Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-20 / 194. szám, kedd

1996. augusztus 30. BELFÖLD - GAZDASÁG ÚJ SZ Ó [ 21 \ A NYITRAI AGROKOMPLEX KIÁLLÍTÁSON LÁTTUK Cukorka helyett csemegekukorica A bőség zavarával küszködhet­nek mindazok, akik augusztus 22­éig ellátogatnak Nyitrára, az Agro­komplex kiállításra. Amennyiben egy napot szán valaki erre a ren­dezvényre, valószínűleg töredékét tekintheti meg mindannak, amit a kiállítók magukkal hoztak, és ami­vel a rendezők kedveskednek a lá­togatóknak. Az alábbiakban né­hány tippel szolgálunk arra nézve, hogy mit is érdemes megnézniük, felkeresniük a vásárra ér­kezőknek. Újdonságok a John Deere kínálatában Az elmúlt öt év alatt a John Deere fogalommá vált a hazai mezőgazdaságban. A zöld-sárga erőgépek nagy feltűnést keltenek mindenütt, ahol bemutatják, illet­ve ahol használják. Nem kivétel ez alól az Agrokomplex sem. Évről év­re új típusok jelennek meg Szlová­kiában is, jelenleg mintegy 60 kü­lönböző' gép segíti az itteni mezőgazdászokat. Molnár Bélá­nál, a kizárólagos szlovákiai forgal­mazó, a szőgyéni székhelyű Agra servis Kft. igazgatójánál az idei új­donságokról érdeklődtünk. - Ter­mészetesen ebben az évben is szolgálhatunk meglepetéssel, mégpedig a szántást nem igénylő vetőgépekkel. Az előzetes felméré­sek alapján azt tapasztaltuk, hogy a termelők egyre inkább igénylik a költségmegtakarító technológiá­kat, és mi igazodtunk a követelmé­nyekhéz. A 750-A típusú gabona­vetőgép valóban mindennemű ta­lajművelés nélkül, egyenesen a tarlóba veti a magot. Szintén új­donságnak számítanak a kisebb traktorok, mégpedig a 3000es széria megjelenése. Ezek az 50-80 lóerős traktorok mind nagygazdaságokban, mind ki­sebb, néhány száz hektáros csalá­di farmokon kiválóan hasznosítha­tók. Az elkövetkező évben a takar­mányvonalat bővítjük, mégpedig kaszákkal, silókombájnokkal és bálázókkal. Mosolygós „eper" A pavilonok és kiállítóterek közt gyakran feltűnik néhány érdekes figura: hatalmas cső kukorica, mo­solygós „eper", barátságos „brok­koli". Kosárkáikból mézédes cse­megekukorica kerül elő, amelyet természetesen a legkisebb gyere­kek közt osztanak szét. A három bábu az Ipolynyéki Mezőgazdasági Szövetkezet termékeit népszerűsí­ti. Ez a szövetkezet hagyományos kiállítója az Agrokomplexnek, és ­díjazottja is. Három új termékük, a Mami (fagyasztott brokkolikeve­rék), az Oci (fagyasztott leveszöld­ség) és a Cukrík (fagyasztott szuper­édes csemegekukorica) Aranysar­ló-díjjal térhet haza Nyitráról. Bugyi Árpádtól, a szövetkezet kereske­delmi részlegének a képviselőjétől megtudtuk, hogy napjainkban már De jó volna beleharapni! 33 féle ipolynyéki fagyasztott ter­mék közül választhatja ki minden­ki a számára legmegfelelőbbet. A készítményeik iránti figyelmet a mutatós csomagoláson kívül a címkén található versenyszel­vénnyel fokozzák. A versenybe be­kapcsolódók értékes dijakat nyer­hetnek. Minden egyes termék cím­kéje egyébként recepteket is tar­talmaz. A nagytermelők felé nyitnak A bábolnai takarmánykoncent­rátumok elsősorban a háztáji ál­lattenyésztők között ismertek és kedveltek. Szinte az összes állat számára kínálnak koncentrátu­mokat, amelyből - őrölt gaboná­hoz keverve - otthoni körülmé­nyek között bárki teljes értékű ta­karmányt készíthet. A bábolnai termékek kizárólagos szlovákiai forgalmazója a nagymegyeri szék helyű GAMMA - P. E. T. Kft. Koz­ma Gyula, a kft. szaktanácsadója elmondta: a hatékony állattartás elképzelhetetlen teljes értékű táp­lálék nélkül. Az intenzív fajták ­például a brojlercsirke - 42-45 nap alatt vágásra alkalmasak. Ezt azonban csak az állatok igényei­nek a maximális kielégítésével le­het elérni. Kozma Gyulától meg­tudtuk azt is, hogy a kistenyésztők után a jövőben a nagygazdaságo­kat, farmokat szeretnék „meghó­dítani", és új kapcsolatok keresé­sére használják fel az Agrokomp­lexen eltöltött napokat is. (Vas Gyula felvétele) Agrárkamarák bemutatkozása Az Agrokomplexen külön pavi­lont kaptak az egyes járási mezőgazdasági és élelmiszer-ipa­ri kamarák. Patasi Ilona, a duna­szerdahelyi kamara vezetője sze­rint jó ötlet, hogy egy-egy járás így is bemutatkozhat. Egyrészt a láto­gatók képet kapnak az egyes régi­ók jellegzetességeiről, másrészt felmérhetők a hiányosságok, le­hetőség nyílik a kapcsolatterem­tésre és piackutatásra. De szo­morú hiányosságra is rámutatott, mégpedig arra, hogy évről évre kevesebb a kiállított zöldségféle. Ez jelez valamit az ágazatban uralkodó rossz állapotokról. Lovász Károly, a komáromi ag­rárkamara igazgatója elmondta, hogy ők öt vállalatot, köztük két mezőgazdasági szövetkezetet, két feldolgozó üzemet és egy szol­gáltatást nyújtó laboratóriumot képviselnek a kiállításon. Sajnos, a termelők nagy része még nem mérte föl annak a jelentőségét, amit egy ilyen vásár jelent. - Ter­melni már tudunk, de nem tudjuk eladni magunkat - vélte Lovász úr. Pedig az agrárkamara égisze alatt remek alkalom volna a ki­sebb üzemek, termelők számára is a bemutatkozásra, akik nem engedhetik meg maguknak azt a „luxust", hogy önálló kiállítóként jelenjenek meg Nyitrán. KRASZNICA MELITTA MARCELHAZI ANYOSGYILKOSSAG Saját lánya ásta el a kertben Mint már közöltük, a komáromi járásbeli Marcelházán au­gusztus 11-éről 12-ére virradó éjszaka brutálisan meggyil­kolták a 43 éves Andruskó Katalint. Mint utóbb kiderült, az elkövető az áldozat lányának 16 éves élettársa, Cs. Jenő szentpéterl roma fiatalember volt. Az eset - amelyhez ha­sonló a helybeliek állítása szerint emberemlékezet óta nem történt a községben - még ma Is élénken foglalkoztatja a környéken élőket. Az alábbiakban Andruskó Andrással, az áldozat fiával és testvérével, Lövlnger Pállal beszélgetünk. Mindketten állítják: amíg élnek, nem felejtik el azt a borzal­mat, amelyben 1996. augusztus 12-én részük volt. Szavakkal nem lehet kifejezni - Tudja, mit érez az ember ak­kor, amikor az édesanyját ássa ki a fóliasátor tövében? - szegezi nekem a kérdést a 23 éves And­rás. Választ nem vár, hiszen ő, aki ezt átélte, tudja a legjobban, hogy amit akkor érzett, nem lehet sza­vakba önteni. A beszélgetés előtt megmutatja a telket, ahol a csa­lád élt. A harminckilenc áron min­denből kettő van: a hatalmas fóli­asátorból, az üvegházból és a csa­ládi házból. Az egyik házban, ahol a gyilkosság történt, a szülők él­tek. Pontosabban: amióta az édesapa kórházban fekszik, az édesanya egyedül élt ott. Az új há­zat még 1981-ben kezdték építe­ni. Befejezni az édesapa betegsé­ge miatt nem tudták. Mindössze két helyiség lakható az épületben. Az egyikben a lány élt az élettársá­val. A másikban pedig a fiú, aki most próbál visszaemlékezni az egy héttel ezelőtt történtekre. - Vasárnap délután édes­anyámmal elmentünk a komáro­mi kórházba édesapámhoz. Ő másfél hónapja magatehetetle­nül fekszik az idegosztályon. Már háromszor volt agyvérzése, és az orvosok nem sok jóval biztatnak. Megborotváltam, beszélgettünk, aztán elmentünk Ógyallára az édesanyám testvéreihez. Késő este értünk haza. Megkértem anyámat, hogy másnap reggel hatkor ébresszen fel, amire, saj­nos, már nem került sor. Amikor felébredtem, átmentem édesa­nyámhoz, de ahogy beléptem a konyhába, rögtön feltűnt, hogy az asztalon nem gőzölög a szokásos reggeli kávé. Ugyanis neki reggel az volt az első dolga, hogy megfőzze. Ránéztem az ágyra, és láttam, hogy a paplan félig fel van hajtva, s édesanyám ruhái is ott vannak az ágy mellett. Kimentem a kertbe, mindent alaposan át­néztem, szóltam a szomszédok­nak, de édesanyámat senki sem látta aznap. Nekem délelőtt el kel­lett mennem, de állandóan rá gondoltam. Elképzelni sem tud­tam, hogy mi történhetett vele. Amikor hazaértem, a húgom már az udvaron volt. Megkérdeztem L hogy nem a látta-e anyánkat. Ő nyugodtan válaszolt: nem. Még hozzátette: nem érti, miért ideges­kedek, hiszen úgyis előkerül. Nem tudom, miért, de amikor ezeket a szavakat hallottam, rossz előérze­tem támadt. Beültem az autóba, és elmentem Ógyallára az édes­anyám testvéreihez. Ők jöttek is azonnal. Van egy nagybátyám, aki rendőr, ő is rögtön jött a fiával együtt, aki szintén rendőr. Közben édesanyám eltűnését jelentettük a rendőrségen. Amikor hazajöt­tünk, már a szomszédok is itt vol­tak. Az egyik nagybátyám észre­vette, hogy a kertben egy helyen meg van bolygatva a föld. Ásni kezdtünk. Először édesanyám kö­nyökét láttuk meg, aztán elküld­tek a rendőrök. Amíg élek, nem fe­lejtem el - mondja elcsukló han­gon. Csehszlovákia 15 milliomodik polgára Lövinger Pál, az áldozat testvé­re, aki a kertben észrevette a friss ásást, még most is remegve be­szél a történtekről. - Hétfőn reggel jelent meg ná­lunk az unokaöcsém, és közölte, hogy eltűnt az édesanyja, én erre gondolkodás nélkül rávágtam: biztos a Jenci agyoncsapta. A fele­ségem le is torkolt emiatt. Azt mondta, hogyan beszélhetek ilyen sületlenségeket. Istenem, bárcsak tévedtem volna! Amikor idejöttünk, és keresni kezdtük a nővéremet, szemerkélt az eső. Ennek ellenére felfigyeltem arra, hogy egy sír nagyságú területen meg van bolygatva a föld. Velünk volt az egyik szomszéd is, akinek szintén gyanús lett a földdarab. Az unokahúgom mellettünk álldo­gált, az élettársa meg bent aludt. Amikor meghallotta, hogy a kertről beszélünk, eltűnt. Mi köz­ben ásni kezdtünk, amikor meg­pillantottuk szegény nővérem kö­nyökét, a rendőrök rögtön szóltak, hogy menjünk odébb. A lány és az élettársa nem volt sehol. Talán jobb is, hogy így történt, mert le­het, kárt tettünk volna bennük. Később rendőr testvérem talált rájuk a szomszédos lakatlan ház­ban. Mindketten beismerték a tet­tüket. Nekem úgy mondták, hogy Jenci többször fejszével lesújtott a nővéremre, aztán talicskára tették, elvitték a kiásott gödörhöz, beletették és elföldelték. A Kati úgy felmosta a konyhát, hogy egy csepp vért nem lehetett látni. Nem tudom felfogni, hogyan tehe­tett ilyet saját édesanyjával. Kati, aki erre a kérdésre választ adhatna, nincs otthon. Szabad­lábra helyezték, annak ellenére, hogy kérte: ő is ugyanolyan bünte­tést kapjon, mint az élettársa. Állí­tólag először Szentpéterre ment a srác szüleihez, akik azonnal ki­dobták, mondván, rossz útra térí­tette a fiukat. Ekkor visszament Marcelházára, de napközben nemigen mutatkozik, és nem is beszél a történtekről. - Ez a lány a volt Csehszlovákia 15 milliomodik állampolgára ­mondja Lővinger Pál. - 1977-ben, amikor megszületett, hatalmas ünnepséget rendezett az akkori helyi nemzeti bizottság. A testvé­rem szerette mindkét gyermekét, de a lánnyal mintha elnézőbb lett volna. Talán azért, mert sokat be­tegeskedett. Pincér-szakács a szakmája, de mivel a fél szemére vak, nem dolgozik sehol, hárome­zer korona rokkantnyugdíjat kap. Abból éltek az élettársával, aki vi­szont egy fillért sem kapott. A csa­lád mindig mondogatta, hogy küldje el a fiút, hiszen az lopásai miatt korábban már többször összeütközésbe került a tör­vénnyel, meg aztán dolgozni se szeretett. Nekem a lány is furcsá­nak tűnt. A keresztet fordítva hordta a nyakában... Rendes asszony volt Amíg beszélgetünk, az egyik szomszédasszony kávét főz. ­Tudja, ha a megboldogult most feltámadna, azt mondaná, hogy a lánya nem vett részt a meggyilko­lásában. Olyan rendes, jólelkű asszony volt, aki mindenkiben csak a jót látta. Talán azért is kel­lett meghalnia, mert túl jó volt. Már régen ki kellett volna dobnia azt a gazembert a házából ­mondja Andruskóék szomszéd­asszonya, aki a környéken lakók­kal együtt egyfolytában fél az eset óta. - A lány visszajár a házba, s ami mozdítható, azt viszi. A kutyák jól ismerik, meg sem ugatják. At­tól félünk, hogy esetleg szüksége lesz pénzre, és ugyanezt teheti ve­lünk is. Azt a szegény asszonyt öt­ször vágták fejbe, úgy szétroncso­lódott deréktői felfelé, hogy még a hozzátartozóknak sem mutatták meg. És azt, aki mindebben köz­reműködött, meg hazaküldik... Véleményével a környéken mindenki egyetért, s az a tény, hogy egy rendes házban is meges­het az, amit eddig csak filmeken láttak, elbizonytalanítja az embe­reket. A legrosszabb helyzetben az áldozat fia van, a kitanult kőfa­ragó szomorúan állapítja meg, hogy a négytagú család darabok­ra hullott. Az édesanyját saját lá­nya közreműködésével gyilkolták meg. Édesapja magatehetetlen, akinek nem merik megmondani a történteket, s ha meglátogatják, mindig a feleségét hiányolja. KAMONCZA MÁRTA AHOGY ÉN LÁTOM Emlékművek a szívekben Az alig kamaszodó fiú uj­jain számlálja le a hetet: „Ál­mos... Előd... Ond... Kond... Tas... Huba... Töhö­töm". Megkönnyebbülve mondja még hozzá: „Árpád­dal, a honfoglaló magyarok vezérével összesen nyolc". Öt-hat évvel később a közép­iskolában a magyar irodalom tanára írta fel a táblára: Nyék, Megyer, Kiirtgyar­mat. Tarján, Jenő, Kér, Keszi... Kissé nevetséges, a gyerek szerint amolyan buta gúnyolódásra is használható nevek, amelyekről még sokáig csupán gyerekes képzelgései és képzettársí­tásai voltak. Kezébe kerültek régi könyvek is, ame­lyekben látta a vérszerződést megkötő vezéreket. Nézegette Árpádot, akinek képét látva egyre csak az foglalkoztatta: volt-e már akkor is fényképezőgép? Az akkor még eszébe sem jutott, hogy a honfoglalás millenniumi esztendejében fotográfusok előszere­tettel öltöztettek be színészi hajlamú egyéneket pár­duckacagányokba, tollforgós sisakokat nyomva a fejükbe. Történelmi tényekbe, nyelvi archaizmusok­ba, a korszellem hamisította képekbe jól belekavart Arany János a szépséges Rege a csodaszarvasról verses meséjével, meg a Buda halála elbeszélő köl­temény történelemre visszavetített esztétikumával. Nagyjából ennyit, a magyarázatként szolgáló ma­gyar őstörténetet és honfoglalást magyarázó útmuta­tást tanulhatta meg az érettségiig araszolgatva a szlovákiai magyar gyerek. A többi legtöbbször kellő mélységig meg sem magyarázott, legkevésbé ellent­mondásokat feloldó kötelező tananyag a cseh és a szlovák történelemről. Amiből később nehéz volt ­ha nem lehetetlen - megérteni: miért éppen a ma­gyarok ellen fogta volna össze Svätopluk a fiait a hí­res vesszőnyalábokról szóló példabeszédével? Jisk­rát meg miért akarta kiüldözni a gömöri és nógrádi végvárakból jó Hunyadi János, ha fia. Mátyás király meg behódoltatta a cseh hadvezért? Ráadásul felesé­get is Pogyebrád György cseh király családjában ta­lált magának. Örülnék, ha tévednék: mostanság sem kap tisz­tább képet a szlovákiai magyar gyerek az ezerszáz esztendőről, meg az azt megelőző többiről. Hiszen a hivatalos szlovák történetírás s ebből eredően a köte­lező tanrend sem tiszteli nagyon a Kárpát-medencé­ben élt rómaiakat, hunokat, avarokat. S ha a magya­rokról azt állítja, hogy „barbár hordaként törtek rá a szlávok hazájára", akkor azt is bizonyítja, mennyire nincs tisztában Európa történelmével. Legkevésbé a népvándorlások korában germán törzseket jelölő „barbáro'c" gyűjtőfogalom történelmi szerepével. Ha viszont a;, idegenséget, a nyelvi másságot jelölik ez­zel, nem teremtenek a történetírásban vitaalapot, mert az ilyen minősítő jelzők a mitológia ködös vilá­gába tartoznak, és legfeljebb napjaink sovén és ide­gengyűlölő hangulatkeltését szolgálják vele... A gyerekek talán ma is az ujjaikon számlálják a hét vezért, s teszik hozzá nyolcadiknak Árpádot. Ta­lán ma is vannak magyar irodalmat tanító tanárok, akik felírják a táblára a honfoglaló magyar törzsek nevét, s a földrajzórán a Magas- és az Alacsony-Tát­rát a Kárpátok hegyvonulatának részeként tanítják, amelynek keleti oldalán valahol még mindig ott van a Vereckei-hágó. Talán vannak szülők, akik elve­szik gyereküket Ópusztaszerre. S ha ott legjob­ban nem az Árpád-emlékmű és a Feszty-körkép tet­szik nekik, mert a gyerek a gömöri nagymama ke­nyérdagasztó tekenőjének ikertestvérét ismeri fel a falumúzeumban, a dolgok a maguk rendje szerint ál­lanak. Kölcsey Ferenc, Arany János és Ady Endre költe­ményeiből ma is megtanulható a történelem. Ezek a szívekbeli emlékművek, a lerombolhatatlan lélek gránitkristályrácsától feszülők. Megtanulhatók, mint József Attilától a magyar lelkű európaiság, amire manapság is szükség van a más nemzetekkel való együttéléshez. Pedig mostanában oly kevésre méltatják az irodalmat, amely lerombolhatatlan, be­tilthatatlan, bemocskolhatatlan emlékműveit állítot­ta a magyarság európai honfoglalásának! Mennyire lenne foganatja a gondolatnak: millió­nyi szóból felépíteni a honfoglalás emlékműveit a szívekben? Édesanyáknak, édesapáknak sorsot kiteljesítő fel­adat, tanítóknak életcélt adó szolgálat, papoknak templomokat megtöltő alázatosság. Lenne. Helyette beleestünk a nagy monumentalitás bűvö­letébe, melynek szellemet vakító nézőszögében oly­kor hamis a kép, amit önmagunkról az ezredfordu­lón látunk. Olyan, mint a millennium idején készült műtermi fotográfiák Árpád vezérről. Hamis mérté­kek szülte hamis ízléssel faragott, kopjafáknak ha­zudott fejfák nőnek ki a földből. Mindenfelé, ahol magyarok laknak. Csak tudnám, miért kell nekünk síijel ahhoz, hogy örvendve emlékezzünk József At­tilával „... e szívben, mely a múltnak már adósa / szelíd jövővel - mai magyarok!"

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom