Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-17 / 11. szám
Uasárnap 1996. március 17. MŰVÉSZVILÁG Év eken át magyar színésznő volt New Yorkban. Most New York-i színésznő Budapesten. De az amerikai darabok itt sem kerülik el. Ben Gazzara Magyarországon forgatott filmjében, a Veszélyes zónabán játszott Róbert Davi partnereként. Aztán tollat fogott, és megírta egy nagy barátság történetét. Ha film lesz belőle, Dettre Gábor rendezi. Gáti Kati most színdarabot fordított. Paul Zindel A gammasugarak hatása a százszorszépekre című drámáját ültette át magyarra, hogy Philip Daimon rendezésében Joanne Woodward egykori szerepét, Beat- rice-t kedve szerint játszhassa. A bemutató színhelye új teátrumot jelez: Off Broadway Színház. Kávéházból már van ilyen Budapesten. Azt is Gátiék nyitották. „Nincs kedvem visszamenni New Yorkba. Illetve ki-kiugrok néha, de a szívem mindig idehúz. Ki- lencvenegy novemberében jöttünk haza Gáborral; azóta úgy érzem, beleszögeztem a lábam a magyar létbe. Jó itt. Nagyon jó. Az országot is megszerettem, meg az embereket is. Ez irtó fontos számomra. Mert érzem, hogy viszontszeretnek. Megállítanak az utcán, megköszönik a filmet, az élményt, hogy adtam valamit, hogy segítettem, hogy miközben néztek, megmozdult valami a lelkűkben. Ez nekem szárnyakat ad. Én ettől repülni tudnék. És akkor innen menjek el? Vissza New Yorkba? Vagy Kanadába? New York olyan, mint az őrültek háza. Itt is mindenki rohan, de ami ott van! Tizenöt ott töltött év után elmondhatom: lelkileg, szellemileg, fizikailag Pesten sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Itt kultúrából is több van. Meg barátokból. New Yorkban, a tizenöt év alatt, felépítettem az életem, színházban játszottam, tévésorozatokban és filmekben, mégis ott tudtam hagyni mindent. Úgy is fogalmazhatnék: elhajítottam, amit kaptam. Nem érdekel. Hazajöttem. Anyukám pesti nő volt, Apukám temesvári. Én nem azért jöttem haza, hogy végérvényesen letelepedjek, de most úgy tűnik: leragadtam. Kinti barátaim azt mondják: hűtlen lettem hozzájuk, miközben nagyon örülnek, hogy élvezem az itteni életet. Csak az ügynökségem haragszik rám. Ők már nem is nagyon akarnak beszélni velem. Ha felhívnak, mindig azzal kezdik: mikor jössz már vissza? De hiába magyarázom nekik,hogy hagyjanak békén, én most nagyon jól érzem magam, nem értenek. Számukra az én lépésem felfoghatatlan. Európából mindenki Amerikába hajt, én meg csapot-papot otthagyva idejöttem. Azt mondják, nem vagyok normális. És őijönge- nek, hogy csomagoljak, induljak már végre. Nekem viszont eszemben sincs, hogy most mindent és mindenkit itthagyjak. Én itt nagyon szép feladatokat kapok, igazán érdekeseket, és most ennek vessek véget? Hát megőrültem? Bár az elmúlt fél évben nem dolgoztam annyit, mint addig. Figyelmeztettek is sokan, amikor belelendültem, hogy vigyázz, mert itt más a divat, mint Amerikában. Itt felkapnak, aztán eldobnak. De hát nem vagyok én fagylalt, gondoltam, a hónap kedvenc íze. Az lehetetlen, hogy rámunjanak. Három és fél évig dolgoztam is egyfolytában. Tizenöt film, sok főszerep, bár én a jól megírt epizódszerepet is értékelni tudom. Nekem az a fontos, hogy mit kapok, nem az, hogy mennyit. Hogy beszélek-e és mennyit, annyira nem számít! El voltam kényeztetve tehát, és most jött ez a csendesebb félév. Hiába kaptam érdekes ajánlatokat, nem jött össze a pénz a produkcióra. De legalább színpadon játszhattam A kör négyszögesítésében. Négy hónapig csináltuk, hatalmas élmény volt. És most itt a következő darab. A gammasugarak... Óriási kihívás! Kezdek ugyanis olyan korba lépni, amikor már középkorú nőket, asszonyokat, anyákat tudok játszani. Ebben a Beatrice-ben is annyi szín van! Kedves, anyukás... itt volt nemrég a Papám és szólt is, hogy Kati, te annyira anyukás vagy! ... de nem tehetek róla. Csak úgy dől belőlem. Pedig nem biztos, hogy anyuka leszek, ki tudja, mit tartogat számomra az élet. De a féltés, a gondoskodás, a segíteni akarás, a pátyolgatás bennem van. Olyan vagyok, mint egy ősanya. Aztán van egy másik arca is a darabbeli nőnek. Keserű, cinikus, néha kegyetlen. És ezeket a vonásokat is felfedeztem már magamban. Szörnyű, de így van. Most legalább kiengedhetek belőle. Kérdeztem, hogy mi lesz az akcentusommal, bár azt hiszem, már nem olyan rémes, négy év alatt rengeteget csiszoltam a kiejtésemen. Elmúlni soha nem fog, azzal tisztában vagyok. Pedig rengeteget gyakorolok. De a nő amúgy is német, tehát nem lehet baj. Nem beszélek sokat? Meséljek még? Akkor beindítom a következő motoromat. A rendező, Philip Daimon erdélyi magyar fiú, aki előbb Angliában, majd New Yorkban tanult színészetet és rendezést. Ő keresett meg, hogy játsszam el a szerepet és én nagyon bízom benne. Produceri munkát kint is végeztem már, most festünk, takarítunk, hogy szép színházunk legyen. Reggeltől estig rohanok, de imádom a mozgalmas életet. Én húsz órán át képes vagyok pörögni. Olyan vagyok, mint a búgócsiga. Gáborral is rengeteget dolgoztunk az elmúlt években, ahogy az angol mondja: a rózsát sem volt időnk megszagolni. Jó lenne néha nyu- godtabban élvezni az életet, vagy azt, hogy nő vagyok, de a munka, a reflektorok fénye nem enged messzire. Ha észreveszem, hogy lassulnak a dolgaim, azonnal gyorsítok. Most ötven oldal szöveget tanulok, közben énekórára is járok, mert hívnak már egy új szerepre, egy musicalbe a Budapesti Kamaraszínházba. Vári Évával, Kishonti Ildikóval és Helyey Lászlóval fogok dolgozni, akik csodálatos színészek. Én nyitott ember vagyok és könnyen barátkozom, velem nem nehéz kapcsolatot teremteni, de igazán közel mindig csak egyvalakit engedek magamhoz. A többinek álljt mutatok. Maximalista vagyok minden tekintetben. És nemcsak másokkal szemben, magammal is. Én egy kapcsolatban is a lehető legtöbbet akarom nyújtani. Aztán, hogy pofon jön érte vagy puszi, az más kérdés. De legalább élek. Persze, hogy nem mindegy, mit kapok, jót vagy rosszat, de hát ki van ma kivételes helyzetben? Az a fontos, hogy bírjuk a terheket. Hogy fel tudjunk állni, és menni, menni, amíg visz az élet.” GÁTI KATI itthoni zónája Romantikus szerelmi történet 1832-ből. A kolerajárvánnyal sújtott provence-i fennsíkon egymásba szeret egy férjes asszony, Pauline és egy lovashuszár, Angelo. Történik mindez Jean-Paul Rappeneau filmjében, A lovasban. A kaland szerencsésen végződik: Pauline és Angelo szerelme beteljesül. A lőve story azonban, igaz, kevésbé kalandos, romantikus fordulatokkal, de a vége felirat után is folytatódik. A Pa- uline-t és Angelót megszemélyesítő színészek Juliette Binoche és Olivier Martinez a forgatás végére egymásba szerettek. Azóta együtt élnek Párizs kapujában, Juliette lakásában a színésznő kétéves fiával, Rap- haellel. A Gioia című olasz lapban szinte egymás szavába vágva elevenítik fel találkozásukat. Olivier: Ügy képzeltem, Juliette az a fajta intellektuális színésznő lehet, aki az egyik könyvet a másik után olvassa. Eléggé hűvös. Juliette: Nekem azt mondták, hogy egy fiatal színész lesz a partnerem, akinek nagy jövőt jósolnak. Ezt ismerem, mindig minden új fiúban az évszázad színészét vélik megtalálni. Amikor Rappeneau beszélt nekem rólad, nem képzeltem semmi különöset. Olivier. Na, jó. Én igen. Hogy itt van egy nagy színésznő, akit még egyetlen filmben sem láttam. Juliette: Ne füllents! Olivier: Csak a Kékben és a Könnyű létben. Juliette: És a vörös vérben. Olivier. És a Vörös vérben. Juliette: És a Pont Neuf szerelmeseiben. Olivier. Igen. • Aztán jött Rappeneau. Olivier: Megnézett egy színházi előadásban, és meghívott egy italra. Nagy hatással volt rám az egyik filmje, a Cyra- no, Depardieu-vel a főszerepben. Juliette: S ha tudnád, hogy Rappeneau a Cyranóban nekem kínálta fel Roxan szerepét. De épp forgattam, s kénytelen voltam visszautasítani az ajánlatot. az én dolgaimat nem. Juliette: Az istenéit, hiszen neked semmid sincs. Olivier: Annál több neki. Juliette ugyanis soha nem dob ki semmit. Juliette: Igen, mindent elteszek, amire még szükségem lehet. Olivier: Ebből is látszik, mennyi minden érdekel. Én nem teszek el semmit. Juliette: Mert te semmire se mondod azt, hogy érdekes lehet még. Olivier: Nyilván, mert én vagyok az érdekes. Mi van a játék mögött? Olivier: Forgatáskor, sosem feledkezem meg arról, hogy csak játszom. A fikciónak semmi köze a valósághoz. Nem hiszem, hogy a kettőt össze kelle• És végre találkoztak. Olivier. Igen, egy vacsoránál, hármasban a rendezővel. Túlságosan magammal voltam elfoglalva, s nem igazán voltam jelen a beszélgetésben. Inkább csak figyeltem. Juliette: Nézted, iszom-e. De én egy kortyot sem ittam. És erre azt mondtad, íme, a bizonyíték. Minek a bizonyítéka? - kérdeztem. Hogy létezik valaki, aki abba tudja hagyni, mielőtt berúgna - válaszoltad. Olivier. Jean-Paul azt mondta, hogy hasonlítunk egymásra. Nem éreztem, miben hasonlítunk, és ez idegesített. Juliette: Én csak azt láttam, hogy bátortalan vagy. Félénk. Olivier: Nem voltam félénk, csak tartózkodó, visszafogott. Juliette: Igen, magaddal voltál elfoglalva, és szinte meg se szólaltál. De nagyon szép voltál! Érdekesek ezek az első találkozások. Az ember semmit se tud a másikról, és csinálnak közösen egy filmet. Közben lesik, figyelik egymást, és a kapcsolatuk szépen megváltozik. • Mi által kerültek közel egymáshoz? Juliette: A veszekedéseinkkel. Olivier: Más és más a karakterünk... Juliette: Olivier teljesen az ellentétem. Mégis nagyon jól megvagyunk egymással. Olivier. Engem a mozgalmasság ösztönöz, őt a rend. Mindig mindent a helyére tesz. De ne keverni. Jól szórakozom, ha élem a szerepet, de mindvégig hazudok. A legnagyobb hévvel mondhatom egy nőnek, hogy szeretem, közben lehet, hogy ki nem állom. Veszélyes lenne úgy beleélni magam egy szerepbe, hogy ne kívülről szemléljem a dolgokat. Nagy baj lenne, ha minden alkalommal, amikor elolvasok egy forgató- könyvet, szerelmes lennék. Fontos, hogy érdekes legyen a szerep, és szórakoztasson a játék. Semmi más nem számít. Mindig féltem attól, hogy esetleg én is beleesem abba a csapdába, amelybe a legtöbb színész, aki azt állítja, hogy az általa életre keltett figurában a saját bensőjét mutatja fel. • Kételyek? Olivier: Juliette szerint nem élhetünk kétkedés nélkül. Úgy gondolja, ez az ami az embert előbbre viszi. Én nem így érzem: Ha az embernek cselekednie kell, a kétségek visszafogják, gátolják a kibontakozásban. Ez leginkább a sportban nyilvánul meg. Ha verseny közben tétovázol, biztos vesztes vagy. Lehet vacillálni a tetteink előtt és után, de amikor cselekedni kell, már nem lehetnek kételyeink afelől, hogy jó, amit csinálunk. Úgy gondolom, a kételyeknél sokkal fontosabb a hit. És hogy mindenről meglegyen a saját véleményünk. Biztos világszemléletünk, ami persze alakulhat. Szerintem még tévedni is jobb, mint tétován állni és rettegni. Persze ahhoz, hogy az ember merészen tudjon választani, biztos háttérre van szüksége. És döntéseinkben a környezetünk is nagy szerepet játszik. Párizs olyan lakónegyedében éltem, ahol hemzsegtek a művészlelkek, a szabadon gondolkodó polgárok, népszerű emberek. Ha keményebb környezetben nevelkedem, lehet, hogy a ringben kötök ki, bokszoló leszek, mint az apám, mint az unokatestvéreim. A pénz nem oldja meg a problémákat, de ha nincs belőle elég, akkor minden gondolatod és energiádat az köti le, hogy honnan és hogyan szerezz. A szegény mindig gazdag akar lenni, és a pézkeresésre akarja fordítani minden energiáját. Ha anyagi gondokkal küzdesz, nem járhatod az utat, amelyet megálmodtál magadnak. (tallósi)
