Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-03-24 / 12. szám

- Önből nem vált ki indulatokat mindaz, amit Szlo­vákiában mostanában, kisebbségben élő magyar­ként, tapasztal?- De igen, kivált. Csak éppen nem szeretem ilyenkor magam. Nem mintha, mondjuk, esztétikai kifogásom lenne egy indulatos ember ellen, hanem az a bajom vele, hogy az indulat nem vezet sem­mire. Igaz viszont, hogy az a kormányzati össztűz, amely a kilencvennégyes parlamenti választásokat követő kormányváltás óta a hazai magyar intézmé­nyek ellen irányul, az még a nyugodt embert is in- dulatoskodóvá teszi. Őszintén szólva, 1989 no­vembere után nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és ennyire a mi bőrünkre megy majd a já­ték.- Ez a „játék”, hivatalosabb nevén a soviniz­musba hajló nacionalizmus, nem kapcsolandó egy­be az önismeret dilemmáival, az önvizsgálat hiá­nyával? Felvetéseim igazolására legalább a máso­dik világháborúig, esetleg a múlt századig is érde­mes lenne visszanyúlni.- Azt hiszem, aki erre az ösvényre lép, nagyon jó helyen keresi a probléma gyökerét. Mondhat­nám úgy is, hogy a szlovák nemzeti öntudat és önismeret nem egy letisztult jelenség, ellentétben, mondjuk, a magyar nemzeti öntudattal. Ezzel egy percig sem állítom, hogy a magyarság bizonyos részében nincsenek nacionalista szenvedélyek. Mindenesetre tény, hogy a magyar polgár árnyal­tabban látja a nemzeti múltjához fűződő kudarco­kat s győzelmeket; így pontosabb énkép és önkép él benne, mint a szlovák átlagember tudatában, g Talán azért is, hogy a XX. századi magyar törté- 3 nelem - az elvesztett világháborúk, az elbukott -| forradalmak révén - jobbára pechszéria volt; a S szlovák történelem viszont egy sikersorozat: gon- dőljünk csak 1918-ra, Csehszlovákia létrejöttére, később a szlovák nemzeti felkelésre, vagy a szlo­vák Dubőek nevével fémjelzett 1968-as reformkí­sérletre, ehhez kapcsolódóan a föderáció létrejöt­tére. És ha azt is tudatosítjuk, hogy bőven vannak, akik számára az első szlovák állam rövid epizódja szintén egy sikertörténet, akkor érthetőbb, hogy egy szlováknak miért más a lélektani állapota, mint a magyarnak. Mindemellett, további szem­pontként, a szlovák nemzeti tudat filozófiai hátte­rének múlt századi gyökereire is érdemes rávilágí­tani. Például arra az Európában eléggé egyedülál­ló felfogásmódra, amellyel Stúrék az 1848-as sza­badságharc leverését követően - az orosz biroda­lom oltalma alatt létrehozandó, hatalmas pánszláv impérium javára - lényegében lemondtak a szlo­vák nemzetről. Egészen odáig elmerészkedtek, hogy mind a katolicizmust, mind a protestantiz­must elvetve, a szláv ortodoxia hívévé váltak! Persze, Szlovákiában manapság erről kevesen tudnak s még kevesebben beszélnek, mert például a Slovanstvo a svet budúcnosti (A szlávság és a jövő világa - a szerző megj.) című kötet a harmin­cas évek óta csak két-három esztendeje jelent meg újra. Nemkevésbé lényeges nézőpont, hogy a ma­gyarok és a szlovákok önképe azért is különbözik sok tekintetben egymástól, mert hála Széchenyi­nek, a magyar nemzeti újjáébredés és az ezzel já­ró nacionalizmus eleve a nyugati, liberális mintá­ra épült; Stúréknál viszont, mint már utaltam rá, ugyanez a cári Oroszországra, illetve a hozzá fűződő pánszláv eszmerendszerre hagyatkozott. A gyökeres különbség tehát nemcsak abban rejlik, hogy az egyik minta egy nyugati nemzet ideológi­ája. a másik viszont egy keletié; hanem abban is, hogy az egyik liberális társadalmi rendben kelet­kezett, a másik despotikusban. Ez olyan sötét folt­ja a szlovák nemzeti tudatnak, amelyet mindmáig nem elemeztek kellőképpen, e történelmi szál ezért napjainkig is kitapintható. Tagadhatatlan, hogy a szláv nemzetek közül a szlovákok érzik magukat legközelebb az oroszokhoz; hogy Kö- zép-Európában ma is Szlovákiában él a legtöbb ruszofil. Igaz, mindezzel szemben a szlovák szel­lemi kultúrtörténetben van egy Nyugat-Európa fe­lé tekintő liberális irányzat is, ám ez - az 1990-es választásokat követő pár hónaptól eltekintve - so­hasem vált államfilozófiává. Viszont az ezzel szemben álló másik tábor - amely fennen hirdeti, hogy ő nem csehszlovakista és nem a haza- meg nemzetáruló - mindmáig Oroszországtól várja a megváltást, illetve a nagy szláv közösségbe kíván mindenáron beilleszkedni.- Mikorra remélhető, hogy felszívódnak a szlo­vákság önismeretének mínuszai s az önkép hiá­nyosságai nem az általános országállapotként tűnnek majd fel?- Ezt én egy hosszabb történelmi folyamatnak képzelem el. Ehhez ugyanis tudatosítani kell. hogy most, az újabb ezredforduló küszöbén az államal­kotó képesség önmagában már nagyon kevés az üdvösséghez. A múlt szerencsétlen fintora, hogy Szlovákia, azaz egy nemzet Európa közepén, csu­pán 1993-ra tudott államilag is konstituálódni. Az előző hasonló kísérletet azért nem hangsúlyoznám különösebben, mert azt az akkori szlovák politikai elit egy Hitler nevű keresztapától kapta. Itt most nem volt keresztapa, hanem ellenkezőleg, Közép- Európa egyelőre még kívül esik a nagyhatalmak rivalizálásán. Ez óriási felhajtóerő, bár a szlovák­ságnak, lélektanilag, ezt a jogos örömből fakadó a szlovákiai magyar közösség iránt, mint a ben­nünket képviselő hivatásos politikus vagy más közéleti személyiség.- Komolynak érzi azokat a vitákat, amelyek a parlamenti magyar pártok nézeteinek külön­bözőségeit tükrözik?- Ügy vélem, az MPP-EPM-MKDM koalíció, ha olykor zökkenőkkel is, de megbízhatóan műkö­dik. És ha a jövőben is megőrzik ezt a kölcsönös­séget, akkor nem lesz semmi baj. Engem inkább az aggasztott, amikor a mára már jól bevált hármas szövetség megkötése előtt szépecskén kiabáltak egymásra kígyót-békát...- Ennek ellenére tényekkel bizonyítható, hogy a pozsonyi parlamentben képviselt magyar pártok 1990 óta rendre a demokratikus kibontakozás letéteményesei voltak. Az FMK/MPP még kormányzati erőként, vagy éppenséggel az Együttélés-Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom koalíci­ója 1994 márciusában. A szlovákok zöme így rádöbbent, hogy ebben az országban a felvidéki magyarság nélkül nemigen le­het politizálni; ámbár az itteni magyar pártok sem juthatnak igazán szóhoz, ha nem találunk egyenrangú szövetségeket.- Nos, ha ennek híján vagyunk, nem biztos, hogy ez pusztán a magyar politi­kai mozgalmak vétke. Sajnos, a szlovák pártok részéről az utóbbi időben kicsi az őszinte fogadókészség. A Meéiar-kor- mányzat elérte, hogy a szlovákiai ma­gyarság mumus képében jelenjen meg az ország közvéleményének szemében. Még a demokratikusabb körökben is ezért tapasztalni tartózkodást a magyar kapcsolatokat illetően, ami eleve helyte­Interjú GRENDEL LAJOSSAL lelkesedést is fel kell dolgoznia, s ez bizony eltart valameddig. Szerintem majd csak akkor jöhetnek el a társadalmi klímaváltás kedvező pillanatai, amikor e túlságosan magas hőfokon izzó nemzeti­nacionalista szenvedélyek fokozatosan csillapodni kezdenek.- Önnek tehát milyen a jövőképe a szlovák-ma­gyar kapcsolatokról? Lesz megoldás? Azt a köz­életi kérdések iránt is fogékony írót faggatom erről, akinek - s ezt kevesen sejtik - egy oldalági őse a jeles szlovák költő és nemzetébresztő: Ján Kollár egyik testvére volt...- Én legfontosabbnak az úgynevezett népi kap­csolatot tartom, amelyben magyarok és szlovákok, itt és most, Dél-szlovákiában együtt élnek. Na­gyon lényeges, hogy a jövőben tovább erősödje­nek a formalitásoktól mentes, közvetlen kapcsola­taink. Szép számmal vannak például szlovák bará­taim, akikkel elég messzire lehet elkalandozni a história taglalásában, akikkel meg lehet értetni a mi álláspontjainkat és keserveinket is. A helyzetet akkor tartanám igazán riasztónak, ha ez a népi dip­lomácia elakadna, ha ne adj’isten nyilvánosan el­csattanna az első pofon. Persze, az igazán döntő kérdés lényege az, vajon mi játszódik le a nagypo­litikában, végül is az alapvető dolgok azon a nívón dőlnek el. Ezért aggasztó, hogy Szlovákiában most nem a megszólítható, a kommunikatív körök van­nak túlsúlyban, hanem azok az eléggé erős hata­lommal bíró csoportok, amelyeknek érdekeit sérti az ország betagolódása egy közép-európai együttműködésbe, s térségünk fennálló gondjainak kiegyezéses rendezése.- Csehszlovákia kettéválása óta, kisebbségként, a korábbiaknál is védtelenebb helyzetbe sodród­tunk. Önszerveződésünk mely formáit tartja meg­határozónak?- Megnyugtató, hogy a parlamentben koalíciót alkotnak a magyar pártok. Komoly szerepük van továbbá a különböző művészi csoportosulásoknak, a Csemadoknak; ám legalább ennyire létfontossá­gúnak tartom, hogy jogaink csorbításának, a szá­munkra hátrányos törvénytervezetek előszelének hírére megszólaljon bennünk a vészcsengő! Hogy az ilyen szituációkban a szlovákiai magyar közös­ségben, a politikai pártjainktól és társadalmi szer­vezeteinktől függetlenül is, elinduljon egy alulról jövő spontán mozgás; hogy az állampolgár ne csak passzívan rábízza sorsát a politikai képviseletre. Más szavakkal: minden magyar nemzetiségű szlo­vák állampolgár éppen olyan felelősséget érezzen len, hosszabb távon pedig duplán elhibázott állás­pont. A nyitólépést valamelyik demokratikus szemléletű szlovák pártnak kellene felénk meg­tennie. Talán a Kereszténydemokrata Mozgalom­nak, talán a Demokrata Pártnak, talán kettejüknek közösen... A Demokratikus Unióban, vagy a De­mokratikus Baloldal Pártjában én nemigen bízom, hiszen a parlamenti frakcióik zöme szemrebbenés nélkül megszavazta például a kirekesztő erejű nyelvtörvényt. Ezért, amíg nem látjuk a politikai közeledés őszinte szándékát, addig a magyar pár­tok jobbára sündisznóállásba, állítólagos radika­lizmusba kényszerülnek.- Ez a kilátástalanság, merő aggodalomból, nem vezet majd a fokozott ütemű asszimilálódás- hoz?- Ettől nem tartok. Nem ez az igazi oka annak, hogy főleg a szlovákiai magyar értelmiség egy ré­sze feladja a magyarságát.- Hanem mi?- Hát erről szívesen olvasnék végre egy komoly szociológiai tanulmányt! Nyilván van ebben bizo­nyos fokú karrierizmus, egy csöpp jövőféltés, egy adag konformizmus. De lehet ennek lelki oka is: egy olyan országban, ahol sűrűn éreztetik valakivel, hogy a nemzetisége és az anyanyelve miatt csupán másodrendű állampolgár, ott az illető egy idő múl­tán esetleg azt mondhatja, ebből elég volt! Ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy nemzetiséget is vált, hanem „csupán” visszafogja az ambícióit. Vagy a számára békésebb társadalmi légkört, na­gyobb lehetőségeket kínáló Magyarországon próbál szerencsét. Végre itt lenne hát az ideje szeriőz esz­közökkel felmérni, hogy évtizedek óta miért rosszabb az országos átlagnál az egyetemi vagy főiskolai oklevelet szerzett hazai magyarok ará­nya? Mielőtt bárki hevesen rávágná: a hiányos nyelvtudás okán, eleve le kell szögeznem, hogy ez tévedés! Sajnos, sokkal inkább arról lehet szó, már a kommunizmus évtizedeiben sem támasztottunk önmagunkkal szemben olyan igényeket, hogy a szlovákiai magyar értelmiséginek ne legyen vala­micskével alacsonyabb az égboltja, mint szlovák értelmiségi kollégájáé. Így most, amikor mindeh­hez még az örökös magyarellenesség is párosul, aligha várhatunk önmagunktól csodát. Elvégre a saját köreinkben, hosszú-hosszú esztendőkön át, nem tudtuk kitermelni azt a szellemi réteget, amely megfelelően tágas volna ahhoz, hogy befed­je azokat a szellemi igényeket, amelyekkel egy modem értelmiségi manapság birkózik.- Gondjaink nyitját keresve látni kell, hogy ez irányú dilemmáinkat a ‘89-es rendszerváltás sem oldotta fel; míg a korábbi hatalomnak - azzal, hogy a nemzeti kérdést kitartóan a szőnyeg alá sö­pörte - sikerült eltompítania bennünk azt az igényt, hogy igenis, nekünk szintén szükségünk van egy jól felkészült műszaki és egy érvelni képes hu­mán értelmiségre.- Ez igaz, de mondanék egy gorombább dolgot: nagyon sok szlovákiai magyar úgy érezte - és ez a városi polgárságra talán még jellemzőbb volt, mint a falun élő magyarokra -, hogy magyarnak lenni nem éppen kifizetődő ügy. Azt hiszem, amikor a ki nem telepített, el nem űzött felvidéki magyar polgárság így kezdte látni az itteni magyarok jövőjét, akkor mondott le annak lehetőségéről, hogy itt termeljen szellemi értéket a szlovákiai magyarság számára. Persze, jelentős része volt eb­ben annak is, hogy hiányzanak a saját tudományos intézményeink, máig sincs saját egyetemünk, ahol a tehetséges társadalomtudósaink produkálhatnák mindazt, ami bennük van.- Mi vár hát ránk? Petőfivel szólva: a lassú enyészet?- Van benne valami, hiszen receptet én sem tu­dok. Sőt! Pillanatnyilag esélye sincs annak, hogy itt komoly magyar tudományos munka folyjék. Most inkább a sziszifuszi sziklagörgetés stádiumá­ban vagyunk, ami egy idő múltán újra elveheti az ember kedvét.- Ráadásul nem is fölfelé igyekszünk, hanem egy ördögi körben forgolódunk. Csak a vak nem látja, hogy a Tátra és a Duna között ama abszolu­tizmus van visszatérőben, amelyet erről a vidékről már Mária Terézia igyekezett kiebrudalni...- Valóban ez a vissza-visszatérő abszolutizmus fenyeget bennünket igazán. És az ezzel járó önfel­adás is. Visszazuhanhatunk ugyanabba a szaka­dékba, amelyben évtizedeken át éltünk. Vagy pél­dául megfoszthatnak még a lehetőségétől is, hogy bárki alulról, spontán módon fölépíthessen vala­mit. Hol ideológiai bunkóval kólintanak fejbe, hol azzal tesznek keresztbe, hogy présbe fogják, mondjuk, a szabadon szerveződő alapítványokat. Saját vesződségeinket még a mi kisebbségi sors­gondjaink is tetőzik, hiszen demokrácia hiányában minden minoritás lassú, fokozatos elhalásra ítélte­tett. És mert demokrácia aligha lehetséges demok­raták nélkül, mielőbb át kell vinni a köztudatba azt, hogy ami antidemokratikus ebben az ország­ban, az nemcsak az én egyéni és polgári jogaimat fenyegeti, hanem az én kisebbségi jogaimat is. Magyarán: az én állampolgári, egyéni és a kisebb­ségi jogaim között nem lehetnek holmiféle hasadé- kok.- Vajon mi Grendel Lajos véleménye az autonó­miáról?- Ebben lényegében támogatom a Magyar Koa­líció vonalát. Gondolom, a mi célunk csak az le­het, hogy megmaradjunk. Egyénenként és közös­ségként. Ehhez meg kell teremteni a mi közösségi fennmaradásunk intézményes formáit. Ha erre je­lenleg az autonómiakoncepción kívül más forma nem mutatkozik, akkor én is annak a híve vagyok. Az a politikai klíma, amely Szlovákiában a ma­gyar kisebbség helyzete körül kialakult, sajnos, valóban a radikálisabb megoldás felé terel vala­mennyiünket. Lassacskán már olyan helyzetben vagyunk, hogy legföljebb azt fogadná el zokszó nélkül a szlovák politikai reprezentáció, hogy ahá- nyan vagyunk, hűségnyilatkozatot téve rendre asszimilálódnánk, és punktum. Bármi egyebet mondunk vagy akarunk, meg sem hajlandók hall­gatni. Mégis, úgy érzem: szlovákiai magyar értel­miségiként kötelességem fenntartani a jó viszonyt azokkal a szlovák barátaimmal, akiket demokrati­kus gondolkodású, tisztességes embereknek tartok.- Természetesen. De ettől függetlenül nyakun­kon a nyelvtörvény, kész a magyarlakta vidékeket szerte szabdaló új területi felosztás, küszöbön a büntetőtörvénykönyvnek az ötvenes évek leheletét árasztó módosítása. Nekünk, szlovákiai magyarok­nak van még hová hátrálnunk?- Én pusztán a benyomásaimról beszélhetek, s eszerint itt most már nincs nagyon hová. Ugyanis akik ma ezt az országot kormányozzák, no és a tá­mogatóik, sajnos, nem gondolkodnak demokrati­kusan. Viszont aki demokráciát akar építeni, an­nak hinnie is kell a demokráciában!- Ezért hát jó lenne ezt a társalgást nem cella­társakként, vagy a börtönudvaron, séta közben folytatni. Köszönöm az interjút! MIKLÓSI PÉTER INTERJÚ 1996. március 24. ilBSámap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom