Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-21 / 195. szám, szerda

1996. augusztus 30. BELFÖLD - GAZDASÁG ÚJ SZ Ó [ 21 \ Szokjuk meg... Néhány héttel ezelőtt jelent meg a sajtóban a hír, miszerint Oskar F., a Szlovák Információs Szolgálat (SZISZ) volt tisztje a demokratikus or­szágok valamelyikében politikai menedékjogot kap. Ez a homályos megfogalmazás azt jelenti, hogy a demokratikus kormányok egyike Oskar F.-et olyan személynek tartja, akit veszélyeztetnek a szlovák kor­mány, illetve néhány szlovákiai állami szerv demokráciát nélkülöző mesterkedései. A helyzetet még pikánsabbá teszi, hogy az Ivan Lexa vezette SZISZ elől Oskar F.-fel együtt menekül a barátnője, Adriana K. is, a titkosszolgálat egyik magas rangú tisztviselőjének a lánya. Noha a politikai menedékjogra való várakozásról szóló hírnek sem a közvéleményben, sem a politikai színtéren nem volt különösebb vissz­hangja, Oskar F. helyzete komoly: az ifj. Michal Kováéra ráállított meg­figyelőcsoportból egyetlenként vette magának a bátorságot, hogy vall­jon az államfő fiának elhurcolásához vezető körülményekről. Vallomá­sát ugyan Peter Vačok nyomozó a vizsgálati anyagban dokumentálta, de Jozef Číž, az ügyre „nomenklatúr módon" ráállított közép-szlovákiai nyomozó Oskar F.-et „manipulálható" személyként jellemezte, és ad­dig vizsgálgatta az önelhurcolás elméletét, míg arra a következtetésre nem jutott, hogy a tettes ismeretlen. Ez csak megerősíti a gyanút: a kö­zép-szlovákiaiak csapatát a miniszterelnök és a belügyminiszter arra szemelte ki, hogy fedezze ifj. Kováč külföldre hurcolóit. Ilyen körülmények között Oskar F. számára Szlovákia nem a legbiz­tonságosabb ország. Sorsa a szlovákiai politikai viszonyokat tükrözi, és minden itteni állampolgárnak fel kell tennie a kérdést: politikai, gazda­sági stb. szempontból biztonságos környezetet jelent-e számára ez az állam. Komoly nemzetközi politikai jelzés lesz Szlovákia címére Oskar F. politikai menedékjogban való részesítése. Szlovákiának meglesznek az újkori politikai menekültjei. Szokjuk meg. PETER TÓTH, Sme Új vagyonalapikötvény-vásárlók a láthatáron A héten a három legnagyobb szlovákiai pénzintézet - az Általános Hitelbank (VÚB), a Befektetési és Fejlesztési Bank (IRB), valamint a Szlovák Takarékpénztár szerződést ír alá a Nemzeti Vagyonalappal, melynek alapján megkezdhetik a vagyonalapi kötvények vásárlását. E három banknak kiváltságos helyzete van a kötvénypiacon. Jogukban áll a vagyonalaptól még a kötvények lejárta, tehát 2000 január elseje előtt készpénzt kérni ezekért az értékpapírokért. Nemcsak az állam­polgároktól vásárolhatják fel a kötvényeket, hanem a lakóház-tulajdo­nosoktól és a biztosítóktól is, amelyek ugyancsak jogosultak a vagyon­alapi kötvények vásárlására. Arra is jogosultak e bankok, hogy a va­gyonalap adósaitól (a privatizőröktől) felvásárolják a kötvényeket, illet­ve fordítva - felvásárolhatják, majd eladhatják számukra e papírokat. Természetes, hogy a felvásárolt kötvényeket a Nemzeti Vagyonalap va­gyonát képező részvényekre cserélhetik. Ha e bankokban nem a Nem­zeti Vagyonalap volna a többségi tulajdonos, bizonyára örvendenének ilyen lehetőségnek. Amint ugyanis az előre látható volt, Szlovákia le­gendásan szerény lakosai megelégszenek majd azzal, hogy a tízezer korona névértékű kötvény árának, amelyhez mintegy 5 ezer korona hozam is kötődik, a felét megkapják. A bankokban ugyancsak találnak pénzt a kötvények felvásárlására... A Nemzeti Vagyonalapban még számos olyan részvénytársasági rész­vény van (Szlovák Biztosító, villamossági, távközlési és gázipari művek stb.), amelyekre szívesen cserélik be kötvényeiket a bankok, és termé­szetesen még ott van a vagyonalapból való kölcsönös felvásárlás le­hetősége. Szlovákia ugyanis a végtelen privatizációs lehetőségek hazá­ja - a regisztráltak részére. ALICA ĎURIANOVÁ, Slovenský PROFIT Pozitív értékekre ösztönzik a cigány fiatalokat Annak idején Zsolnán létrejött a roma gyerekek és fiatalok szlovákiai hatáskörű társulása. Céljaikról kérdezte a lap mun­katársa Vojtech Balážt, a társulás elnökét: - A cigányoknak szükségük van egy olyan szervezetre, amely segít nekik abban, hogy érvényt szerezzenek szociális jellegű követeléseik­nek. Be kell ismerni, sok a romák között a vagyonos, de olyanok is van­nak, akik a nyomor határán tengődnek, akik semmibe veszik a társa­dalmi normákat. A gyermekek magatartása is rossz, sokan közülük lopnak, szipóznak. Éppen ezek a tények ösztönöztek bennünket szer­vezetünk megalapítására. • Ön szerint sikerül valamelyest javítaniuk a helyzeten? - Az idősebbekkel nehezebb a munka, de nagyon fontos a gyerme­kekre való tekintettel, hiszen hatnak rájuk. Olyanokkal igyekszünk őket körülvenni, akikjó irányban hathatnak rájuk, felkarolják a bennük rejlő tehetséget és jót. Óvodákban szeretnénk elhelyezni a gyerekeket, de ezt leginkább a szülők akadályozzák. Megteszi a magáét a pénzhi­ány is. EVA ERTLOVÁ, Práca (Rövidítve) Szolimán és Verecke Jól ismert fintora a históriának, hogy ugyanazon esemény az egyik népnek örömünnepet, a másiknak gyászt je­lent. Kinek is jutna eszébe Londonban Napóleonról elnevezett utcát vagy te­ret keresni? Legalább olyan vaskos il­letlenség volna ez, mint ha Párizsban arról érdeklődnénk, van-e itt is Water­loo híd a folyón, mint Londonban. A történelem olyan torzító tükör, melyben a kép aszerint alakul, ki néz bele. Évekkel ezelőtt a fél világot bejárta a kiemelkedően eredményes birodalom­építő, Nagy Szolimán életéről és győzelmeiről rendezett kiállítás. Chica­góban volt szerencsém megnézni. Hosszan időztem a nagy mohácsi győzelmet bemutató tárló előtt, mely a valóságosnál jó tízszer nagyobb ma­gyar sereg legyőzéséről tudósított, iga­zán nem takarékoskodva a jelzőkkel. Nem volt könnyű ezt a torzítást moso­lyogva, látható mérgelődés nélkül le­nyelni. Vannak persze aktuálisabb sérel­meink is. Például bármennyire is mél­tányosak akarunk lenni szomszéda­inkhoz, Trianonnal kapcsolatban nem­csak az jut eszünkbe, hogy számos nép csak a Monarchia és benne a Ma­gyar Királyság vesztével kezdhette meg önálló, független állami létét, vagy csatlakozhatott a nemzettest na­gyobbik részéhez. Hanem az is, hogy egy pillanat alatt - anélkül, hogy meg­mozdultak volna - milliós magyar tö­megek estek túl a határon, és találták magukat „külföldön" az első világhá­borút követő, mohó, „most mindent le­het" területszerzés idején, melyet az­tán nem eléggé előrelátó magyar poli­tikusok rossz patrónusok segítségével próbáltak helyrehozni húsz éwel később. Mostanában, a honfoglalás 1100. évfordulója környékén hozzák olykor tudomásunkra egyes publicisták, politi­kusok a környező országokban, hogy ami nekünk az Európába érkezést és az állandó haza megteremtését jelen­tette, az nekik katasztrófa volt, az alá­vetettség évszázadainak kezdete. Elfe­lejtik nyugtázni, hogy a mai Magyaror­szág népe, maroknyi szélsőséges kivé­telével, éppúgy leszámolt a birodalmi álmokkal, mint a sokkal nagyobb impé­riumot elvesztett franciák vagy ango­lok, vagy éppen a szomszédos osztrá­kok. Talán ha úgy is éreznek a honfogla­lással kapcsolatban, ahogy írják, sem kellene feltétlenül így megnyilatkozni­uk. Hiszen a belátható jövőben bizto­san egymás mellett fogunk élni, és biz­tosan többre jutunk valamennyien, ha nem gyanakodva, gyűlölködve folytató­dik a koegzisztencia. S ha mára husza­dik században ők nyertek velünk szem­ben, ne tagadjanak meg maguktól egy kis nemeslelkűséget. Ha már a terüle­tekkel együtt hárommilliónál is több magyart - Tamási Áron szavával - kéz­hez vettek, engedjék őket most kicsit ünnepelni. Emlékezni régi dicsősé­günkre. Szívesen összehoznám a honfogla­lás negatív értékelőit idei nyári török vendégeimmel, tanárokkal, egyetemi oktatókkal, akik nagyon is jól ismerik az Oszmán Birodalom finoman szólva nem pozitív magyarországi szereplé­sét. Amikor megmutattam nekik a bu­dai vár déli lejtőjén a török temetőt, északi fokán pedig az 1686-ban a vár­védelemben elesett török parancsnok, Abdi Abdur-rahman emlékművét, s em­lítést tettem a szigetvári Szolimán-szo­borról, egyikük ezt mondta: „Ti nagy­lelkű, lovagias nép vagytok. Biztos min­denki szeret benneteket Európában, nemcsak a törökök." KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR Magyar Hírlap Lesz még szőlő... Lesz még szőlő, lesz bizony, lágy ke nyér is akad majd, megláthatjátok fele im, agrártermelő szümtükkei földművesek­Finiséhez közeleg a nyitrai Agre komplex mezőgazdasági és élelmiszer­ipari kiállítás, melynek volt színe, és volt java, volt minősége, és volt ára ­Nyitra, te drága -, és többéves kiha­gyás után volt ismét aratóünnepélye először egyedüiállósodott Kishazánk legújabb kori történelmében. Szép volt ez is igazán, miért mondanám, ha nem így lett volna, szép nagy volt az aratási koszorú, volt flitter és pántlika, csokré­ta, bokréta, színes kréta, gyöngyfüzér. Örültek egymásnak a szereplők és a szónokok, mert szép az élet, jó dolga van a termelőnek, közeleg a paradicso­mos Kánaán. Az igaz, hogy a termés nem volt olyan, mint ahogy vártuk, igaz, hogy nem futotta műtrágyázásra, permetezésre, igaz, hogy van gabona­felvásárlási mizéria, és igaz, hogy emelkednek a termelői árak, de sebaj, ilyenkor nem illik keseregni, ez itt az ör­vendezés helye. - Megbolondult itt már mindenki ­dörmögött magában egy idősebb úr egy kis kerti ketyere árát böngészve, mely ugyancsak hat számjegyűre kere kedett. Persze ha emelkednek a mezőgazdasági gépek árai, és nőnek a földműves kiadásai, ez előbb-utóbb begyűrűzik az üzletekbe is. De nem kell izgulni, nem lesz drágább a kenyér, csak kisebb­Volt sok szép népviselet, és volt kor­mányképviselet, egyenesen Peter Ba­co földművelésügyi miniszter szólt há­tulról körbe a jelenlévőkhöz. Mint mon­dotta, az, hogy ismét van aratóünne pély, bizonyítja: Szlovákiában még min­dig mély gyökerei vannak a földműves­kultúrának. Szép dolog a gyökér, de mi lesz a szárral, levéllel, virággal, termés­sel? Baco szerint gond egy szál se, illet­ve azért mégis van: a mezőgazdaság gondjairól szólva kiemelte, hogy ná­lunk még mindig alacsony az egy la­kosra eső tejfogyasztás: évi 170 liter, szemben az ajánlott 220 literrel. Puff! Megáll a józan parasztész. Ez az agrár­ágazat miniszterének legfőbb gondja. Hogy nem iszunk elég tejet! De nyugalom, feleim, lesz még szőlő, lágy kenyér is akad, már csak egyet kell aludni. Egy jó hosszút. Csak aztán nehogy későn legyen az ébre dés. KERTÉSZ GÁBOR KOMMENTÁRUNK Az ünnep fénye és árnyai Horváth Gabriella A honfoglalás 1100. évfordulóját ünnepli Magyarország: állami és egyházi ünnepségekkel, látványos rendezvényekkel, az esemény je­lentőségének kijáró pompával. Más nemzet más mentalitású tagjait a mil­lecentenáriumhoz fogható esemény talán a napi politikai csatározásokon való felülemelkedésre, vagyis a szűk csoport- és egyéni érdekek ideiglenes háttérbe szorítására ösztönözné. Leg­alább arra a röpke időre, ameddig tart a megemlékezés. Mi, magyarok azonban mintha képtelenek volnánk átadni magunkat a közös ünneplésnek. Nem szemrehányás, csupán ténymegállapítás, hogy mi, magyarok még ünnepe­inken is szűk csoportérdekeinkre koncentrálunk. Jórészt nem volt ez másként a hétfőn és kedden nagy pompával megtartott honfoglalási ünnepségen sem. Számos neves és kevésbé neves közéleti személyiség az ünnepet ezúttal is politikai elképzeléseinek a népszerűsítésé­re használta fel, egyéni törekvéseit közösségi célnak minősítve. Honfoglaló eleink méltatása és a Horn-kormány lépéseinek bírálata beszédeikben jól megfért egymás mel­lett. Amíg a fiatal demokraták politikusa arról győzködte hallgatóságát, hogy az elkövetkező választások győztese csak az MDF-KDNP-FIDESZ koalíció lehet, Torgyán Jó­zsef azt magyarázta, hogy a millecentenárium méltó megün­neplésére nincs is mód, mert a magyarság nem úr a saját ha­zájában, mert hontalan, mert az ország jelenlegi vezetői meghajolnak az idegen érdekek előtt. Mi, magyarok ezerszáz év alatt szinte alig változtunk. Mintha életelemünk volna a szüntelen viszálykodás. Kisebb­ségi pozícióból is sokszor több fronton harcolunk egyszerre: hazai és külföldi ellenfelekkel szemben. A magyar kormány tisztségviselőinek aligha tetszhetett, hogy az országos ünnep­ségsorozat nyitónapján a román-magyar alapszerződés szö­vegéről és az esetleges közös fellépés lehetőségéről folytat­lak eszmecserét Budapesten az RMDSZ és a Magyar Koalí­ció vezetői. A kora este induló Médiahajó - ahol magyaror­szági és más, határon túli magyar politikusok szép számban jelentek meg - kiváló alkalom volt arra, hogy nagy nyilvá­nosság előtt is hangot adjanak az alapszerződéssel és a ma­gyar külpolitikával kapcsolatos fenntartásaiknak. Természetesen egyikük sem gondolhatta komolyan, hogy a miniszterelnöki hivatal az éles külföldi reakciók után és a NATO-csatlakozási tárgyalások beindulása előtt rááll köve­telésükre, és szeptemberben megrendezi a külföldön több­nyire csak negatív visszhangot kiváltó magyar-magyar csúcs második fordulóját. Tudták, a válasz elutasító lesz, s nyilván tisztában voltak azzal is, hogy az elutasító válasz miatt a magyar kormányzatot odahaza egyesek keményen bírálják majd. Lesznek, akik ismét helyzetbe kerülnek, má­sok csatát vesztenek. Csoportérdekek, esetenként pedig egyéni érdekek szegülnek szembe a kisebbségi politizálás­ban is, ami talán még tragikusabb következményekkel jár­hat, mint Magyarországon. Ahol az ország közben a mille­centenáriumot ünnepelte. A maga módján. Göncz Árpád a világ minden magyarjához intézett ünnepi beszédében az államalapításhoz hasonló felelősséget hang­súlyozta az integráció kapcsán, hogy újra a múlt és jövő kö­zött kell választania a magyar nemzetnek. Egy évezrede Gé­za fejedelemnek, István királynak ugyanígy kellett feltennie a kérdést, s a válasz is csak ugyanaz lehetett: ha Európával, akkor a jövőbe, ha Európa nélkül vagy épp Európa ellen, ak­kor a múltba, a megsemmisülést jelentő zsákutcába - hang­súlyozta a magyar államfő, s figyelmeztetett: a múltat könnyebben érezzük magunkénak, hiszen megszépítő messzeségbe burkolózik, ugyanakkor figyelmeztet arra is, hogy a túlélés nem elég, előre kell tekinteni. A betonke­mény, keskeny, rögös, Európa felé vezető útra, mert a múlt­ba nincs visszaút. Ösztönösen talán valamennyien érezzük, hogy igaza van. Azzal azonban nem vagyunk tisztában, mit kell tennünk. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy Európába egymást se­gítve kell mennünk, mert egymás ellenében, egymást gán­csolva ez nem lehetséges. AHOGY ÉN LÁTOM Vörösbarna - augusztus előtt és november után Kegyes volt hozzám a sors, hogy (koromhoz ké­pest) testi-szellemi épség­ben megéltem a bolseviz­mus összeomlását. Re­ménykedtem benne, de ­bevallom - ahogy múltak az évek, egyre kopott a re­ménységem. Mígnem az­után végül mégis 1989. no­vember 17-e követte 1968. augusztus 21 -ét. Kezd kegyetlen lenni hozzám á sors. Ha elég so­káig élek, megtörténhet ve­lem, hogy a szerkesztőségtől (ha egyáltalán lesz még itt magyarul nyomtatott újság) egyfajta utol­só bölényként kapok felszólítást, írjam meg hat­vannyolcas emlékeimet. És én ezt nagyon nem szeretném. Nem szenvedhetem a kőbe merevedett emlékeket. Viszont megmásíthatatlan tény, a 28 esztendeje bekövetkezett kataklizmának köszönhetem, hogy 1968. augusztus 2l-e hajnalán megszűntem kom­munista lenni. Ügy gondolom, hogy ezt néhányan mások is elmondhatják magukról. Tehát mégis volt ennek a szerencsétlenséget hozó eseménynek is valami haszna. Sokak illúziója vált semmivé órák alatt, és igazat kell adnom azoknak a történé­szeknek, akik azt állítják: az 1989 őszén bekövet­kezett eseményeknek 1968. augusztus 21-e volt az. „előestéje". Moszkva bebizonyította, hogy csak ennyit képes nyújtani a világnak, csak tankokkal képes rendet teremteni. Az is tény, hogy most, a többnyire bársonyosra sikeredett forradalmak győzelme után sem va­gyunk maradéktalanul boldogok Európának ezen a tájékán, és ha erre magyarázatot keresünk, akkor érdemes alaposabban szemügyre vennünk az 1968. januárja, illetve az 1989 novembere után bekövetkezett szlovákiai eseményeket. Hátbor­zongatóan hasonlítanak egymásra. Nemrég, 1990 februárjában egyértelműen kide­rült, hogy Szlovákiában a legotrombább naciona­lizmus csak tetszhalottá vált 1948 és 1989 között. Most, hogy a 28 évvel ezelőtti események évfor­dulóján fellapozom a korabeli újságokat, megdöb­benve tapasztalom, hogy az akkori januári fordu­lat után is csak egy-két hónapnyi idő kelleti ahhoz, hogy a nacionalisták kibújjanak odvaikból. Január elején mondatták le Novotnýt, de márciusban a maticások már javában szervezték magyarellenes gyűléseiket. Éppen úgy, mint most. Akkor valahogy sokan nem voltunk hajlandók észrevenni, amit ma már naponta tapasztalunk: a nacionalista uszításban kommunisták jártak az élen. Vörösből vöröbarnává váltak. Pontosan úgy, mint napjainkban. Fehér holló volt közöttük az olyan, aki vagy jó ízlésénél, vagy neveltetésénél, vagy emberségénél fogva szembe merészelt száll­ni a tébollyal. A Prágai Tavaszt a kora nyár, majd augusztus 21-e követte, és a Varsói Szerződés tankjai „ren­det teremtetlek". A csodával határos, hogy a szlo­vákiai magyarság egy emberként nem foglalta imába Brezsnyev, a megszállás főszervezője ne­vét. Látszólag ugyanis napok alatt alábbhagyott a szlovák nacionalisták magyarellenes tobzódása. A konszolidáció előrehaladtával egyre inkább alább­hagyott. Bizonyítható, hogy legfelsőbb utasításra. Ugyanis a birodalom rendkívül gyenge lábakon állt, ezért nem engedhette meg magának, hogy nyíltan bármelyik tartományában akár szociális, akár nemzetiségi feszültség üsse fel a fejét. Húsz esztendővel később összeomlott a rend­szer, és teljesen logikus, hogy nemzetiségi vona­lon újra megismétlődött, ami 1968 tavaszán-nya­rán egyszer már megtörtént. Ha felületesek volnánk, akár úgy is értelmez­hetnénk ezt, hogy a kommunizmus az egyetlen gyógyír az ordas nacionalizmus ellen. Viszont a Szovjetunió összeomlása után kiderült, hogy több mint hét évtized internacionalizmusa sem volt ele­gendő a nacionalizmus kiirtására. Erre csak egyet­len orvosság létezik: a szerves polgári fejlődés. Ez megkezdődhetett volna november 17-e után. de csak félgőzzel kezdődött meg a szlovák vörösbar­nák miatt. A Tátra és a Duna között ismét félbemaradt az igazi polgárosodás.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom