Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)
1996-08-23 / 197. szám, péntek
2 J ÚJ SZÓ BELFOLD - K Ü L FÖLD 1996. augusztus 20. Tisztelet és tiszteletlenség Madáchcsal szemben A síremlék még változatlan a parkban Az ember tragédiája halhatatlan írója, Madách Imre iránti mély tiszteletünk a Felvidéken természetes és különösen indokolt. Hisz a jeles költő nemcsak hogy vidékünk szülötte, s itt adta át testét az örök nyugalomnak, de 1859 és 1860 közt Alsósztregován alkotta legjelentősebb drámai művét. Madách élete örökre összeforrott a szülőfölddel. Ifjúsága az anyai szigor jegyében telt a sztregovai kastélyban. Innen s a közeli Csesztvéről utazott oly gyakran a megye székhelyére, Balassagyarmatra, hogy a közgyűléseken szabadelvű szónokként, „afféle parlagi táblabíróként zavarja a világot". A szabadságharc után szülőföldjén rejtegette Kossuth titkárát meg a honti gerillák parancsnokait. Itt fogadta Arany Jánost, innen hurcolták el Pozsony börtönébe, s ide is tért vissza, hogy Sztregován megalMadách állítólagos íróasztala a kastélyban kossá kora legnagyobb művét, Az ember tragédiáját. A felvidéki Madách-kultusz gyökerei még az első köztársaság előtti időkbe nyúlnak vissza. A két háború közti időben emelték a ma is álló síremléket a kastély parkjában. 1964-ben Madách szülőházában, a rokokó-klasszicista stílusban épült kastélyban megnyílt az első emlékkiállítás. A Madách Múzeumot aztán Honismereti Múzeummá keresztelték, mígnem csendesen bezárták. Ez akkor indokolt is volt, hisz az épület életveszélyes állapotba került. A restaurálást, amely közel egy évtizedig tartott, még a bársonyos forradalom előtt kezdték. Majd a fordulat után Havel köztársasági elnök anyagi támogatásának jóvoltából folytatták, és nemrégiben csendesen átadták az épületet a járási múzeumnak. Sajnos, valami hasonló történt, mint 1978-ban a Mikszáthház megnyitásakor Szklabonyán. Erről akkor Öröm és töprengés egy ház körül című írásomban számoltam be az Új Szó hasábjain (1978. június 30.). Fájlaltam, hogy a képek alatti magyarázó és felvilágosító szöveget csak szlovákul olvashattuk. Fájlaltam, hogy a Mikszáthörökséggel tiszteletlenül bántak. Sajnos, 1996-ban Alsósztregován ugyanez történt. Örülhetünk és töprenghetünk hát ismét, most már egy másik ház körül. Mert a kastélyt szépen rendbehozták, úgy-ahogy be is rendezték, de a falakon, a tárlókban, a tárgyak mellett egy szó sem olvasható magyarul. Még a Madáchok családfája is szlovák nyelvű lett. Krúdy Gyula írta egy helyütt a szóbanforgó helyről az alábbiakat: „A magyar csodák közt a Nógrád megyei ház olyan csoda, ahová levett kalappal, nemzeti sorsunkon való meleg áhítattal, örökös hittel gondolhatunk. Költeményt írtak itt, amely költemény örök büszkesége a magyarnak." Vajon hogy gondoltak a XX. század végén erre a helyre azok, akik a mostani kiállítást tervezték? Vajon ők ki előtt vették le kalapjukat: Madách vagy a A szlovák nyelvű családfa nyelvtörvény kiagyalói előtt? S vajon mit szólnak ehhez az alapszerződések ratifikálói, a magyar-magyar találkozó ellen lázongók, a józanul gondolkodó egyszerű emberek? De nézzük a dolgokat más szemszögből is! 1861-ben Madách választói beszédében szólt szlovák választóihoz is, mégpedig szlovákul. Mert nem féltette ettől a magyar nyelvet. Megköszönte a szlovákoknak, hogy „felfogták azon nagyfontosságú igazságot", mely szerint „a magyarországi bármi ajkú, bármi vallású népek érdeke csak egy, hogy midőn a magyar saját szabadságát védi, azzal tót testvére szabadságáért is vív". Madách valóban lojális volt mindig a nemzetiségekkel szemben; ismerte szlovák jobbágyaik nyelvét is. A múlt század végén egyébként 340 szlovák, 95 magyar és 8 német lakosa volt Alsósztregovának, ahol a világirodalom nagy műve, Az ember tragédiája született. Ezért a világon mindenütt illik tisztelni a költőt. Szülőföldjén, Alsósztregován különösen. Emberségünk, értelmi szintünk fokmérője lehet, hogy zavar-e bennünket, ha a múzeumi tablókon a szlovák szöveg mellett a magyar is megtalálható. Vajon miért a félelem, a kicsinyhitűség és a kisstílűség? Miért törpíti valaki így az egyik vagy a másik nemzetet? Nemrégiben Az ember tragé(A szerző felvételei) diájának cigány nyelvű kiadása került kezembe Magyarországon. Balassagyarmaton, a vármegye házán, melynek épületében Madách is gyakran szónokolt, Janko Král'nak állítottak hatalmas emléktáblát. Rajta hosszú szlovák szöveggel. Még senki sem ütötte le a táblát, s nem támadtatott meg tőle a magyarok anyanyelve sem. Rodostóban, a Rákóczi-házban a török szövegek szomszédságában megfér a magyar is. így természetes, így diktálja a józan ész. így lenne ez akkori is, ha történetesen Madách Londonban született volna. S azt hiszem, ha Shakespeare zólyomi születésű lett volna, emlékmúzeumában Szlovákiában is illene angolul feliratozni a szöveget. Sztregova az évtizedek során zarádokhellyé vált. Mindazok zarándokhelyévé, akik szeretik az irodalmat, tisztelik a gondolkodó Madáchot és nagy művét. Még akkor is, ha az magyarul íródott, s még akkor is, ha az író szülőházában az örökösnek magyarul is illik tájékoztatni a kedves látogatót. Sztregovát nem sajátíthatja ki a nyelvtörvény. Még akkor sem, ha az Szlovákiában van! Ellenkező esetben elfordul tőlünk a világ. Mert azt igazolhatjuk csak, hogy emberségünk fölött győzedelmeskedett a nacionalizmus. CSÁKY KÁROLY A szakértelem dicsérete Alighanem van egy közös tulajdonságunk Dusza Istvánnal: ő, újságíró lévén gyakran mond véleményt a néprajztudományt, elsősorban a honi magyar tudományszervezést érintő kérdésekről, jómagam meg, néprajzkutató létemre viszonylag sűrűn kontárkodom bele a publicisztikába. Ebből adódóan (?) aztán a múltban gyakran összeért a bajszunk, gondolom, az igazság objektív megközelítése céljából csak használva. Most, hogy müncheni tartózkodásomat megszakítva, rövid időt idehaza töltök, nagy érdeklődéssel és egyetértéssel (!) olvastam cikkét (Amit lelkesedésből már nem lehet. Új Szó, 1996.8.16., 6.o.). Csupán két gondolatot fűznék hozzá. Igaza van annak a névtelenség homályában hagyott „amatőr művészeti csoport vezetőjének", aki azt mondja, hogy a kormány és az állami hivatalok bírálásából („szidásából") néhány újságíró jól megél, de nekünk (értsd: a kultúrában dolgozóknak) a „hogyan tovább"-ra kell a választ keresnünk. Azt nem látom nagy bajnak, hogy néhány publicista valóban a szlovákiai magyarság „nyomorúságából" él meg, hiszen ez a dolguk, s gondolom, ők is jobban örülnének, ha a mi belső ügyeinkre, kulturális eredményeink milyenségére (s nem „elnyomattatásunkra") kellene a tintát pazarolniuk. S abból is szépen megélnének... A gondot honi magyar publicisztikánkban a téren látom, hogy túlságosan kivár, s csak akkor veti bele magát teljes fegyverzetben a - mondjuk fellengzősen csatába, amikor az szenzációs híranyagnak minősülhet, ám segíteni már nem tud. Egy példa: tavaly októberben írtam egy figyelmeztető cikket, hogy az állami szervek a kultúra újfajta (de?)centralizációjára (intendánsi rendszer) készülnek, s ez milyen veszélyekkel jár a honi magyar kulturális élet szempontjából (És helyét sóval hinték be... Új Szó, 1995.10.6., 6.O.). Az írást akkor a hatodik oldalon eldugták, s minden érezhető visszhang nélkül maradt. Pedig a magam parasztlogikája azt diktálta volna, hogy az efféle „lentről jövő" jelzés után a lap valamelyik riportere fölkeresi a minisztérium illetékesét, s rákérdez, hogy mi az igaz az egészből. S írásomat akár nem is közölve, de megkísérel a dolognak utánajárni, s valóban hiteles információkat közzétenni. Nyomatékosabban hívni fel a figyelmet a veszélyre! No, de - publicistáink mentségére legyen mondva - akkor még sok kolléga sem igen hitte, hogy ez lesz valaha az egészből. „De hát azt már csak nem engedik meg maguknak, hogy nem szakembert tesznek az ilyen nagymúltú múzeum élére?" - mondták a naivabbak, mintha nem emlékeznének arra, hogy a hetvenes évek elején, az akkori tisztogatások jegyében kivétel nélkül minden dél-szlovákiai múzeum élére tanító került - pártmegbízatásból (s van, aki a mai napig ott is van!). Ugyanez ismétlődik meg napjainkban, csak a megbízóik színe változott... Midőn a komáromi Duna Menti Múzeum igazgatóját leváltották, azonnal címoldalra kerültünk, mert szenzáció lettünk. Olyan szenzáció azonban, amin már bajosan lehet segíteni... Tudom, az újságírás a szenzációkból él, ám nem hiszem, hogy a szlovákiai magyar olvasót jobban érdekelnék az Ugrásrekord - meztelenül vagy a Sex-s hop az Apácapályán című cikkek (mindkettő a mai lap címoldalán!), mint a bennünket érintő kérdések. Meg merem kockáztatni, hogy a mai második oldalra szorult, Nem kell Štúr-díj vagy a Lebontásra ítélték címűek a címoldalon inkább a lap megvásárlására késztették volna a honi magyar polgárt, mint az előbbiek. Dusza István is felteszi a „hogyan tovább?" kérdését, s már cikke címében megmondja, hogy „lelkesedésből nem lehet". Igaz: csak lelkesedésből nem, ám anélkül sem, hiszen hiányában pénzt sem lehet pályázni alapítványoktól, szponzorokat felkutatni stb. Amit viszont ebben a helyzetben egyedül tehetünk (s ha nem ezt tesszük - most patetikus leszek - biztosan elveszünk), az az, hogy szakértelemmel végzett, minőségi munkát tegyünk le az asztalra. Mint amilyent például a Márai Alapítvány végez, s aminek igen pozitív visszhangját nem kis büszkeséggel olvastam hónapokkal ezelőtt a legtekintélyesebb német napilap, a Neue Zürcher Zeitung-ban. De említhetem a Katedra Társaság szlovákiai iskolarendszer-koncepcióját és a sort - hál' Istennek! - folytathatnám. Egyszóval, ki-ki a saját szakterületén bármikor leteheti a garast. Ezzel is bizonyítva a fejlett európai kultúrával rendelkező többségi nemzetnek, hogy „az ázsiai nomád hordák leszármazottai" is megértek már az európaijelzőre... LISZKA JÓZSEF MATOL A MOZIKBAN: Oliver Stone filmje, a Nixon 0 volt a harminchetedik elnök az Egyesült Államok történetében. A sokarcú férfi, akiért milliók rajongtak, és akinek hatalmas ellentábora is volt. Döntései okosak voltak, és mindig, mindenütt a békéltető beszélt belőle, állítják, akik fenntartás nélkül tisztelik. Mások az amerikai demokrácia gyenge pontjainak megtestesítőjét látták benne. Nem véletlen, mondják, hogy ő volt ez idáig az egyetlen amerikai elnök, akinek le kellett mondania. Egy férfi, aki megváltoztatta a világot, de elveszítette saját népét. Richard Milhous Nixon. Egy nem mindennapi politikus felemelkedése és bukása. A Watergate-ügy. Amerika a hatvanas-hetvenes években. Életképek kicsiben és nagyban. Oliver Stone, A szakasz Oscar-díjas rendezője, aki az elmúlt évek alatt olyan filmeket adott a világnak, mint a Született július 4-én, a JFK vagy a Született gyilkosok, ezúttal politikusportrét rajzolt. Legújabb, háromórás alkotása címszerepét a Bárányok hallgatása Oscar-díjas színésze, Sir Anthony Hopkins alakítja. „Sokan megkérdezték már tőlem, milyen szándékkal készítettem ezt a filmet - nyilatkozta Oliver Stone az amerikai bemutatót követően. - Arra is rengetegen kíváncsiak, milyen a film erkölcsi kicsengése. Számomra veszélyesen hangzik az erkölcsi megfogalmazás. Nem az én feladatom ilyenfajta ítéletet hozni, vagy ennyire leegyszerűsített következtetést vonni. A jó és a rossz mindannyiunkban egymás mellett lakozik, de mert Nixon kezében óriási hatalom volt, emberi tulajdonságai az egész világra kihatottak. Bonyolult, ellentmondásosjellem az övé, ezért volt izgalmas filmet forgatnom róla. Ha én most politikai vitákat kavarok, akkor ezt azt jelzi: a Nixon körüli hullámok még ma sem csitultak el teljes mértékben." Mestermunka - írja a filmről az amerikai State News. - Oliver Stone filmje erős, hatásos, elkápráztató alkotás. A Newsweek kritikusa szerint: Hopkins a lehető legideálisabb Nixon. Nem imitál, átlényegül. Olyan ez a történet, mint egy klasszikus tragédia - dupláz rá a Star Tribune. - Ennél jobb filmet senki se várjon a rendezőtől. (sz. g. I.) WjM í 1 j HL mg^^^^^U^HKm f** É .
