Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-03 / 205. szám, kedd

1996. szeptember 3. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 I Ezeréves iskolánk Pannonhalma a napokban fennállásának ezredik évfordulóját ünnepli- Egy kicsit az összmagyarság ünnepe is, tekintettel arra, hogy a monostor mellett ezer éwel ezelőtt már bizonyíthatóan iskola működött, ám az latin tanítási nyelve ellenére - a magyar társadalom számára nevelt művelt embereket. Pannonhalma ünnepét így joggal tartjuk a magyar oktatásügy ünnepének. Ezekben a napokban tájainkon is újra megtelnek a tantermék, gyerekzsivajtól hangosak az iskolák. Sajnos, nem mindenütt. Néhány magyar kisiskola ajtaja zárva maradt, reméljük, nem örökre. Amikor Bussán, Deménden képviselőként megpróbáltunk segíteni, két ponton ütköztünk megoldhatatlan akadályba. Az első: a érintett falvakban, de a szomszéd községekben is kevés a gyerek. Bizonyára napjaink szociális-társadalmi nehézségei is hozzájárulnak eme jelenség újbóli kialakulásához, ám elsődleges okként mégiscsak az önzést kell megemlítenünk. Azt pedig nem szabad szem elől tévesztenünk, ha egy közösség fizikailag sem képes reprodukálni önmagát, azzal csak az eltűnés felé vezető útját egyengeti - de a legjobb esetben is meggyengülés vár rá. A másik probléma: helyenként megint sok magyar gyereket írattak szlovák nyelvű iskolába a szülők. A kommunista rendszerből örökölt sanda reménykedés miatt: onnan majd viszi valamire. Hiába mondja nekik pap, tanító, újságíró, képviselő újra és újra: épp a fordítottja igaz. A szlovákiai magyarságnak az a rétege, amely - úgymond - vitte valamire, mind magyar iskolába járt. Tudósok, orvosok, mérnökök, művészek, politikusok sora a példa. Persze ellenpélda is akad: magam is találkoztam nem egy olyan szlovák iskolát végzett emberrel, aki példásan megtartotta magyarságát. Ők azonban a szabályt erősítő kivételek közé tartoznak; mindannyiuk hiányolta azt a biztonságot, amelyet a magyar műveltség jelentett volna nekik, s közülük mindegyik azt mondta, saját nehézségeik miatt a gyerekeiket nem adták szlovák tanítási nyelvű iskolába. A tipikus ugyanis az, hogy a szlovák iskolába kényszerített magyar gyerekek tömegeiből segédmunkások, jobb esetben szakmunkások lesznek csupán. Nem tudnak jól egy nyelven sem, s amiben végletesen lemaradnak, az a tudásszint. Az egyik szlovák iskolát végzett vállalkozó ismerősömnél a múltkor A magyar nyelv szabályai című könyvet láttam. - Magyarországi vállalkozókkal tartok kapcsolatokat - mondta -, gyakran meghívnak különböző rendezvényekre, s nem akarom,.hogy műveletlen bugrisnak tartsanak. íme, a polgárosodás egyik eleme. O már maga is rájött a költő igazára: „Csak bamba szolgája ne légy senkinek!" Igen, itt van a gyereküket szlovák iskolába kényszerítő szülők nagy tévedése. Egynyelvű szlovák gettóban bárki csak ötmillió emberrel tud kommunikálni, a Kárpát-medencében azonban tizenhárommillió magyar él. A magyar iskolába járó gyerekre több munka vár, több nyelven kell megtanulnia, ám ez a befektetés többszörösen megtérül. Minden szakember elismeri a világon, hogy a tudást mindenki az anyanyelvén képes a leghatékonyabban elsajátítani, adottságai maximumát kihozni önmagából. Az előrejelzések szerint gyerekeink életük során két-háromszor fognak pályát változtatni: ezeken a buktatókon is a tudásuk és a kreativitásuk fogja őket átsegíteni. A nyolcvanas évek elején megismerkedtem egy nagyon művelt bencés pap-tanárral. Tőle tanultam meg, hogy nehéz helyzetekben a humor sokat segíthet az embernek; s azt is, hogy kritika és önkritika nélkül nem létezik fejlődés. Az életének hetedik évtizedében járó, örökmozgó, örökké tanuló-tanító-szervező ember egy nap hirtelen agyvérzést kapott. A jobb oldalára teljesen megbénult, és sokan már a sírban látták őt. Ő azonban megtanult bal kézzel írni, görcsösen ragaszkodva a lét szellemi dimenzióihoz, s viszonylag jó szellemi frissességben naponta keményen dolgozik, immár a nyolcadik ikszen túl. Számomra ezt jelenti Pannonhalma, a bencésüzenet, nem az önfeladást. Az ezeréves magyar iskola előtt eljön tisztelegni Rómából II. János Pál pápa is. Mi pedig sunyin feladnánk a magunkéit? CSÁKY PÁL Hol van az a település? Nagyboldogasszony ünnepén Sokol érsek a magyarországi Dabas-Sáriban tartott szentmisén hitük és kultúrájuk ápolására szólította fel a letelepedésük 300. évfordulóját ünneplő helyi szlovákokat. Ebből az alkalomból Ján Sokol az Új Ember magyarországi katolikus hetilapnak adott nyilatkozatában így jellemzi a szlovákiai magyar katolikusok helyzetét: „Nagyon jó a helyzetük. Dél-Szlovákiában sokkal jobb helyzetben vannak, mint az ott élő szlovákok. Sok települé sen a lakosságnak több mint a fele szlovák, még sincs szlovák nyelvű szentmiséjük." (Új Ember, 1996. szept. 1.) Ilyen egyszerű ez, kérem. Míg a minisztérium újabb és újabb manipulált listákat talál ki (Új Szó, 1996. aug. 1.), melyek szerint van olyan település, ahol 10, 20, 30 százaléknyi szlovák lakosnak nincs szlovák nyelvű szentmiséje, addig a pozsony-nagyszombati érsek szerint olyan helyek is léteznek, ahol a lakosságnak több mint a fele szlovák, még sincs szlovák nyelvű szentmise. Ehhez képest a minisztériumi számháborúsdi szinte baráti gesztus. Le kell szögeznünk, hogy a minisztériumi adatoknak „a fele sem igaz". A napokban került a kezembe az egyik ilyen hivatalos lista, mely „olyan szlovákiai települések nevét tartalmazza, ahol nincs szlovák nyelvű istentisztelet". Legnagyobb megdöbbenésemre ilyen településeket is rajta találtam: Magyarbél, Fél, Somorja, Dunaszerdahely, Taksony, Komárom, Szepsi, Ipolyság, Zsére, Kolon, Nagykér, Párkány, Tornaija. A felsorolt településeken közismerten hosszabb ideje tartanak szlovák nyelvű szentmisét. Érdekes volna tehát megismerni az efféle listák készítőit és indítékaikat, de még a minisztériumi „miseszakértő" sem merte azt hazudni, hogy olyan település is létezik, ahol a szlovák lakosok aránya több mint 50 százalék, és nincsen szlovák szentmise. Mit gondoljon tehát a szlovákiai magyar katolikus, ha saját egyházi elöljárója ahelyett, hogy kiállna magyar papjai és hívei mellett, s főpásztorként utasítaná vissza a nyilvánvaló hazugságokat, inkább rádupláz, és a politikusok hazugságainál is nagyobb valótlanságot állít? RADVÁNYI ZOLTÁN Csak a sört lehet reklámozni Vasárnaptól Szlovákia valamennyi tömegtájékoztató eszközében tilos az alkohol- és a dohánytermékek reklámozása. A hirdetési tilalom kiterjed az óriásplakátokra (billboard) és a mozifilmek előtt vetített rövid reklámokra is. Sőt a törvény szigora még a faxon és számítógépes hálózaton keresztüli (az Internetet is beleértve) hirdetéseket is tiltja. Van azonban két kiskapu: az egyik, hogy a tilalom a sörre nem vonatkozik, a másik, hogy a gyártót sem érinti. Éppen ezért a Markíza vasárnap nyugodtan sugározhatta az egyik, bort előállító cég hirdetését. Emellett a dohány- és alkoholgyártó cég reklámozását szintén engedi a törvény, de közben termékeiket nem szabad mutatni. Sme Független napilap marad a Národná obroda „Hogyan lehetnek függetlenek, ha a kassai vasmű tulajdonában vannak?!" - kérdezik sokan hitetlenkedve, amióta a lap gyakorlatilag teljes mértékben a kassai Kelet-szlovákiai Vasmű Rt. tulajdonában van. Először is tisztázni kell, mit értünk a „független" szó alatt. A világban az újságokat akkor tekintik függetleneknek, ha függetlenek a kormánytól, a politikai pártoktól és mozgalmaktól, a hirdetőktől, és ha az újságírók is függetlenek barátaiktól, saját előítéleteiktől, elfogultságaiktól. Nem lehet egyetérteni azzal az állítással, amit az egyik olvasónk mondott: „A lap nem lehet független, ha valaki anyagilag támogatja." A lap független maradhat a támogatótól, ha az a fent említett kritériumoknak megfelel. A Národná obroda újságírói az elmúlt héten garanciát kaptak; a lap tulajdonosa kötelezte magát, hogy tiszteletben tartja „az igazságot és a nyilvánosság jogát az igazság megismerésére." TATIANA REPKOVÁ, Národná obroda A társadalom krémje 120 liter bort fogyasztott Amíg a tévénézők többsége szombaton este a készülékek előtt ülve feszülten várta a Markíza magántelevízió adásának első perceit, addig a társadalom és a kulturális élet krémje a pozsonyi Vigadó csillogó termeiben szórakozva nézte a közvetítést. A Markíza több mint 700 vendége, beleértve Michal Kováč államfőt is, pontban este 7 órakor pezsgővel ünnepelte az adás kezdetét, majd az újévi ünnepségekhez hasonlatos vigasság vette kezdetét... 120 liter bor, 100 liter dzsúsz, ugyanannyi liter ásványvíz fogyott el, a fogalávaló 140 kilogramm húsból, 25 kg lisztből és 25 kg sajtból készült. MONIKA HUUAKOVÁ, Nový čas (Rövidítve) í KOMMENTÁRUNK Indulatok helyett észérveket A szlovákiai magyar politizálás szempontjából is rendkívül tanulságosak azok a változások, amelyek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség álláspontját és főleg magatartását jellemzik a magyar-román alapszerződéssel kapcsolatban. A kisebbségi sorsban élő magyar bárhol a világon mélységesen átérzi a romániai magyarságnak azt a csalódottságát és érzelmi megnyilvánulásait, ahogy a szerződéstervezetre, vagyis a magyar és a román kormány alkujának a hírére először reagált. Valóban nem született tökéletes szerződés, s ezt a nyilvánvaló tényt teljesen érthetően leginkább a romániai magyar vezetők fogadták a leghangosabb rosszallással. Ezeket az állásfoglalásokat kezdetben az érzelmek, sőt az indulatok jellemezték, amelyeken nincs mit csodálkozni. Napokon belül azonban szembetűnő metamorfózison ment keresztül az RMDSZ vezetősége. Továbbra sem tudnak megbékélni azzal, hogy szerintük az alapszerződés-tervezet lábjegyzete szűkíti az Európa Tanács 1201-es ajánlását, s emiatt súlyos politikai károk érhetik a romániai magyarságot. Változatlanul érthetetlennek tartják azt is, hogy az erdélyi történelmi egyházak vagyonának visszaadása nem szerepel a dokumentumban, holott ezt az Európa Tanács is feltételként szabta meg Románia felvételekor. E kifogásaikat továbbra is fenntartják a romániai magyar politikusok, ugyanakkor azonban egyre világosabban látják és határozzák meg a számukra leginkább ésszerűnek tűnő mozgásteret. Egyértelművé tették, hogy semmilyen vonatkozásban sem kívánnak egy gyékényen árulni a román-magyar alapszerződést sovén indulatokból és belpolitikai megfontolásokból dühödten támadó Funarékkal, akik valamiféle Horn-Iliescupaktumról kuvikolnak. Nem kívánnak továbbá ebben az ügyben konfrontálódni a jelenlegi budapesti kormánnyal. S ami ugyancsak fontos: nem óhajtanak a magyarországi belpolitikai csatározások, idő előtti választási kampányolások eszközévé válni. Tőkés László például csak akkor hajlandó felszólalni a holnaputánra tervezett budapesti tiltakozó gyűlésen, ha azon minden magyarországi parlamenti párt képviselője részt vész. Abban, hogy egyre inkább az észérvek jellemzik az RMDSZ politikáját, minden bizonnyal több tényező játszik közre. Nyilván sokat nyomott a latban Papp Lászlónak, a Magyarok Világszövetsége Amerikai Tanácsa elnökének a véleménye, aki egyértelművé tette, mennyire érthetetlen az amerikaiak számára, sőt vörös posztó a szemükben az autonómia kifejezés, s mennyire szent és sérthetetlen alapkövetelmény a helyhatóságok önállósága, vagyis az önkormányzatiság elve. Ugyancsak világossá tette több szakember, hogy a nyugati demokráciákban a kisebbségek nem kollektív jogokat élveznek, hanem egyéni jogaikat érvényesítik csoportosan. Az erdélyi politikusok is nyilván elgondolkoztak Klaus Kinkéi német külügyminiszter határozott kijelentésén, aki más nyugati politikusokhoz hasonlóan félreérthetetlenül megmondta: az euro-atlanti csatlakozás csak olyan országok számára reális, amelyek nemcsak szóban, hanem kézzelfogható tettekkel, alapszerződések megkötésével is hozzájárulnak a szomszédi kapcsolatok javításához. Kolozsvárott és Marosvásárhelyen nyilván felismerték azt is, hogy a kisebbségi kérdés fokozatos rendezésére ugyancsak a legjobb és a legtöbb esély az európai integráció folyamatában kínálkozik. Kérdés persze, hogy milyen kompromisszumok árán. Az RMDSZ további politizálásában vízválasztó lehet a Szövetségi Képviselők Tanácsának péntekre összehívott rendkívüli közgyűlése. Ezek az erdélyi dilemmák és változások a szlovákiai magyar politizálás számára is rendkívül tanulságosak. Ugyanis hozzájuk hasonlóan nekünk is végig kell gondolnunk, hogy mi az a szűk ösvény, amelyen ebben a bonyolult helyzetben is előbbre juthatunk, egyúttal pedig kikerülhetünk többféle csapdát és útvesztőt. Ilyen útvesztésnek tűnnek számomra Duray Miklós legutóbbi magyarországi kijelentései: könnyen félreérthető veszprémi mondata, a magyar kormányt sértő szekszárdi állásfoglalása, továbbá más megnyilvánulása. Kérdés, hogy az ilyesfajta véleménynyilvánításokkal a szlovákiai magyarságot segíti-e, vagy pedig, mondjuk, a Magyar Demokrata Fórum megmaradását. Szerintem kimondottan tragikus következményekkel járhat valamennyiünk számára, ha egy politikus indulatos megnyilvánulásai miatt az egész Magyar Koalíció elveszítené a hitelét a nyugati politikai döntéshozók és a potenciális szlovák szövetségesek körében. S az sem tűnik szerencsésnek, ha bármelyik szlovákiai magyar politikus belekeveredik a magyarországi belpolitikai küzdelmekbe. Nemcsak a román-magyar szerződés ügyében, hanem az egyetemes és a szlovákiai magyar kisebbségi politizálásban is fontos hét kezdődött. Ma az Országgyűlésben, holnap a tervek szerint Pápán és a szlovák köztársasági elnöknél is ott lesznek hazai magyar politikusaink. Rövid és hosszú távon egyaránt sorsdöntő lehet, hogy megnyilvánulásaikban az indulatok vagy az észérvek kerekednek felül. SZÁLKA ÉS GERENDA Értékvesztés, értékzavar Az értékek maradnak, mert érvényes az értékmegmaradás elve. Mint az anyag és a lélek megmaradásáé, amikor kölcsönösen az egyik a másikban mutatja meg maradandóságát. Csakhogy: lélektől való információ az íróasztalomon őrzött mészkődarabban minden emberitől függetlenül van. Őstengeri kagylók, csigák kövületei őrizgetik a legnagyobb és legerőteljesebb lelkiséget: a teremtés információját. Itt van, közel hozzám, sokkal közelebb, mintha a kétujjnyi humusz alatt rejtőzne valahol egy gömöri kőbányában. Megérinthető, s az érintésben mindannyiszor feleződik az értékteremtő idő. Átugorható több millió év, mert a kövületek valamikori életideje közelebb visz a Teremtőhöz. A mészkőben minden fizikai valósága ellenére is lüktet a valamikori őstengeri élet, a világmindenség időbeliségének darabja. Olyan értékek szilárdultak kővé, amelyek kezdettől fögva voltak, s kimerhetők belőle ma is, mint értékei a teremtés folyamatának. Még akkor is, ha a szervetlen anyag nem alakul át szervessé, amiből hajdanában megkövült. Egy kődarabból sugárzik felém a szülőföld lelkisége, amiben keveredik teremtés, ősmúlt, emberi lélek. Természetesnek mondott tárgy, melynek értéke az idő történésein belül megsokszorozódik, ha az ember céltudatosan formálja tovább. Mondjuk, nem a kalapács foka pattintja ki a sziklából, hanem a fűrész gyémántfogai darabolják lapokra, majd a csiszolókorong marja tükrössé, hogy falat, lépcsőt díszítsen, igencsak tartósan. Az íróasztalomon azonban a csekélyke használati érték - iratnyomó helyett a tárgyból szakadatlan sugárzó lelki érték az elsődleges. Napjainkban a céltudatossággal megalkotott használati érték s a lélek rezdüléseitől lüktető szellemi érték kerül szembe egymással. Az csak kicsiségnek tetszik, hogy az ilyen, lelkűnktől értelmet kapó tárgyakkal együtt minden alkalommal egy darabot dobunk ki a lelkünkből. Mert az értékvesztést és a nyomában elburjánzó értékzavart leginkább a tárgyainkhoz való viszonyunkban lehet lemérni. Hallom a minap, hogy egy múzeum lakástörténeti kiállításához a muzeológusok kínkeservesen tudtak összeszedni egy ötvenes évekbeli technológiával gyártott, akkori formatervezők keze alól kikerült teljes lakószobabelsőt. Ennek nem a lakberendezési divat változása az oka, hanem a tömegtermelésből kikerült tárgyak használati értékének alacsony foka. Márpedig egy régi bútor esetében ez igencsak kétségbeejtő, hiszen azt újra lehet lakkozni, újra lehet kárpitozni. Ezeket meg egyszerűen nem érdemes felújítani, restaurálni, könnyebb és kifizetődőbb kidobni s újakat venni. Ugyanakkor elkeserítő, hogy az új tárgyak - bútorok - sem hordoznak nagyobb használati értéket. Mitől is növekedhetne bennük a lelki érték, mint. teszem azt, egy majd két évszázados klasszicista íróasztalban? A kiragadott példa általános értékvesztésekről szól. Mindennaposakról, melyek a tisztítószeres vagy cukros üdítők műanyag flakonjaitól kezdve a székek ellehetetlenült formájáig és anyagáig ér. Bármennyire ragaszkodnánk is ezekhez, pillanatnyi funkciójukban múlandó használati értékükhöz nem társul lelki érték. Megőrzésre, felújításukban jelentkező értékőrzésre egyik sem alkalmas. Mert egy faforgácsból sajtolt ágylábat szinte lehetetlen újra bevasalni, amikor a csavarok lyukai kikoptak. s a műanyag lámpaernyő is megbarnul a folyamatos meleg hatására. fgy viszonyul önmagához is az ember. Tartós, jól bejáratott, jellemet, erkölcsöt, tudást, műveltséget megtartó lelki értékek helyett önmaga lelkébe is a percekig érvényes álgondolatokat, a napi politikai minta szülte hatalomvágyat, a fogyasztás mindennaposságára alapozott konzumkultúrát, az egyre terjedő kézifegyverek kultuszát, a lelki elsivárosodáshoz utat nyitó pótszerek, alkohol, kábítószer nyújtotta élvezeteket választja. Lelkiismeret-furdalásom van. Egyáltalán érdekel ez még valakit? Van-e erkölcsi jogalapom arra biztatni egy albérletben lakó fiatal házaspárt, hogy örüljön Mozart zenéjének, hogy Nagy László és Szécsi Margit költészetéből erőt meríthetnek szeretetük kiteljesítéséhez? Szabad-e a munkanélküli szakmunkást arra biztatnom, hogy ne a söröző tulajdonosának profitját gyarapítsa, hanem éppen németül tanuljon? Elvárhatom-e egyetemistáktól, hogy vállaljanak házitanítóskodást, amikor könnyebb a szülőktől pénzt kérni? Kérhetem-e a pedagógust, hogy legyen igényes önmagához, mert csak akkor képes diákot erre nevelni? Nem tudom, igazam lehet-e, mert olykor az én értékrendem is meginog ugyanezek miatt.