Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-03 / 9. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Riportunk a magazin 4-5. oldalán A szí§et? Az bizony más Tallos- Prohászka István vallomása írásunk a 8-9. oldalon Ütni nem szabad - csak imitálni írásunk a 16. oldalon Családi magazin 9 1996. március 3. XXIX. évfolyam Ára 10 korona van anyanyelv, akkor van apanyelv is?, kérdezte kicsi fiam egykor, amikor még kicsi volt. Be rég volt! Azóta tőle kérdezik az utcán a szebbik nem képviselői, hány óra, nem tőlem. Nem az apanyelvtől. A fianyelv azóta tízes lábbeliben topog, tenyere, akár a jóféle fűtőlapát. Hát azért, mert az anyanyelv az az anya nyelve, te kuka. De te is azt beszéled! Várj, megmagyarázom. Azóta is várja. Gondolom én, ahogy slattyog mellettem a télvégi pozsonyi latyakban, mackósán, morcosán, a kamaszkor rettenetes súlyával. Tudjuk, persze, mindketten, merről fúj a szél. Hogy keletről virrad vagy nyugatról, csak már derengene valami ebben a nagy sarki homályban. Megyünk, elanyátlanodva, elapátlanodva, sapkánk alatt valami hülye derűvel, hogy na, most felvillan a napsugár cipőtalpa. Áldott jó Weöres Sanyi bácsi, aki az intézményesített gyerekkor skatulyájába gyömöszölve röhög a bunkókon! Keze, lába kilóg, patája viszket, de anyanyelv, apanyelv, fianyelv, egykutya. Mert nem az énekes írja a dalt, a dal szüli énekesét. Hát dalikózhatunk, ro- gyásig. Egyszóval anyanyelv. Anyanemzet, anyatej, anyaország. Anyahajó, anyadisznó, anyadiszkó, anyavalya essen az egészbe. Merthogy Karadzsicsnak is van anyanyelve, meg Zsirinovszkij- nak is. Előbbire végre kibocsátották a fotográfiákat IFOR-ék, hogy ne sérifindáljon oly vígan az orruk előtt. Utóbbit Kohl akarja háttérbe taszigálni. Jobban tenné, ha a moszkvai metróban balalajkázna, vagy még inkább a drevenyicák előtt, mert az orosz muzsiknak nem Európa elejétől zsibbad az anyenyelve, hanem a vodkától és a vodka egyre szorongatóbb hiányától. De hogy bánhatok így az anyanyelvvel, anyaországgal, anyanemzettel, én gyarló? Hiszen az édes! Nincs mese, ami édes, az édes. Csak akkor nem, amikor savanyú. Mostanában olyan ecetes-kapros, némi hagymával, borssal, tartósítóporokkal, ezzel-azzal. Benne egy nagy frászos üvegben. Dunsztomiglan, dunsztodiglan. Gondoskodnak róla az anyaországbéliek. Meg a kintrekedt maradékok is. Akár az ember szájaíze, amikor elfigyelgeti az ízetlen és meddő vitákat rólunk. Jobbára a fejünk fölött. Azt ne mondjam: magunk alatt. Mert hát lassacskán oda jutunk, ha így folytatjuk. Cuzammen, hogy stílficammal az Édesnél maradjunk, mint gyűjtőfogalomnál. Ferdül az ember szája, amikor a két vajdasági szervezet mószerolja egymást Bpesten, nézzük itt, Blavában, a tévében. S az édes odaszól: hát, meg kéne egyezzetek, gyerekek, mert mi csak az egyik oldal felé hajolhatunk. Lévén, hogy egyik fülünk cseng, a másik meg bedugult. S jön a híre, hogy az anyatejelő anyatehén nem akar tejelni immár nekünk. Érthető. Csakhát, ha most mellényzsebben az érvek, hogy a szlovák állam adófizetői vagyunk és itthon jár nekünk az anyatej, tetszett volna előbb is gondolni erre. Alapszerz. előtt. Ratifik. előtt. Mely csak félig ratifik. Be édes vagy, Édes! Elnézzük, hogyan zabálod meg az ellenzéki sajtót. Hogyan gajdolászod a filmszemle után, hogy nem kell a Meddő, amelyben lerongyolódott ózdi ürgék kaparják a meddőből az ércet (s az őr nem lő beléjük, mert ember, aki mindenek dacára nem halt ki) csákánnyal, evőkanállal, pipaszurká- lóval, melyet a hangtalan limuzinok elsuhanó ablakain kihajló mancsok pottyantanak ki az útszélre gondtalanul. S láttam valami hasonlót nemrég, ózdi lakodalomban: repült az aprópénz, helyi szokás szerint, ki, a kocsiablakon. S reá, a horda, egymást taszigálva. Égett a seggem alatt az ülés, Édes. Soha lehangolóbbat, Édes! Valami vidámabb, valami pozitívabb kéne, mondod. Valami sikersorsok, felkapaszkodás, hátha az ózdi cigányok az égbe mennének a gyönyörűségtől, nem a meddőt kaparni foggal-körömmel. Savanyú vagy Édes, a hollandi operett-virágok ravatalával együtt. Megkérdezhetnéd Sanyi bácsit: hogy is van ez? Hogyan is viszonyul a dalhoz az énekes? A dal fontosabb vagy az énekes? Vagy tán együtt kéne? Bizonyított, hogy nem bízunk benned, ózdi sorsunkat látjuk a kirakatüveg mögött, melyben kiégett, meddő plutónium suhan valami kísér- tetvonaton. Akár egy félresikerült nótában, amely így szólt apáink idején: édeserdélyittvagyunk, bortszalonnátnemhozunk. Nem is az kéne, Édes. Se szalonna, se bor, megszoktuk az itthoni savanyút. Csak annyi, legyen kinek mikesi sorokat palackozni. S hogy a palackok néha visszatérjenek. Hogy ne csengjen a fül. mielőtt leszállna a nagy atlanti tudatköd (mert nagyon közelít), Édes, talán azt kéne tisztázni: érdemes-é tükörbe nézni, vagy a köldököt babir- kálva is eljuthatunk oda, ahol nem kell se édes, se savanyú, se anya- se apanyelv, nemzet, ország, tudat, egyéb limlom és kacat, vagy behozzuk a napsugarat cipőtalpastól? Mert nekünk már nincs mire fölnézni, hová vágyakozni. KÖVESDI KÁROLY
