Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-04 / 206. szám, szerda

1996. szeptember 6. BELFÖLD ÚJ SZ

Ó 1 4 | Mi itt a teendő? Nem éppen szívderítő fejleményről tudósított Csáky Károly Triedna kniha és egyebek, valamint Vojtek Katalin Kiállni vagy beállni? c. írása az Új Szó augusztus 21-i számában. Ezekből arról értesültünk, hogy az oktatási minisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva a magyar oktatási nyelvű iskolákban elrendelte az osztálykönyvek kizárólag államnyelven történő vezetését. így igaz hát a legmagasabb rangú állami tisztségviselők, politikusok részéről oly sokszor hangoztatott állítás, miszerint a nyelvtörvény nem érinti a kisebbségek nyelvhasználatát. A Csáky Károly által feltett kérdésre, mi itt a teendő, Vojtek Katalin kíséíli meg a válaszadást, megítélésem szerint nagyon helyesen. Az újságíró konstatálja, hogy igazgatóink meg sem kísérelik a támadások kivédését. Alkotmányos jogainkra sem hivatkoznak, amelyek biztosítják anyanyelvünk használatát még a hivatalos érintkezésben is. Márpedig az alkotmány, mint az állam alaptörvénye elsődlegességgel bír minden más jogszabállyal szemben. Szerencsére magában a nyelvtörvényben is van olyan megfogalmazás, amelyre érdekeink védelmében hivatkozhatunk. Az 1. paragrafus 3. bekezdése így szól: „A törvény nem szabályozza a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvének használatát." Sajnos, pedagógusközösségeink nem élnek azokkal a lehetőségekkel sem, amelyekre ez a paragrafus módot biztosít. Úgy tűnik, pedagóguskörökben nem is merül fel kérdésként, hogy a „kiállni vagy beállni" cselekvési formák közül melyiket válasszák. A beállók lehengerlő fölényben vannak a kiállókkal szemben. Ez pedig rendkívül megkönnyíti a hatalom dolgát. Mert ne higgyük, hogy az osztálykönyv államnyelvűsítésével lezárult a folyamat. Ez csak egy aprócska lépcsőfok a megszorító intézkedések sorozatában, melynek végcélja anyanyelvű oktatásunk teljes elsorvasztása. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tét óriási. Iskoláinkról, ebből következően megmaradásunkról van szó, amit minden pedagógusnak tudatosítania kell. Az is mindnyájunk számára nyilvánvaló, hogy iskoláinkat nem tudjuk megvédeni a pedagógustársadalom aktív ellenállása nélkül. Az ő szerepük kulcsfontosságú és pótolhatatlan. Amennyiben ilyen súlyos helyzetben sem tudják megtagadni az ellenünk hozott utasítások gyakorlati végrehajtását, anyanyelvű oktatásunk fokozatosan megszűnik. Később már hiába jönnének számunkrajobb idők, az újrakezdés szinte lehetetlen lenne az anyanyelvű oktatás iránti érdeklődés hiánya miatt. Naponta tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a szlovák iskolába íratott magyar nemzetiségűek felnőttként nem igénylik gyermekeik számára a magyar nyelvű oktatást. Nem vitás tehát, hogy mindenképpen meg kell akadályoznunk a magyar oktatási nyelvű iskolák leépítését. Mernünk kell szükség esetén nemet mondani, és lehetőleg kivétel nélkül, egy emberként, valamennyien. Mert a magányos kiállókat könnyen elsöpri a hatalom, ám sokkal nehezebben tudna célt érni, ha valamennyi oktatási intézményünk egy közös cselekvési program szerint egységesen utasítaná el az érdekeink ellen irányuló rendeletek végrehajtását. Tudom, egyelőre ilyen gerinces, elvhű magatartásra nem számíthatunk egész pedagógustársadalmunk részéről. Abban azonban igenis bízni lehet, hogy egyre többen lesznek azok, akik csatlakoznak a példát mutatók jelenleg még kis csoportjához, és nem fogják akarat nélküli bábként követni a tanügyi hivatalnokok rosszindulatú jogalapot nélkülöző utasításait. A fordulat utáni reményeink szertefoszlottak. Szakmunkásképzőink és középiskoláink elkeserítő állapotán nem sikerült javítanunk, sőt bizonyos mértékben romlott helyzetük. Pedagógusképzésünk állapota siralmasabb, mint a fordulat előtt. Úgy tűnik, a hatalom packázása miatt nem sikerül megnyitni az alsóbodoki kereskedelmi akadémiát sem. És mára már alapiskoláink is veszélybe kerültek. Az oktatási szervek részéről szinte naponként kiötlött megszorító intézkedések - melyek kétségkívül az alternativizálás burkolt formái - esetükben is gyöngítik anyanyelvi pozícióinkat. Nagyon rövid időn belül fel kell nőnünk az oktatásügy területén ránk váró feladatok nagyságához, jelentőségéhez. Nagy célokhoz nem közelíthetünk kishitűen. És a célhoz vezető göröngyös, akadályokkal teli úton pedagógusainknak kell vállalniuk a fáklyavivő szerepét. Már csak azért is, mivel ebben a küzdelemben helyzetüknél, hivatásuknál fogva erkölcsi kötelességük a kezdeményező és irányító szerep vállalása. Gyakorlati szempontból is behozhatatlan előnyben vannak a pedagógusközösségek minden más tömegszervezettel, testülettel szemben, melyekre pedig olyan nagy igyekezettel próbálják áthárítani az iskoláink megmaradása érdekében szükséges lépések megtételét, nevüket sem adva a tiltakozásokhoz. Nem kétséges, hogy azonos munkahelyen dolgozó értelmiségi közösségek esetében, melyek első kézből jutnak információkhoz az oktatásunkat érintő tervezetekről, minden feltétel adott ahhoz, hogy gyorsan, rugalmasan reagáljanak, és szükség esetén kezdeményezői, szer vezői, irányítói legyenek tiltakozó akcióinknak. Sajnos, ma még itt nem tartunk. Pedagógusaink a háttérben csöndben meghúzódva igyekeznek átvészelni a nehéz időket, másoktól várva a kiállást ügyünk érdekében. Vojtek Katalin írja említett cikkében, hogy az újságíró nem mondhatja meg, mi itt a teendő, mert nyomban azt vágnák a fejéhez, hogy a kibicnek semmi sem drága. Ám az alkotmányos jogaink érvényesítése érdekében íródott jó szándékú kritika nem tisztességtelen kibici fogás. Engem sem a viszályszítás, másokra mutogatás szándéka vezetett e sorokat írva, hanem a helyzetünk romlása miatti aggodalom. Őszintén remélem, hogy így fogadják az érintettek is kritikámat, amely nem a sértődöttség érzetét váltja ki bennük, hanem sorskérdéseink rendezése iránti elhivatottságukatfogja erősíteni. EGYÜD LÁSZLÓ Prikler László felvétele Kibújt a szög a zsákból A Slovenská republika augusztus 31-i Nemzetiségi Újság c. melléklete (az, amelyet a kisebbségek kultúrájának fejlesztésére szánt állami pénzekből adnak ki rendszeresen, s amelyet ép lelkületű és elméjű kisebbségi soha nem olvas, nem is annyira gyűlölettől fröcsögő hangvétele okán, hisz azt már megszokta, hanem főleg azért, nehogy nyelvérzékét rontsa a helyesírási hibáktól és lejterjakaboktól hemzsegő szövegekkel) ismét skizofrén írásművet közöl. A Szlovák-magyar kapcsolatok című, eddig 8 részes (folytatás a következő számban) epopeiában rendkívül elmarasztalóan ír Magyarország kisebbségi politikájáról, már csak azért is, mivel Magyarországon bezáratták a német iskolákat, majd 1960ban a szlovák, szerb és horvát iskolákat is, helyettük kétnyelvű oktatást vezettek be." Négy kurta bekezdés után tömören közli: „Szlovákiában be akarják vezetni a kétnyelvű oktatást, ami Magyarországon már rég megvalósult." Ejnye, vajon miért akarják bevezetni? Ugyanazért, amiért Magyarország olyannyira elmarasztaltatik? Csak nem az a cél, amit ennek kapcsán a magyarországi németségről szögez le a lapban idézett egykori magyarországi német nagykövet:^ német kisebbség elbvesztette identitását és döntő mértékben anyanyelvét is"? -vkHelyreigazítás Múlt szerdai oktatási oldalunkon az Ifjúsági Matematikai Kongresszus c. cikkben a „semmiből egy új más világot teremtettem" mondat a szerkesztő tévedéséből úgy jelent meg, mint Bolyai Farkas gondolata, holott az idézet Bolyai Jánostól származik. A hibáért a szerző, Oláh György és az olvasók szíves elnézését kérjük. -vkEgy nagymama leveléből Most kezdődik az új iskolaév, de a lévai magyar oktatási nyelvű alapiskolában még be sem fejeződött a régi, hiszen vannak gyerekek, akik még a tavalyi bizonyítványt meg sem kapták. Ama bizonyos tavalyi szeptember 5-i napról van szó, amikor az iskola igazgatója megengedte, hogy a szülői munkaközösség megszervezze az ún. sztrájkot, sőt előre nyomtatott igazolást adjon a következő szöveggel: „Igazolom, hogy a kétnyelvű oktatás bevezetésének nyílt és burkolt formái, valamint a magyar iskolaigazgatók indokolatlan leváltása elleni tiltakozásom jeléül gyermekem 1995. szeptember 5-én nem jelent meg az iskolában." Azt már azonban nem engedte meg, hogy a szülők által kitöltött és aláírt igazolást az osztályfőnökök elismerjék. Ellenkező esetben (vagyis ha az osztályfőnökök az igazolást mégis elismerték, és akadt két olyan bátor pedagógus, aki ezt megtette - a szerk. megj.) az igazgató nem látta el kézjegyével, s így a gyerekek nem kaptak bizonyítványt. A többiek 5 igazolatlan órát kaptak arra a napra. (Megjegyzendő, hogy volt elég idő egyéni igazolások kikérésére is.) Az már csak szépséghibája az egész ügynek, hogy a pedagógusok nem sztrájkolhattak, de nem is volt kit tanítani, viszont az arra a napra szóló bérüket felvették, sőt, ha az iskolát látogató gyermeküket is magukkal vitték (hová vigyem alapon), azok mentesültek az 5 igazolatlan órától. Csontig rágtuk ezt a témát az Új Szó hasábjain is. Hogy a szülőnek kötelessége védeni a gyermekét, a pedagógusnak pedig a diákot. Ez esetben mindez elmaradt. Némely szülő az öszszülői értekezleten hősnek érezte magát, a szülői munkaközösség elnöke férfiasan lemondott, a gyerekek meg elvitték a balhét. Pedig, ha jól tudom, a szülőnek jogában áll igazolni gyermeke hiányzását, s ha ez megfelel 10 napi rekreáció esetében, vajon miért nem felelt meg épp azon a napon. Ennél is veszélyesebb a gyerekre nézve a gyáva felnőttek manipulációja vele szemben. Elsős unokám türelmetlenül várta a tanítás kezdetét, erre föl 5 igazolatlan órával kezdte élete első napját az iskolában, holott erre sem minisztériumi, sem járási rendelet nem született. Sajnálom, de az egész úgy néz ki, hogy míg a szülők a pedagógusok munkahelyeiért is sztrájkoltak, az iskola igazgatója azon serénykedik, hogyan vegye el kedvüket az ilyennemű cselekedetektől. Egy aggódó nagymama (név és cím a szerkesztőségben) Ez az eset olyan, mint az a bize nyos, sokat emlegetett állatorvosi ló, mivel egymagában ad teljes képet a szlovákiai magyar oktatási nyelvű iskolákban uralkodó skizofrén állapotokról. Sőt a jelenlegi szlovákiai közállapotokról is, ame lyekre olyannyira jellemző a meghitten ismert, de már letűntnek vélt szocialista módszerek egyre gyakoribb alkalmazása. Konkré tan az a korántsem elhanyagolható körülmény, hogy Limberg tanügyi igazgató úr nem írásban, hanem csupán - ha megmondod, letagadom alapon - szóban adta ki azt az utasítását, hogy a tiltakozó akcióra hivatkozó szülői igazolásé kat az iskola igazgatója nem fe gadhatja el. Ennek már csak egye ne

s folyománya a bizonyítványok „visszatartása". Nem a szülőket akarom bántani, amikor azt mondom, hogy mégis tehettek volna valamit. Például a szülői munkaközösség bepörölhette volna ezért az eljárásért az iskolát. Nem azért, hogy az amúgy is harapófogóban vergődő iskolavezetést bántsa, hanem azért, hogy - végre prece denst teremtve - a bíróság mondja ki az ügyben a döntést, amely többek között arról is szólt volna, hogy kié is az iskola, és joga van-e dönteni a szülőnek bizonyos, gyermekét érintő elvi kérdésekben. A föllebbezések sora aligha lett volna elkerülhető, de így legalább az alkotmánybíróság elé kerülhetett volna az ügy, s ha ott sem születik kielégítő döntés, akkor a strasbe urg-i emberjogi bíróság elé. De itt mára magyar koalíció fe lelőssége kerül terítékre, amelynek munkatársam, Fekete Marian már régebben felvetette egy magyar jogvédő iroda létrehozásának ötletét, amely épp az ilyen ügyekkel foglalkozna. Jómagam egy olyan pénzalap megteremtésének szükségességére hívtam fel a figyelmet, amely ezen ügyek perköltségeinek fedezésére szolgálna. Sem az egyik, sem a másik ötlet nem talált visszhangra. Holott ha megvalósulnának, a hatalom bizonyára jobban meggondolná, meddig mehet el a packázásaiban. így Robert Fico, Ján Gábor, Dušan Slobodník urak és társaik váltig hangoztathatják - főleg a külföld felé -, hogy márpedig Szle vákiában nem léteznek kisebbsé gi bajok, hisz nincs nyomuk a strasbourg-i periratokban. -vojtekLANSTYAK ISTVÁN: Kétnyelvűségi alapfogalmak 20. INTERFERENCIA ES KÖLCSÖNZÉS. Az interferencia és a *kölcsönzés két összefüggő, ám egymástól határozottan elválasztandó jelenség. Az interferencia műsző alapvetően a (nyelv)lélektan területéhez tartozik, hiszen egyetlen egyén tudatában zajló folyamatot jelöl, melynek során egy *átadó nyelvi elem vagy jelenség egy-egy konkrét beszélő *átvevő nyelvi megnyilatkozásában *reprodukálódik. Az interferencia tehát a beszélő pillanatnyi nyelvhasználatát érinti. - Ezzel szemben a kölcsönzés kifejezetten nyelvi jelenség, egy olyan folyamat, melynek során az átadó nyelvi elem vagy jelenség egy másik nyelv rendszerében reprodukálódik. A kölcsönzés így az egész beszélőközösség konvencionalizálódott (állandósult) nyelvhasználatát érinti. Míg tehát az interferencia mindig egyéni és alkalomszerű, addig a kölcsönzés közösségi és rendszerszerű, s az egész *beszélőközösséget érinti. - Amikor például valamelyik szlovákiai magyar beszélő először használta a kibeszélés főnevet 'kifogás, ürügy' értelemben, még csupán interferenciáról volt szó: biztosak lehetünk benne, hogy ez a személy tudott szlovákul, s kifejezetten a szlovák nyelv hatására használta ezt az - ebben a jelentésben akkor még furcsa - kifejezést. Mivel azonban a kibeszélés tükörszó *modelljéül szolgáló szlovák výhovorka 'kifogás, mentség, ürügy' szó a beszélők számára vonzó, *attraktív volt, ezt az eredetileg egyéni botlást egyre több ember követte el, és a kibeszélés ilyen értelmű használata egyre megszokottabbá vált. Egy idő után már nem is volt szükség szlovák nyelvtudásra ahhoz, hogy valaki ezzel a szóval élhessen; az emberek tudatába ez az elem lassan-lassan teljes jogú magyar szóként vésődött be. Ma már nemcsak a kétnyelvűek használják, hanem azok is, akik nem tudnak szlovákul. A kibeszélés 'kifogás, ürügy', szó tehát beépült a magyar nyelv egyes szlovákiai változatainak rendszerébe, beleértve a nem túlságosan formális *köznyelvet is (sőt nemrég az Új Szóban címként is előfordult, vagyis olyan helyzetben, amelyben rendszerint a *standard nyelvváltozathoz tartozó elemek használatát várjuk). - Amint ebből a példából is látjuk, a kölcsönzés az interferencia egyik eredménye: ha egy interferenciás elem konvencionalizálódik (azaz az egész beszélőközösségben elterjed, s egyben a nyelvi rendszeren belüli helye is kialakul), az interferencia megszűnik működni, megszűnik az interferenciás elemnek az *átadó nyelvi elemtől, jelenségtől való tudati függése, „kiváltottsága". Ilyenkor már kétségtelenül kölcsönzésről kell beszélnünk. - Gyakorlati szempontból az interferenciajelenségeket a kölcsönzéstől úgy lehet megkülönböztetni, hogy megvizsgáljuk, mely *kontaktusjelenségek fordulnak elő a kétnyelvű beszélőközösségek egynyelvű tagjainak beszédében is - ezek valószínűleg kölcsönzések. Azok a jelenségek viszont, amelyeket az egynyelvűek nem használnak, valószínűleg interferenciajelenségek. INTERFERENCIA ÉS KÖLCSÖNZÉS AZ EGYES BESZÉLŐKÖZÖSSÉGEKBEN. Ha egy-egy konkrét esetben különbséget akarunk tenni az interferencia és a *kölcsönzés között, tudnunk kell, hogy az eredmény más és más lehet attól függően, hogy az illető *nyelvközösség vagy (nagyobb) * beszélőközösség mely részlegét vesszük figyelembe. így például Dunaszerdahelyen egy, szlovák nevelési nyelvű óvoda nagycsoportjába járó háromnyelvű kisfiú, aki a szlovákon és a magyaron kívül a siketek jelbeszédét is ismeri, a birtokos személyjelek helyett olykor birtokos névmásokat használ, pl. enyém könyv, tiéd ceruza, miénk szánkó stb. A standard könyvem (vagy ha a birtokos hangsúlyos - az én könyvem), ceruzád (vagy: a te ceruzád), szánkónk (vagy: a mi szánkónk) helyett. Ez a jelenség egyértelműen interferenciának tekinthető, hiszen ilyen formákat az egynyelvű dunaszerdahelyi, beszélni már folyékonyan tudó magyar gyerekektől nem igen lehet hallani. Az ehhez hasonló alakok a mátyusföldi Vága községben sok beszélőtől hallhatók, méghozzá az egynyelvűektől is. Nyelvjárásgyűjtőink a vágaiaktól többek között ilyen formákat jegyeztek föl: tied ló 'lovad', mienk lovak 'lovaink', tietek ökrök 'ökreitek', övéké ökrök 'ökreik', enyim ember 'férjem', enyim asszony 'feleségem'. (Ugyanakkor a község nyelvjárásában a birtokos személyjelek sem ismeretlenek; nyelvjárásgyűjtőink ilyen alakokkal is találkoztak: lábom, derekam, füle, farka, szájo, szívük; sőt: veje, unokái. A kétféle nyelvtani megoldás között jelentésben különbség is van, használatukat szabályok irányítják.) A tied léféle alakok a vágai nyelvjárás szerves részét képezik; a gyermekek anyanyelvük részeként tanulják meg őket, úgy, mint bármely más nyelvi, nyelvjárási jelenséget. (Azt talán mondanom sem kell, hogy a tied ló, övéké ökrök, s az ezekhez hasonlók az illető nyelvjárásban hibátlan, tökéletesen helyes, kifogástalan formák. Aki ezeket beszédhelyzettől függetlenül helytelenként bélyegzi meg, az csak saját nyelvi műveletlenségéről tesz tanúbizonyságot. Az említett dunaszerdahelyi kisfiú esetében viszont ugyanezek a formák javításra szoruló nyelvi hibák.) - Az a tény, hogy az egynyelvű vágai beszélők is használják az enyim ló, övéké ökrök-féle formákat, egyfajta bizonyítéka annak, hogy a vágai nyelvjárás esetében legföljebb csak eredetét tekintve beszélhetünk interferenciajelenségről, az ilyen alakok ma mára *mondattani kölcsönzés kategóriájába tartoznak, s könnyen elképzelhető, hogy a kölcsönzésnek egy sajátos formáját képviselik, a nyelvet cserélt lakosok eredeti nyelvéből származó *nyelvi maradványt (ezen belül pedig nyelvi *szubsztrátumot vagy *adsztrátumot).