Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-02-25 / 8. szám

llasúrnap 1996. február 25. GYERMEKVILÁG- Nálunk, Flandriában, nem szo­kás elvinni a párnát abból a ház­ból, ahol vendégül láttak bennün­ket. A flamand urak köpönyegei így a királyi palotában maradtak az if­jú uralkodó nagy bosszúságára. Néhány nap telt el a lakoma után, s a flamand urak hazaké­szülődtek. A francia király szíves szóval kérlelte Flandria grófját, mulasson még néhány napig Pá­rizsban, és asztalánál egyszer lássa őt, a királyt is vendégül. A furfan­gos ifjú király ugyanis meg akarta tréfálni a flandriaiakat, akik a palo­tában hagyott köpönyegekkel ép­pen nem öregbítették a királyi ud­vartartás hírét-nevét. Megparan­csolta, hogy a városban senki se adjon el tűzifát sem a grófnak, sem az embereinek. Hideg télidő volt akkortájt. A grófnak hamarosan fülébe ju­tott a királyi parancs.- No, válj csak, franciák ki­rálya! Nem jársz túl a flaman- dok eszén, fogadom! - nevetett Flandria grófja, s megparan­csolta szolgáinak, hogy a ház­ban található összes ajtókat, fa­burkolatokat tépjék ki a he­lyéből, rakjanak belőle tüzet, s annál főzzék meg az ünnepi ebédet. Majd szétküldte embe­reit a városba, hogy vásárolja­nak össze minden fellelhető drága bútort, mindennemű drá­ga fából készült faragványt. így is történt. Amikor a francia király a gróf házának ebédlőtermébe lépett, a kandalló feketén ásított, der­mesztő hideg fogadta a magas vendéget.- Kihűlt kandallóval vársz rám, kedves atyámfia, holott tu­dod, hogy odakint farkasordító hideg van - szólott szemrehá­nyóan Flandria grófjához.- A mulasztásomért megbo­csáss, uram királyom! Nyomban lobogni fog a tűz, mégpedig magas személyedhez méltó, olyan, aminő eddig még nem égett a te kastélyodban sem! - Ezzel megparancsolta szolgái­nak, hogy hozzák be sorra az ékes bútorokat, a drága faragvá- nyokat, és ezekből rakjanak tü­zet a király tiszteletére. FUlöp király elámult a fla­mand urak furfangosságán, tré­fás kedvén, gazdagon megaján­dékozta s kegyesen hazabocsátotta őket. Flandria népe pedig örült, hogy grófja és polgármesterei bátran és okosan, igazi flandriaiak módjára viselkedtek a francia király előtt. Bartócz Ilona átdolgozása Sok-sok évvel ezelőtt, talán már hatszáz éve is elmúlt, hogy meghalt Franciahon öreg kirá­lya, s örököse foglalta el a trónt. Ekkor Ludwig van Mae­le, Flandria grófja is Párizsba indult, hogy hűséget fogadjon az új királynak. Vele tartott Flandria három legnagyobb vá­rosának három polgármestere is. Az ifjú király nagyon meg­örült a messzi vidékről érkezett vendégeknek, szíves szóval kö­szöntötte, s illő módon lakomá­ra invitálta őket kastélyába. A flamand urak felöltötték legdí­szesebb ruhájukat, úgy indultak vendégségbe a királyi palotába. Igen ám, de mikor a fényes te­rembe értek, észrevették, a ki­rály azzal már nem tisztelte meg őket, hogy puha párnát ra­katott volna a székekre. Az urak nem sokat teketóriáztak, összenéztek, lekanyarították vállukról a köpönyeget, ki-ki a maga székére terítette, és lete­lepedett a dúsan terített asztal­hoz. Nem akármilyen köpönye­gek voltak ezek, finom kel­méből készültek, dús hímzés, drága prémek ékesítették vala­mennyit. A lakoma végeztével Simon van Aertryke, Brügge város polgármestere megegye­zett társaival, hogy a köpönye­geket otthagyják a székeken. Tisztességgel elbúcsúztak a ki­rálytól, és éppen elindultak, ami­kor fut ám utánuk a király egyik embere, és hangos szóval kiáltja:- Flamand urak! Álljatok meg! Itthagytátok a köpönyegeiteket! Simon van Aertryke visszafor­dult, és méltósággal szólott: SZABÓ LŐRINC Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így iil a ház tetejére. Ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebújt a telefonba, lisztet rendel a malomban. Lisztjét szórja égre-földre, fehér lesz a világ tőle, lisztet prüszköl hegyíe-völgyre, fehér már a város tőle: Rácz fehér már az utca, fehér már a muszka, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol, de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye ­és reggel az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó! Molochnak a mindent elnyelő, nagy áldozatokat követelő erőt nevezik. De így hívják az ausztráliai sivatag egy teljesen ártalmatlan gyíkocskáját is. Igaz, külseje igencsak visszata­szító, testéről körben tízcentis tüskék meredeznek. Sokáig azt hitték róla, hogy félelmetes gyilkos, s a tüskéi támadó fegyverek. Pedig dehogy! Éppenséggel védekezésre használja őket, mégpedig a sivatag zsarnoka, a szárazság ellen. Bőre szarurétegén rengeteg apró pó­rusa van, ezek a tüskék közzötti barázdákban nyílnak a szabadba. Ha a tüskés gyík bárme­lyik pontjára egy csepp víz hullik, az azonnal beszívódik a pórusokba. Innen a tüskék kö­zötti hajszálcsőrendszeren keresztül a bőrben a fej felé áramlik, ahol két kis lyukacsos pár­nácskában áll meg. Ezek a moloch szájzugában vannak, így ha a gyíkocska megszomjazik, a legnagyobb szárazságban is szájnál van neki némi ital. Ugyancsak a tüskéivel szívja ma­gába a pocsolya vizét vagy a levegő nedvességét. MEGFEJTÉS A február 4-ei számunkban közölt feladat megfejtése: Svejk, a derék ka­tona. Nyertesek: Illés Csaba, Rimaszombat: Farah Diana, Kassa; Grós Jancsi. Nagy kapós; Kosternák Zoltán. Kürt; Szabó Tamás, Boldog. Szerkeszti: TALLOSI BÉLA egyszer egy igen gazdag földbirtokos. Fösvény volt és kapzsi. Volt egy különös hóbortja: az ökröt macskának, a lovat pedig patkánynak nevezte. Amikor a földművesek a vásárra haj­tották az állataikat, ő kiállt az országút szélére, megállította őket, s megkér­dezte tőlük:- Mit kérsz ezért a macskáért? Ha lovat látott, ezt kér­dezte:- Mit kérsz a patkányo­dért? De bármennyit is kértek a földművesek, ő az ökö­rért bizony csak olyan ke­veset fizetett, mintha macs­kát vett volna, a lóért meg csupán annyit, mintha patkányért fi­zetne. De a földművesek féltek a nagyhatalmú földesúrtól, nem tehet­tek semmit, mert ha elégedetlenek let­tek volna a kevés pénz miatt, akkor ingyen elvette volna tőlük az állatai­kat. Volt a faluban egy bátor és fürge észjárású legény, aki jól megleckéztet­te a földesurat. Egyszer ő is vásárra vitte az ökrét. Amint vezette az ökröt az országúton, hirtelen ott termett a földesúr, s így szólt:- Add el nekem a macskádat, te le­gény!- Miért ne? - válaszolta a legény. - De csak akkor adom el, ha a farkát le­vághatom.- Bolond vagy te! - kacagott a föl­desúr. - Minek lesz neked a macska farka macska nélkül? s mentek mindketten a maguk útján... Ősszel a legény eladta a lovát is a töldesúmak.- A patkány farkát is levágod? - kérdezte gúnyosan a földesúr.- Le bizony - felelte a legény, s úgy is tett. Eljött a tél. A legény fát vágott ma­gának az erdőben. Egy szánt megrakott fával, s vitte a vásárra, hogy egy kis ÉSZT NÉPMESE pénzt kapjon érte. Mivel lova már nem volt, ő maga húzta a szánt. De nem ju­tott el a vásárra, mert a földesúr ezúttal is megállította őt.- Hová viszed ezt a szalmát, legény? - kérdezte, s a hasábfára mutatott. Mit tehetett a legény. Eladta a fát a földesúrnak néhány garasért. Még ha valóban szalmát árult volna, azért is többet kellett volna kapnia. Néhány hónappal ezután beteg lett a földesúr. A városból egymás után jöt­tek hozzá az orvosok, de egyik sem tu­dott segíteni rajta. Amikor ezt meghal­lotta a legény, fekete szakállat ragasz­tott az áliára, a levágott ökörfarkat a batyujába tette, s elment a foldesúrhoz. Orvosként mutatkozott be. Bevezették őt a földesúrhoz, aki nagyon jajgatott. Miután „megvizsgálta” a beteget, így szólt:- Az az én dolgom - felelte a legény. A földesúr adott neki néhány réz­pénzt, a legény levágta az ökör farkát,- Sajnos, ez nagyon súlyos nyava­lya. Itt csak a forró fürdő segít... A fürdőben hasra fektette a földesu­rat, elővette az ökörfarkat, s jól elverte őt vele.- Ezentúl majd nem fogod az ökröt macskának nevezni, s a földművese­idtől néhány garasért megvásárolni! - mondta a legény, s gyorsan odébbállt. A földesúr az ütésektől még jobban jajgatott, de restellte elmondani, hogyan „kezelte” őt az idegenből jött orvos. Néhány nap múlva a legény törökös turbánt csavart a fejére, sötét szemüveget vett fel, ezúttal a lófarkat tette a batyujába, s ismét elment a foldesúrhoz. A cselédség hajlongva fo- v fei gadta az „idegen” doktort, J aki így szólt:- Gyógymódom kissé fájdalmat okoz a betegnek, de bármennyire is ordítana az úr, ne jöjjetek be a szobába, mert akkor a gyógyításom hatástalanná válik. Be­ment a foldesúrhoz, s elővette a lófar­kat. Ekkor a ház ura már tudta, honnan fúj a szél, de még mielőtt segítségért kiáltott volna, a legény jól kiosztotta őt a lófarokkal, s így szólt:- Mi van a kezemben?- Lófarok - nyögte a földesúr.- Szóval tudod - mondta a legény. - Ezentúl tehát ne merészeld a lovakat patkánynak nevezni, s a földművese­idtől néhány rézgarasért megvenni. Aztán otthagyta a lófarkat, és sietve eltávozott. A földesúr még egy hónapig nyomta az ágyat. Amikor felgyógyult, soha többé nem nevezte az ökröt macská­nak, a lovat pedig patkánynak. A fölműveseknek pedig mindig annyi pénzt adott az ökrökért meg a lovakért, amennyit az állatok valóban értek... Sági Tóth Tibor fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom