött színész esténként azzal mulat­tatta betegét, hogy tüzet rakott az ágy alá. Egyszer Borkovics elkésett a kocsmában, az el­KRÚDY GYULA mebajos egyedül rakott tüzet az ágy alatt, és segítség híján szénné égett. Később egy al­koholista földbirtokos mellett végezte az ápolási teendőket. Mindennap holtra itta magát, hogy a beteg az alkoholtól megriadjon. Egyszer azonban lumpolt Borkovics, és színjó­zanon került a beteg elé. Sze­relmes volt, nem bírt az ital vele. A földbirtokos visszae­sett betegségébe, és nemsoká­ra meggyulladt benne a pálin­ka. A színésznek tehát mind­egy volt, hogy miféle foglal­kozással tölti el szabad óráit. Miután szerette az elmebete­geket, Nagybotost magában csöndes őrültnek nyilvánította, és elfoglalta új állását. Fizetése volt és kosztja egy asszony­ságnál, bizonyos Markovics- nénál, aki azelőtt, régente Nagybotos kedvese volt, és miután visszavonult a leány­kereskedelemtől, egy kápolna közelében, ecetfás udvaron, régi házban lakott Budán, ahol a falakba szentéletű szerzete­sek és meggyilkolt kereskedők voltak temetve. S az új liga hí­ve lett, miután a német újság­ban rossz híreket olvasott a nők mozgalmáról.- Thaisz rendőrkapitány alatt bezzeg eltoloncolták vol­na az ilyen nőket a városból. Még szavazni is akarnak! - méltatlankodott az asszony­ság, aki úgy gyűlölte a szerel­mes nőket, mint öreg nyugdí­jas tanítók az iskolát. Borkovics - Nagybotos pártfogása folytán - a budai házban ebédelt, és a zsebe tele volt levelekkel, amelyeket nem létező, előkelő személyek nevében önmagához intézett. Nagyon szeretett leveleket írni önmagához, amelyekben ked­ves Péternek szólította magát, holott Mihálynak hívták. Az asszonyságnak ünnepélyesen felolvasta a leveleket, aztán sorszámot írt a levél sarkára, mint egy irodafőnök.- Az »öreg« örülni fog a váci püspök áldásának! - mondta egy napon, midőn is­mét levelet hamisított, »öreg«- nek Nagy botost nevezvén. És hivatali költségre előleget vett az asszonyságtól.- Csak hímezze a zászlót, mama - mondta búcsúzásnál -, nemsokára megtartjuk a zászlószentelést. Egy őszi napon, mikor már külföldi előkelőségek is bejelen­tették hozzájárulásukat az új li­gához, Borkovics aggodalmas arccal dugta galléijába az asztal­kendőt a budai asszonyságnál.- Az »öreg«-nél nincs vala­mi rendben - mondta, miköz­ben a levest kanalazta. - Szera- fint a budai korzóra csalta, és órákig üldögéltek egy pádon. A komoly asszonyság, aki Nagybotos kedveseit húsz esz­tendő óta számontartotta, leste, leleplezte, úton-útfélen gyaláz- ta, és névtelen levelekkel ül­dözte, Szerafint éppen úgy is­merte, mint a többi hölgyet. Szerafin a visszatérő nők közé tartozott, aki három esz­tendőnként felbukkant Nagy­botos életében, két-három hó­napig halálra kínozta a férfit üldözésével és féltékenységé­vel, aztán valami ürügy alatt összeveszett és eltűnt. Nagy­botos egy darabig kétségbee­setten kutatta a nő nyomait, aztán fogadalmat tett a tabáni templomban, hogy most már örök időre befejezte a Szera- finnal való ismeretségét. Ilyen időkben jó szolgálatot tett a budai asszonyság, akinek ölé­be lehetett hajtani a meggyö­tört főt, és hallgatni a szép, hosszadalmas meséket hűtlen nőkről és a nemezisről, amely őket utolérte. Csak nagynehezen tudott megfelelő kalapot találni a bu­dai asszony a régi dobozaiban, mert már évek óta nem járt el a házból. Aztán karonragadta Borkovicsot, és megindult a Töröksánc utcából.- A várban szoktak délután sétálni - mondta a sekrestyés. Valóban ott járt Nagybotos egy nőalak mellett, mint a hímgalamb libeg a templom­párkányon.- Azelőtt vörös volt a cudar - mondta a budai asszony. - Vajon mit csinált, hogy lefo­gyott? Távolról lesték az andalgó párt. A hölgy álmodozva lépke­dett, és mélán oldalra hajtotta fejét, mintha először sétálna a várban délután. Nagybotos élet- re-halálra hazudott, hogy szinte megnőtt a füle. Aztán megállot­ták, és hosszasan nézték az alant elterülő városrészeket.- Ez szerelem - mondta a kapu alatt, leshelyén a budai asszonyság. Borkovics fütyö- részve nézegette vadonatúj lábbelijét, mint aki már úgyis megunta hivatalát, és tüzet rak az ágy alá. A hölgy válla a férfi vállá­hoz ért, aztán titkon találkoz­tak a kezek. Ismét elindultak halkan, boldogan, önfeledten, mintha körül a régi templo­mokban a közelgő koronázás­ra díszítenék az oltárokat.- Van magának törvényes felesége, Borkovics? - kérdez­te Markovicsné. A sekrestyés vállat vont.- Ahogy vesszük.... Az egykori okos asszony­ság elpirult.- Kár, mert magához férj­hez mentem volna. A színész Nagybotos után mutatott töredezett pálcájával:- Nem hiszem, hogy bele­egyezne az öreg. Féltékeny, ördögien féltékeny...- Ó, Szerafin, mióta maga elhagyott, mintha sótalan vol­na minden eledelem és fanyar a borom. A barna asszony a vállát a férfi melléhez nyomta.- Majd megitatlak, majd megetetlek. Markovicsné ekkor már a szerelmesek háta mögött állt. Felemelte az esernyőjét, és né­hányszor végighúzott Szerafi- non, mint a polgárnők szoktak elbánni vetélytársnőikkel.- Nyomorult - mondta. - Ez a szerelem? A hűség? Jöj­jön, titkár úr. Ódivatú kalapjában, kopott köpönyegében, amelyre büsz­ke volt, mint egykor a báli be­lépőjére, nyugodtan elsétált a színész úr kaiján. Szerafin erre természetesen örökre elhagyta Nagybotost, és a nők elleni liga ezután nemso­kára megalakult Budán, az Arany Békához címzett ven­déglőben, ahol az egyletek szokták céhládáikat tartani. Borkovics néhány öregurat sze­dett össze, akiket társaskocsin, amilyeneken a temetésre szokás járni, szállított a helyszínére. De Nagybotos, az egylet alapítója már akkoriban egy fa alatt üldö­gélt egy felvidéki városkában, és azt számítgatta, hogyan le­hetne bemászni egy ablakon. Babilon Néha azon gondolkozom miféle hely volt Babilon Az áttelepítés mi másra való volt mint gyarapodásra mert az Úr akarata végett lett ott a nép az amivé lett a nagy kavarodás alatt mások helyett hogy megmaradt hogy őrizte eredetét Babilon volt a menedék De emlékezve a hazára keservesen szólt az a hárfa UTASSY JÓZSEF Úton És megy az ember, bandukol, dúdol végig ezen a vérmocskos úton, kalapján agonizál a virág, gyalázza Istent, keresi fiát, és megy az ember, mendegél, ballag, szeme vizében fürdik egy csillag. Meghitt mondat Óra nélküled ne múljon, vérem talpfára ne hulljon, valaki kell, hogy őrizzen, ha ág roppan, ha nád zizzen: Rád gondoltam, mert nincs Isten. KÖNYVESPOLC Csontos Vilmos: Pacsirtaszó PACSIRTASZO válogatott versek Miután nem akadt hazai kiadó, amely felvállalta volna, a miskolci Alpes Nyomda vette magára a feladatot, hogy megjelenteti Csontos Vilmos­nak, a szlovákiai magyar költészet do­yenjének a válogatott verseit. A Pa­csirtaszó című kötet a közelmúltban jelent meg. A nyolcvanadik életévét közelítő Csontos Vilmos a kevés- és halkszavú költők közé tartozik, a népi írónemze­déknek ahhoz a vonulatához, amelyet Sinka István vagy Szabó Pál neve fémjelez. Életében (sorsából adódóan és hite szerint is) nem akart ő soha más lenni, mint a csöndes, munkás hétköznapok énekese, az a pacsirta, amely a mezőre induló parasztember feje fölött trillázik; aki a gondokat a munkába fojtja, a verset pedig ünnep­nek tekinti. Ez a csöndes lobogás hatja át Csontos költészetét, amelyet a szer­kesztő fordított időrendbe válogatott össze: a mából indulva haladhat az ol­vasó, vissza az időben, a kezdetekig, miközben az egész életút mentén hall­juk azt a bizonyos pacsirtát: Örök­ségként ennyit hagyok. / Zengjetek pa­csirta dalok // Égre írva - mindörök­re, Hogy azt kéz le ne törölje. ” Ág Tibor: Ki népei, vári vagytok? Km SScpismcircti Könyvtár 6. (Válogatás a szlovákiai magyar tájak népzenei hagyományaiból) & Szlovákiai Magyar Xépraíjzi Társaság Akár anyanyelv-, népzenei örökség­mentő programnak is beillenék az a néhány sorban vázolt, s a keserves tapasztalat íratta, egyre sürgetőbbé váló teendő, melyet Ág Tibor új néprajzi kötete elé írt. Mert: „Zene­iskoláinkban a magyar anyanyelvű gyerekeket nem zenei anyanyelvükön tanítják a zene alapjaira. ” Azokra az alapokra, amelyekről Kodály tré­fásan megjegyezte, hogy kilenc hónappal a gyermek születése előtt kell lerakni őket. Az már nem is vita tárgya, miért fontos a zene oktatása a legki­sebb gyermekeknél. Hanem a minőség, a hogyan a kérdés. Az, hogy „minél több nép­dalt kell közkinccsé ten­ni (...) meg kell ragadni minden alkalmat, hogy ezek eljussanak a csalá­dokba, a bölcsődékbe, az óvodákba, az isko­lákba, a napközi ottho­Ag Tibor KI NÉPEI, VÁRI VAGYTOK? nokba. De ne csak eljussanak, ha­nem ott énekeljék is ezeket. ” Az, hogy „a zenét tanuló fiatalságnak nem zeneelméletet kell tanítani, ha­nem a zenei anyanyelvre és a klasszikus zenei hagyományokra épülő zenei gyakorlatot. ” Ha valaki, Ág Tibor igazán tudja, miért van fájó aktuálitásuk e sorok­nak. Generációk tántorognak ki népi anyanyelvűnkből, veszítik el gyöke­rüket. Akkor, amikor például Japán­ban a Kodály-módszerrel tanítják a gyerekeknek a zenét, a mátyusföldi, gömöri, csallóközi nebulók idegen modellek súlya alatt nyögnek, kény­szernek érezve a zenei anyanyelvet, holott az csaknem olyan fontos, mint a beszéd, az írott nyelv. A szlovákiai magyar tájak népze­nei hagyományaiból készült váloga­tás ezért felbecsülhetetlen értékű, s ott a helye minden magyar óvodá­ban, iskolában. A Szlovákiai Ma­gyar Néprajzi Társaság sorozatában, a Népismereti Könyvtár 6. kiadvá­nyaként a közelmúltban megjelent kötet a Lilium Auram kiadó gondo­zásában jelent meg. (y) IRODALOM ______ __________ ________ 1996. március 24. l/asá/Tiap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom