Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-18 / 7. szám
E gész délután az utazási iroda társasgépkocsiján jártam a várost. Az idegenvezetőnk Genova nevezetességeiről beszélt. Egy kis téren kiszálltam a buszból, s asztalhoz ültem az egyik vendéglő előtt. Az asztalnál egy idős férfi ült, meglehetősen mocskos öltönyben.- Rendel nekem egy pohárkával? - kérdezte. - Elmondok önnek valami nagyon érdekeset. A nevem Luigi Lazzaro.... Bemutatkoztam én is, majd rendeltem neki egy whiskyt.- Nagyon érdekes az a vidék, az a Cos- tanova - kezdte el mondanivalóját Luigi Lazzaro, miközben megsimogatta a sza- kállát. - Az ilyen vidékről szokták azt mondani, hogy ott még holta után sem szeretne nyugodni az ember. Pedig képzelje el: én ott vagyok eltemetve... Halotti levelem van arról, hogy engem Costanova földje fogadott magába mindörökre. Ha egyszer meglátogat, megmutatom önnek azokat a papírokat. Rendeltem egy újabb italt, és szivarral kínáltam Luigi Lazzarót.- Ezt el kell mesélnie - kértem. - Szeretem az efféle kalandos történeteket. Lazzaro rágyújtott. Napbarnított, ráncos, ám mégis fiatalos arcán széles mosoly ült.- Hát, nem lesz éppenséggel hosszú történet, amit elmesélek önnek, hiszen csupán négy napot töltöttem ott. Arrafelé nagy a forróság, örökké süt a nap, s még az éjszakák sem hoznak enyhülést... Befutottunk Porto Fagosto kikötőjébe. Mérnök vagyok. Azt tanácsolták, menjek el a hegyek alján elterülő fővárosba, ahol vasútépítés folyik, ott biztosan tudok magamnak jó állást szerezni... Tovább utaztam tehát. De csak a következő állomásig. Észrevettem ugyanis, hogy valaki ellopta a pénztárcámat meg az irataimat, valószínűleg még Porto Fagostában, amikor a vasútállomáson menetjegyet vásároltam. Lehetetlenül éreztem magam. Kiszálltam, vissza akartam utazni. De Costasnovában ez nem olyan egyszerű. A következő vonat csak másnap indult. Éjszakára tehát ott maradtam abban a kisvárosban, már a nevére sem emlékszem... Pénzem volt, ugyanis biztonság kedvéért a nagyobb címletű bankjegyeket a zakóm bélésébe varrtam. Ezen az éjszakán a bankjegyeken aludtam. Másnap visszamentem Porto Fagostába. Késő este érkeztem vissza, ezért szállodai szobát béreltem, hogy ott töltsem el az éjszakát. Reggel elmentem a rendőrségre. Lazzaro úr elhallgatott, gyufát keresett. Rágyújtott, majd folytatta:- A rendőrségen nyomban valami rendkívülit észleltem. A rendőrtisztviselő, akinek elmondtam, mi történt velem, keresztet vetett. Aztán hivatta a felettesét, akinek három csillag díszelgett a vállapján. Ő azt mondta - ugyanis értek valamelyest spanyolul -, hogy szélhámos vagyok, hiszen a Genovából érkezett Lazzaro urat tegnap temették el... Fogdába zártak. Nem értettem semmit. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Lekenyereztem a fegyőrt, s megkértem, hogy a rendőrtiszt hallgasson ki még egyszer. Odakísértek a rendőrtiszthez. Négyszemközt beszélgettünk. Ezúttal barátságosabbnak tűnt. Leültetett egy székre, és ismét meghallgatott. De csak a fejét csóválta.- Lazzaro urat három nappal ezelőtt egy tehergépkocsi gázolta halálra. Az iratai a legnagyobb rendben voltak... Tegnap temették el őt városunk temetőjében. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját.- Itt vannak az iratai. Megmutatta az útlevelet, a vízumot, mely feljogosított a Costanovába történő beutazásra. Vagyis mindent, amit a tolvaj három nappal ezelőtt ellopott tőlem.- De hiszen ezek az én irataim! - tiltakoztam. - Vizsgálja meg az útlevelében levő fényképet meg az ujjlenyomatokat! A rendőrtiszt vállat vont.- Erre jelenleg már semmi szükség. Itt vannak az újabb iratok. A halotti levél meg a temetkezési helyről szóló igazolás. Számunkra a Lazzaro-ügy befejeződött.- Azokat az okmányokat tőlem lopták el! - mondtam csaknem ordítva. - Az csupán véletlen, hogy a pénzemet másutt rejtettem el... A rendőrtiszt figyelni kezdett.- Mennyi pénze volt? - kérdezte. Az asztalra helyeztem a bankjegyeket.- Ez a pénzt az öné?- Természetesen.- S ön Luigi Lazzaro Genovából? Örömmel bólintottam. A rendőrtisztviselő belemarkolt a pénzbe.- Signore Lazzaro meghalt. S mivel az örökösei nem ismeretesek, a pénz az állam tulajdonába megy át. Méregbe gurultam. A tisztviselő minden eshetőséggel számolva a pisztolyát maga elé tette az asztalra.- És én mit csináljak? A tisztviselő jóindulatúan méregetett. De az is lehet, hogy a tekintete elégedettséget fejezett ki.- Maga itt kellemetlenkedik nekem - mondta, - de én nem szeretem a kellemetlenkedőket. Van még egy lehetőség. Tud ön Olaszországban olyan papírt szerezni, mely igazolja, hogy ön signore Lazzaro?- Természetesen!- Akkor utazzék vissza Olaszországba, ahonnan jött. Mégpedig három napon belül. Ha három napon belül nem hagyja el az országunkat, lecsukatom önt.- De a konzulátusunk biztosan a segítségemre siet - mondtam.- Olaszországnak nincs nálunk hivatalos képviselete - felelte a három csillaggal ékesített rendőrtisztviselő, titokzatos mosollyal az ajkán. Aztán elém tolta az irataimat: az útlevelet, a Costanovába történt belépésre jogosító vízumot, a halotti levelet és a temetkezési helyről szóló igazolást. De a pénzemet nem. Udvariasan figyelmeztettem, de csak a fejét rázta. Azt mondta, hogy a pénzt nem kaphatom vissza, mert valószínűleg szélhámos vagyok...- Ön hazautazott? - kérdeztem Lazzaro úrtól. Elnevette magát.- Hát ez nem ment olyan egyszerűen. Ugyanis nem volt pénzem a hajójegyre. Ám mellém szegődött a szerencse. Az egyik teherhajóról, amely Genovába indult, megszökött a fűtő. A hajónak emiatt vesztegelnie kellett a kikötőben. A hajó kapitánya nagyon megörült, amikor megtudta, hogy hajlandó vagyok beállni fűtőnek. A gőzhajón elég jól éreztem magam. A munka nehéz volt ugyan, de nem kellett folyamatosan fűtenem, mert volt egy másik fűtő is. Amikor magunk mögött hagytuk Gibraltárt és megpillantottam a Földközi-tengert, nagyot lélegeztem. A levegőben már az otthon illatát véltem felfedezni. Genovában kikötöttünk, s elbúcsúztam a kapitánytól meg a többiektől. A városban senki sem akarta elhinni a kalandos történetemet. Pedig még a halotti levelemet és a temetkezési helyemről szóló igazolást is megmutattam mindenkinek. Az efféle okmányokat a genovai hivatalok viccnek vették. Azt kérdezték, miért nem adták vissza a pénzemet is, ha az irataim nálam és rendben vannak. Kinevettek, s azt állították, hogy ilyesmi még Costanován sem fordulhat elő. Lazzaro úr elhallgatott. Később megkérdezte:- Kaphatnék még egy szivart? Megkínáltam. Megköszönte, s menni készült. Meghívtam ebédre. Ebéd után-elmondta egy újabb, még érdekesebb kalandját. A vacsora is ízlett neki, én pedig el voltam ragadtatva újabb és újabb történeteitől. Szívesen hallgattam őt, s két héten át naponta vendégül láttam ebédre meg vacsorára. Jövőre ismét eljövök Genovába, s magammal hozom a magnómat is. Az egyik könyvkiadónál már aláírtam a szerződést Lazzaro úr kalandjai című könyvemre... Sági Tóth Tibor fordítása IRODALOM 1996. február 18. l/BSírnap
