Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-03 / 9. szám
G. egészen hátul, majdnem a bejáratnál szorongott. A pap magasra emelte a gyertyafényektől csillogó kelyhet, s ez a mozdulata mintha tömjénfüstöt sodort volna a hátsó sorokba, A hívők fejet hajtottak. G. azonban szembenézett a kehellyel, arra várt, M. majd kimászik onnan, és szamárfület mutat: Hohó, barátocskáim, nem értem van ez a gyászmise, lóvá tettelek benneteket, mielőtt meglékelték a koponyámat, elisz- koltam a műtőből, most otthon ülök és a lábamat áztatom. Valaki G. kabátját ráncigálta, erre összerezzent. Tudod, hogy Fejes is elpatkolt? Nem. Bizony, mondta a mellette álló, méghozzá Kínában. Kínában?, kérdezte. Igen, kínában. Sohase fért a bőrébe, felcsapott misszionáriusnak, vagy fegyverkereskedőnek, már nem tudom biztosan. G. tekintetével még mindig a kelyhet kereste, de ez közben eltűnt a magasból, helyette Fejes szeplőkkel elborított arca vigyorgott az oltár felett. Csak akkor rebbent szét a látomás, amikor a pap széttárta kezét: Ita missa est. Az üzenet végigreszketett a boltívek alatt. G. felélénkült a latin szavakra, eszébe jutott, hogy annakidején M.-el még latinul minist- ráltak, egyszer Fejessel is, és az elfelejtette evangéliumkor a könyvet az oltár másik oldalára vinni. Igen és a nagy influenzajárványkor az intézet betegszobájában egymás mellett feküdtek. G. belemelegedett a visszaemlékezésbe. Érezte, ahogy a gótívű ablakok színes mozaikjai homlokára tapadnak, s ez a tarkaság, mint különös mágnes, az intézet kápolnájába viszi, egymás mellett térdelnek Fejessel, bukfencet hány a kápolna, betegszobává alakul, Cecil nővér hozza az aszpirint, a hőmérőket és az omladin injekciókat. A feldörzsölt hőmérő láza is hónalja alatt mocorgott, kicsit előre nyújtotta kezét, így majdnem Fejes ágyáig ért. Fejes kockás papírra már berajzolta a tengeri csata kellékeit. Három csónakot, egy re- pülőgépanyahajót, két repülőt, két cirkálót, ennyiben állapodtak meg, hogy minél gyorsabban vé- getérjen az ütközet. Ita missa est, ciripelte a pap, de lehet, ez csak az árván hagyott, üres szószékbe tévedt előbbi hang visszhangja volt. Jé kettő, kapcsolt erre a hangra G. emlékezetében a szeme elé perdült számtanfüzetlap. Talált, dörmögte Fejes. Süllyed?, kérdezte G. Fejes a fejét rázta. Tömjénfüst, gyertya, kamillatea és hipermangánszag facsarta G. orrát. Ha nem süllyed, akkor valószínűleg cirkáló, vagy anyahajó. Repülő volt. Kitűnő sorozat következett, csupa találat Két cirkálóval és két repülővel vezetett. Fejesnek mindössze egy csónakja maradt. Körülbelül sejtette, hol bujkál ez az egyetlen csónak, alighanem a jobb felső sarokban. Már száján volt, hogy kimondja a megfelelő számot és betűt. Ez az ütközet befejezését jelentette volna. Akkor csapódott ki a betegszoba ajtaja és felfújt békepofával az intézet orvosa jelent meg. Szimuláns csirkefogók!, selypítette a tőle megszokott kappanhangon. Fejest és őt kiebrudalták a lábadozó betegek menyországából. Alig győzték magukra kapkodni ruhájukat, amelyeket Cecil nővér dobált feléjük a szekrényből. m I. kettő vagy három, dünnyögte félhangosan G. A mellette álló félreértette. Az özvegyre gondolsz?, hajlította felé a fülét. Nem az özvegyre gondolok, hanem arra az utolsó csónakra, bosszankodott G., arra a legutolsóra. Ha kilövöm, vége az ütközetnek. Éppen akkor búgott fel az orgona, a hívők rázendítettek. Te nem énekelsz? Nem, rázta fejét G. Inkább játszom. Játszol? Igen, hiszen még csak tegnap kezdtük el, fent a betegszobában, és mindössze egy csónakja maradt. A másik értetlenül bámult rá. Most mit csodálkozol? Játszani kell. Nem érted? Különben senki se hiszi el, hogy csak tegnap volt. Azt gondolják, vén szamarak lettünk, nagyothalló vén szamarak. így van, vén szamarak, helyeselt a másik. Játszani kell, ismételgette G. Mit kérlekszé- pen? Mindegy mit. Halmát, malmot, tengeri csatát, marokkót. Marokkó? Igen, azt a pálcikajátékot, amelynél arra kell vigyázni, hogy úgy emeld fel, meg ne mozduljon a többi. Amíg ezt mondta, önkéntelenül társa reszkető kezére tévedt a pillantása. Nem, marokkót azt nem, mondta. A többiek tovább énekeltek. I rodaszerű helyiségben ülök, előttem karnyújtásnyira telefon, színe izzó vörös, az íróasztal teleszórva papírral. Szemben velem kollégám terpeszkedik, egyfolytában vigyorog felém. Alacsony, tömzsi, kopasz emberke rohan be, megáll felettem, vizenyős szemmel bámul rám, miközben egyetlen mondatot ismételget: Hívd fel telefonon! Hívd fel telefonon! Válaszolni akarok neki, de megfordul és elrohan: alkoholszagú lehelet marad utána. Hallószervemben visszacsengenek idegesítő szavai. Kollégám továbbra is vigyorog, pedig dolgoznia kellene. Homlokomon kiütköznek a verejtékcseppek, az íróasztalon heverő papírokat kezdem rendezgetni, sűrűn elügyetlenkedem a csomóba való rakást, a papírok szinte vitorlázva hullanak le a padlóra. Kollégámra pislantok, vigyora ott ragyog sunyi ábrázatán, élvezi kiszolgáltatott helyzetemet. Bosszankodom, viselkedésével felingerel. Összegyűröm a papírokat, igyekszem levezetni fokozódó dühömet. Hívd fel telefonon!, hallom kollégám hangját. Nem nézek rá, szeretnék hozzávágni egy kemény tárgyat. Hülyét csinálnak belőlem! Én felhívnám, de kit?... hová?... milyen számon?... mi célból? És egyáltalán, miért parancsolgatnak itt nekem?! Ki vagyok én? Kik ők?! Mi a jófenét akarhatnak tőlem?! Hívd fel telefonon!, hallom megint. Gépiesen nyúlok a kagylóért, ekkor azonban furcsa dolog történik: a karom összezsugorodik! Hiába nyúlok a készülékért, a karom rövidnek bizonyul. Előredőlök, a hasam belenyomódik az íróasztal szélébe, fájdalmat érzek, de a telefont nem érem el. Tehetetlenül nézek vigyorgó kollégámra, ő csak vállat von. Fel kell hívnod telefonon!, mondja. Próbálok felkelni a székről, erőlködöm, nyögök, nyújtózkodom, mégsem tudok megmozdulni. A szék karfája szinte körülöleli a derekamat. Hátamon átnedvesedik az ing, zakóm hónaljban megreped. A telefonra nézek, úgy tűnik, mintha az is vigyorogna. Felé kapok a másik kezemmel... de kinyújtáskor összezsugorodik. Neeem!, ordítom. Nem hívom fel telefonon! A zajra beront az alacsony, tömzsi, kopasz emberke, gyanakodva megáll mögöttem, rámleheli a bűzt, és számonkérő hangon megkérdezi: Felhívtad telefonon? Kollégám ezalatt buzgón munkához lát, az irományokból a nagybetűkét kezdi kigumizni lógó nyelvvel, fel se néz, elmélyül a szorgoskodásban. Felhívtad telefonon?! Foglalt volt... hadarom ijedten. Valamilyen belső érzés azt sugallja, fel kell áll- nom. Magam is csodálkozom azon, hogy ez sikerül. Talpon vagyok, szilárdan állok, erőt érzek magamban. Az alacsony, tömzsi, kopasz emberke rögvest eltörpül, jószerével legott eltaposhatnám, megérdemelné. De én nem tudok mit kezdeni a helyzettel, egyedül maradtam. ZS. NAGY LAJOS istentelen strófák engem nem ver az isten csak simogat igaz elég reszelős a tenyere összekaparja a hátam és az arcom megkérgesedett neki amíg fölépített engem meg az indiánokat szelíden megsimítja homlokom vér csorog a szemembe IRODALOM _______________________ __________________________________________________________________ 1996. március 3. l/SSámap
