Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-12 / 187. szám, hétfő

1996. augusztus 12. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 | Milletájt, Csíkékkal Egy ország ismeri immár Csíkék nevét. Örkény Tőtékja után ők a leghíresebb magyarok. De nem csak Bjudápeszten ismerősök, ahová árad a nyugati tőke, de az országon kívül élő polisznál is - mert az is a Hábetler-mozit bámulja, a szerencsétlen -, Losoncon, Munkácson és Csíkszeredában, akiknek Csíkék szintén tehertételt jelentenek, s akik bátorkodnak szégyellni a magyarországi csíkosodást. Akik nem tudnak a Csík-jelenségtől aludni. Akik balgamód abban reménykedtek, hogy az anyaországban konszolidált állapotok lesznek, ha nem ma, hát holnap, ha nem holnap, legalább holnapután. Mert ezt várja el tőlünk Ajíópa. Egyszer, valaha. Az üveghegyeken meg az Óperenciáson túlnan. Hogy is mondta a viccbéli malacka? Hú, de kúva messze lakok! Tisztelt malacka tévedett: húde kúva közel van ám minden... Mert nem is annyira Magyarországnak van szüksége rá, hogy ne legyenek csíkos meg mákos ügyek, hanem nekünk, akiket ide pottyantott a történelem és a nagyhatalmak szenilis, roggyant agyú politikusai. Csikland határain túlra. (Már megint ez a nyavalyás óperenciás-malackás párhuzam!) Hogy a Csík-ügy nem csak attól a miénk, mert mi is nézzük a szenzációhajhász MTV-t, amely a híradóba, majd onnan az Objektívbe emelte Csíkékat, ahonnan a határ a csillagos ég. (A mindenséggel mérd magad!) Hanem attól is, hogy sok a Csík errefelé is, akik ráadásul hozzánk jelentkeznek, a népszámlálási adatok szerint. Mert Csíkék ragaszkodnak hozzánk. Az Isten a megmondhatója, miért. Vérmérséklet, temperamentumbéli szomszédság, halmozott kisebbségi sors okán? Mindegy: a statisztikák szerint több ma Szlovákiában a csíkmagyar, mint a csíkszlovák. (A csíkcseh egy ideje irreleváns.) Egyszóval. Mi szeretnénk Csíkékkal békében lenni. Nem mintha büszkeség dagasztaná a honfiúi keblet, hogy egy-két húgyagyú időnként össze-összeboronál bennünket, hanem csak úgy l'art pour l'art: kijönni egymással. Hogy errefelé a Csíkokat időnként felgyújtják, ismeretes. Hogy vonatból lökdösik ki a hókabőrűbb csíkokat, az sem újdonság. S hogy mifelénk a kormány és fője legföljebb mosolyog az ilyen piti inzultusok láttán, itt már nem megy szenzációszámba. S itt van a kutyus elvermelve. Van, ahol Csíkék megdicsőülnek, van, ahol egyszerűen leöntik őket benzinnel, ketazonnal, molotovval simogatják őket. Megszurkálják, miegyéb. Párhuzam adott: legyünk jobbak, szebbek, nyerjünk több aranyat, lökjük be azt a fránya kenut stílusosabban a célba. Ha már az olimpia egybeesik méltóztatni a millével. Mert ne áltassuk magunkat, nagyon méricskéli ám mindenki, melyik hajó mikor lódul be a célba. Ha el tetszett volna felejteni: a cseh kormányfő volt, aki először kétségbe vonta a visegrádi négyest, mondván, kajakozzon csak mindenki a saját szakállára. Apropó: Klauséknál sokkal több gond van Csíkékkal, pedig jóval kevesebben vannak. Csak hál a cseh tévé, eléggé el nem ítélhető módon, azzal foglalkozik, hogyan védekezzen a polgár az állam és a hivatal ellen. Csíkék ott feledve, de legalábbis a harmadik vonalban. Mert, valljuk meg őszintén, nem is az első vonalba való a téma. Ha azt hisszük, hogy a demokrácia fokmérője a falusi szintű problémák országossá emelése, ne csodálkozzunk, ha a periféria •fösti a fő színeket a nagy ünnep kulisszái mögött. Pedig Csíkék csak a torta egy apró szeletkéi. És jó nagy a torta, nevezzük Borsod megyének, feketegazdaságnak, Magyarországon fialó amerikai tőkének, aminek. A fenenagy őszinteségünkkel oda utaljuk magunkat, ahová sokan szeretnének utalni bennünket. Nem is az a baj, hogy publicitást élveznek Csíkék, mert ilyen alapon Örkény kezéből is ki kellett volna csavarni a tollat. Csak szomorú tudni, hogy nekünk mindig kell egy ügyecske, amiből nagy ügyet farigcsálhatunk. Holott. Holott csak az történik, hogy egy közösség, egészséges életösztöneire hallgatva, ki kívánja vetni magából azokat, akik veszélyeztetik. Holott, ugye, az egész egy sima rendőrségi ügy. Föltehetnénk a kérdést: mit szól ehhez a belügyminiszter úr? Nem tudni, mert a botrány kipattanásának idején Atlantában reprezentált, vélhetően saját költségre. Onnan pedig nem látni haza, mit csinálnak a rend őrei. Jelcin beiktatása A csecsenek katonai sikerei háttérbe szorították Borisz Jelcin beiktatását az elnöki tisztségbe - írta pénteki számában a Le Monde című tekintélyes francia napilap. Az újság emlékeztetett rá: éppen abban a pillanatban, amikor a Kremlben Borisz Jelcin esküt tett „az orosz állam területi integritásának és biztonságának megvédésére," a függetlenségért harcoló csecsen erők Groznijban még szorosabbra vonták gyűrűjüket az orosz szövetségi csapatok körül. - Az orosz belügyminiszter, Anatolij Kulikov meg is vádolta a őket: úgy időzítették a csecsenföldi orosz hatalom szimbólumának számító Groznij elleni támadásukat, hogy az egybeessen az orosz elnök beiktatásával - írta a francia lap. A párizsi hírközlő szervek egyébként pénteki moszkvai híradásaikban az orosz elnök egészségi állapotát is elemezték, megemlítve a beiktatási ünnepség furcsaságait: azt, hogy a ceremóniát az eredetileg tervezettnél rövidebbre szabták, a lehető legegyszerűbb formában rendezték meg, s hogy Jelcin csak az eskü szövegének elmondására szorítkozott. A Le Monde szerint az elnök nagyon merev, mozdulatlan volt, csak a protokoll által rákényszerített mozdulatokra vállalkozott, fizikai önállósága szemmel láthatóan korlátozott. A francia lap úgy véli, hogy Jelcin régóta ismert - szívbetegsége önmagában nem magyarázza a megfigyelt tünetek összességét, hanem más tényezőket is számításba kell venni: régi keletű alkoholizmusát, lelkiállapot-ingadozásait, valamint azt, hogy az elnök nagy valószínűséggel pszichotrop jellegű gyógyszereket szed. Le Monde Mlynárik bírálja a cseh kisebbségi politikát Prága kisebbségi politikáját bírálta Ján Mlynárik, a Csehországban élő ismert szlovák történész, a Csehországi Szlovákok Szövetségének elnöke a tekintélyes Lidové noviny című prágai napilap pénteki kiadásában közölt cikkében. Csehországot a közvélemény és a politikusok nagy része is általában „tiszta nemzetállamnak" tekinti. Ez azonban félrevezető felfogás, mert a Cseh Köztársaságban a lakosság mintegy 10 százaléka nem cseh nemzetiségű, tehát a nemzeti kisebbségekhez és az etnikai csoportokhoz tartozik. Ez egymillió embert jelent - mutat rá Mlynárik, megjegyezve, hogy mindezek ellenére a választási kampányban minden párt úgy viselkedett, mintha az országban nem is élnének nemzeti kisebbségek. Az Európai Unióba való belépés négy feltétele között ott van a kisebbségek védelme is. Bár Csehországban a kisebbségeket nem nyomják el, az általános törvényeken kívül nem is igen védi őket senki. A cseh parlament 200 tagja között például egyetlen kisebbségi képviselő sincs. „Ezt a helyzetet botrányosnak tartom" - szögezi le a szerző. Kifejti, hogy bár nemzetiségi elnyomásról beszélni Csehországban nem lehet, a kisebbségek iránti tiszteletlenségről igen, ami politikai és szellemi asszimilációhoz vezet. A kisebbségek aránylag jelentős állami támogatást kapnak, de mert a támogatás konkrét nagysága esetenként nincs összhangban az egyes kisebbségek számával,erősen megosztja a kisebbségeket. Egy félmilliós kisebbség is csak valamivel kap többet, mint egy harmincezres. Máig nem valósult meg a Kisebbségek Háza, amelyet már 1993 óta több ízben is kérelmeztek a kisebbségek képviselői. A németek ezt a maguk módján megoldották: a német kormány vett nekik Prágában egy épületet, és állja működésének, fenntartásának költségeit is. A három szlovák szervezet közül az egyik állítólag a pozsonyi kormánytól kap támogatást emlékeztetett Mlynárik. MTI Zuhanó tory népszerűség Nyilvánvaló, hogy a konzervatív párt nyár elején indított „reklámhadjárata" nem hozta meg a kívánt hatást, így a toryk már csak abban bízhatnak, hogy a Munkáspártot önnön belső megosztottsága fosztja majd meg a tavaszi választások megnyerésétől - írja pénteki számában a The Daily Telegraph. Az erősen konzervatív beállítottságú brit napilap a Gallup Intézet júliusi, illetve augusztus eleji fölmérésére alapozza borúlátó jóslatát. Az újság megbízásából végzett közvélemény-kutatás adataiból kitűnik, hogy ha most vasárnap rendeznék a választásokat, a megkérdezettek 59 százaléka a Munkáspártra szavazna, s csupán 25 százalék adná voksát John Major kormányfő pártjára. Vagyis az előző (júliusi) Gallup-fölméréshez képest a Labour indexe 4,5 százalékot javult, míg a konzervatívoké újabb 1 százalékkal esett. Gyengült a harmadik jelentős erő, a liberális-demokrata párt pozíciója is: ezt a pártot a júliusi 14,5 helyett a szavazóknak már csak 11 százaléka támogatná voksával. Az újság adataiból az is kitűnik, hogy nem érte el célját a toryk júniusban kezdett országos „plakátháborúja", amellyel egyrészt saját kormányzásuk eredményességét, másrészt a fő vetélytárs Labour „veszedelmességét" kívánták aláhúzni. Az előzőt hangoztató utcai óriásplakátok (Yes it hurt. Yes it worked = Igen, fájdalmas volt. Igen, bevált.) sugallta üzenet első felével a megkérdezetteknek 76 százaléka egyetértett ugyan, ám a szlogen második felére már csak 22 százalék mondott igent, 63 százalék viszont elutasította. Tbe Daily Telegraph ITTHON TÖRTÉNT-7 NAP ALATT A LEGFÓBB ÜGYÉSZ MEGKONTRÁZTA AZ ÁLLAMFŐ DÖNTÉSÉT. „Mindenki a szocializmusból érkezett." Még manapság is gySkran elhangzik ez a mondat, valahányszor enyhítő körülményt keresnek némely közéleti emberek arra a vádra, hogy gondolkodásmódjuk, munkastílusuk, fontos ügyben hozott döntésük a pártállami gondolkodásmódra, stílusra, döntéshozatali gyakorlatra emlékeztet. Van, aki bevallja, van, aki tagadja. Michal Való legfőbb ügyész most már ha megfeszülne, sem tudná letagadni, hogy jogi ismereteit hol szerezte. Efölött még napirendre is lehetne és kellene térni. Az viszont már fölöttébb elgondolkoztató, hogy egy minapi döntésével azt is bebizonyította, működése során esze ágában sincs módosítani azon a bolseviki jogfilozófiai alaptételen, amely szerint a jog a mindenkori hatalom akaratát fejezi ki. Ezt annyira „direktben" teszi, hogy ugyanúgy kilóg a ló mind a négy lába, mint az egypártrendszer évtizedeiben bármikor. Alkotmányból eredő jogával élve nemrég úgy döntött Michal Kováč köztársasági elnök, hogy megkegyelmez a Technopol-ügy két főszereplőjének. A legfőbb ügyész erre leállította az államfő döntésének végrehajtását, és beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, hogy vizsgálja felül a megkegyelmezés törvényességét. Aki csak némileg is figyelemmel kíséri a Technopol-ügy fejleményeit, ifj. Michal Kováč elrablásának, hazatérésének, majd Németországba utazása megakadályozásának körülményeit, tisztában van azzal, hogy a legfőbb ügyész azért döntött úgy, ahogy döntött, hogy az ügy két főszereplője számára is lehetetlenné tegye a Németországba utazást és a tanúskodást. A köztársasági elnök fiától is ugyanezért vették el az útlevelet. A hatalomgyakorlás legfelsőbb körei ellenérdekeltek abban, hogy fény derüljön a Technopol-ügyre, főképp pedig arra, hogy kik rabolták el a köztársasági elnök fiát. A tanúk vallomása meggyorsíthatná a kérdések tisztázását, és a kormány néhány tagja, valamint a titkosszolgálat vezetője emiatt nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetne. Most már elsősorban időhúzásról van szó, és ebben a legfőbb ügyész felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehet Vladimír Mečiarnak és Ivan Lexának, a titkosszolgálat főnökének, megfeledkezve arról, hogy jogállamban egyetlen diktatúrának szabad léteznie: a törvények diktatúrájának. AZ ÖNÉRZET TÚLTENGÉS ÁRA. A kassai magnezitbánya tulajdonlása és működtetése körüli bonyodalmak nemcsak azt jelentik, hogy a bányászok elveszítik munkahelyüket. Egyfajta „állatorvosi lóként" azt is demonstrálja ez az eset, hogy mennyire koncepció nélküli a szlovákiai privatizáció és az egész gaz,daságátalakítás folyamata. Pontosabban: van itt koncepció, csak nincs benne köszönet. A kormány túlhangsúlyozta, hogy úgymond nem engedi kiárusítani az országot. Más szóval: nem lelkesedik az idegen tőke térhódításáért, hanem a hazai vagyonosok rétegének kialakítását részesíti előnyben. Az elfogulatlan magnezitipari szakemberek kapásból be tudják bizonyítani, hogy még most, az acélipari konjunktúra hanyatlása idején is jól értékesíthető lenne a világpiacon a szlovákiai magnezit. Térségünkben alig van konkurenciája. A kelet-szlovákiai vállalat is korszerűsíthető lehetett volna, ha a kormány (főképp Szlovákia önállósulása után) szapora kijelentéseivel nem riasztja el a nyugati tőkét. A kassai üzem privatizálásánál bábáskodókról kiderült, fogalmuk sincs, honnan vegyék a berendezések modernizálásához szükséges pénzt, így nincs rá esélyük, hogy versenyképes termékeket tudjanak előállítani. Szlovákia természeti kincsekben szegény ország, így vétek veszni hagyni azt, ami jól hasznosítható lenne. Még akkor is, ha ez nemzeti büszkeségből történik. Mint ahogy az is bűn, hogy - szintén a nemzeti önérzet túltengése miatt - a mezőgazdasági feldolgozóipar korszerűsítése sem indulhatott be, mert Mečiar eddigi kormányai mindig barátságtalanul viseltettek a külföldi tőke iránt. Ahogy a magnezitkincset veszni hagyják, úgy a mezőgazdasági nyersanyagok jelentős részét is csak féligmeddig dolgozzák fel. Továbbra is ideológiai megfontolások gátolják nálunk a gazdaság kibontakozását. Korábban a szocializmus égisze alatt zárkóztunk el a külvilágtól, most nemzeti jelszavakat hangoztatva történik ugyanaz. Attól van ez így, hogy mind a tegnapi, mind a mostani főszereplők ugyanabba az iskolába jártak. Hárommilliárd helyett 500 millió Az elmúlt napokban Amschel Rothschild és Adam Michnik mondásaival nyugtatgatom magam. Több mint kétszáz évvel ezelőtt állítólag a német származású bankár őszinteségi rohamában, szűk baráti körben azt találta mondani, hogy vagyonának második millióját már tisztességes úton szerezte. Néhány hete a világhírű lengyel íróval Budapesten az eredeti tőkefelhalmo/.ódás sajátosan posztkommunista módjáról, a politikai szempontok alapján végbemenő harácsolásról, az állami vagyon elherdálásáról beszélgettünk. Michnik széttárta a karját, lehúzta ki tudja, hányadik vodkáját, és kesernyésen mosolyogva arról beszélt, hogy semmi új a nap alatt, hiszen Ausztráliát jórészt börtöntöltelékek kezdték építeni, a mai amerikai milliomosok nem kis hányadának a nagyapja pedig alkoholcsempészésből vált dúsgazdaggá. Igen, csakhogy mindez két évszázaddal, illetve hathét évtizeddel ezelőtt történt, a mai világ - részben a hírközlő szervek fejlettsége és ebből adódó ellenprző szerepe révén - talán mégiscsak más, vetettem közbe. - Hát ez az! - csapta le a poharat - engem a jelen érdekel, a mostani erkölcsök. Mit érek én azzal, hogy annak a patkánynak az unokája, aki ma fillérekért jut milliárdos vagyonokhoz, egyszer, évszázad múltán tisztességes lesz?! Hiába nyugtatgatom hát magam, a budapesti beszélgetés során és most meg különösen dühödten kalimpál a szívem. Igen, a privatizálásról van szó. Arról, hogy az elmúlt héten ismét milliárdokat hajítottak ki az ablakon. Milliárdokat loptak ki a zsebünkből. S egyes kiváltságosok, a mai kormánykoalíciónak sejthető okokból kedvesek, pedig aprópénzért jutottak mesés vagyonokhoz. A párkányi papírgyár úgynevezett ellenőrző csomagját, vagyis a részvények harminchárom százalékát a Nemzeti Vagyonalap a teljesen ismeretlen, bajmóci székhelyű KK PROFIN Kft.-nek ítélte oda, nem tudni, milyen feltételekkel. A múlt heti esetek közül a legszembetűnőbb és a legbotrányosabb azonban a Nafta Gbely Rt. magánosítása, amely ráadásul stratégiai vállalatnak számit, tehát elvben már ezért sem lehetett volna eladni. Pontosabban: elkótyavetyélni. Ugyanis a pozsonyi tőzsdén az eladás napján is rendkívül magas volt a vállalat részvényeinek az árfolyama. Az egész részvénycsomag azon a napon 3,4 milliárd koronát ért. Nem csoda hát, hogy számos neves külföldi cég, többek között a német Ruhrgas, a Gas de France és az osztrák ÖMV is érdeklődött a nyugat-szlovákiai cég iránt. Ők állítólag egyszeri befizetéssel egymilliárd koronánál is többet ígértek versenypályázatukban. Mindhiába. A Nemzeti Vagyonalap ezt a busás haszonnal kecsegtető vállalatot olyan pályázónak ítélte oda, amely a döntés napján még be sem volt jegyezve a cégbíróságon! És az összeg is vérlázító. A németek és a franciák több mint egymilliárdot fizettek volna készpénzben és azonnal, ám kormánykoalíciós uraiméknak nem kellett ennyi pénz. ők az állami vagyont elherdálták potom 500 millióért, méghozzá úgy, hogy ebből 150 milliót tíz napon belül kell leperkálnia az ismeretlen tulajdonosnak, a többit részletekben, tíz éven belül kell törlesztenie. Ehhez a valóban piszkos politikai ügylethez fölösleges bárminemű kommentár. Egyáltalán nem demagógia, hanem szomorú valóság, hogy miközben riasztó hiányok mutatkoznak az ország külkereskedelmi és folyó fizetési mérlegében, s miközben szégyenteljesen kevés bérért dolgoznak az orvosok, a pedagógusok és mások, akadnak ebben az országban politikusok és más közéleti emberek, akik hatalmuk megőrzése és saját érdekcsoportjuk, rokonságuk meggazdagodása érdekében arcátlanul és törvénytelenül milliárdokkal szegényítik az államkasszát. Mindannyiunkat. Néhány napja egy neves osztrák újságíró arról beszélt, hogy a szlovákiai demokrácia és egyáltalán ez a társadalom azért van nagy veszélyben, mert Szlovákia következmények nélküli ország. Itt a miniszterelnök köztudottan évek óta bármiről akár napokon belül az ellenkezőjét állítja, s a haja szála sem görbül meg, itt a magát ellenzékinek tartó baloldal most kígyót-békát kiált a kormányfőre és a magánosítási tragikomédiára, de csak azért, mert nem engedték őket a húsosfazékhoz. Itt... - oldalakon át sorolhatnám az elszomorító történeteket. Mit tehet az állampolgár, mit tehetnek a valóban ellenzéki politikusok egy ilyen országban? - kérdezzük egyre elkeseredettebben. Hosszabb távon egyértelmű a helyzet, hiszen milliárdokat soha. sehol nem lehetett büntetlenül elherdálni. Milliókat pedig következmények nélkül átverni. Ezek a nagy pénzek, továbbá a sokasodó törvénytelenségek napról napra súlyosbítják Szlovákia gazdasági és erkölcsi válságát. Tudom, mindez itt és most soványka vigasz. Viszont a kormányfő kivételes manipulációs készségét, a kormánykoalíció parlamenti többségét, az elektronikus médiák fölötti hatalmát, nem utolsósorban pedig a polgárok nem kis részének hiszékenységét ismerve senki sem láthatja előre, hogy rövid távon mikor és miként hat majd az érezhetően növekvő társadalmi elégedetlenség, mikor döbbennek rá a kisemmizett és egyre szegényedő százezrek, hogy újra becsapták őket. És miként viselkednek majd akkor? Ézért csak egy a bizonyos. Az elszámoltatás és a politikai értelemben vett leszámolás napja egyszer, s talán nem is sokára, eljön. Az állampolgár, a politikus és minden közéleti ember annyit tehet - s ha belegondolunk, ez nem is kevés hogy igyekezzen tiszta lappal és lelkiismerettel, erkölcsi hitelét megőrizve azt a napot megérni. SOKSZEMKÖZT Szilvássy József rovata