Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-16 / 191. szám, péntek

1996. augusztus 16. VELEMENY-TALLOZO ÚJ SZ Ó 5 J Most legyünk észnél Amint az sejthető vólt, a jelenlegi szlovák kormányzat nem kíván­ja abbahagyni egy mi­niszterelnöki találkozó .kedvéérta magyar-ma­gyar csúcs kapcsán megkezdett diplomáci­ái és propagandaoffen­zíváját. Ennek az offen­zívának csak az egyik célja a figyelem eltere­lése a sokasodó belpo­litikai botrányokról. Ennél sokkal fontosabb szándéknak tűnik Magyarország európai inte­grációjának a megnehezítése, sőt esetleg a megakadályozása. Ha a propaganda nemzetközi szinten is si­kerrel járna, akkor elfedhetné ä magyar-ma­gyar csúcson elfogadott határozat szövegé­nek kilencvenöt százalékát. Továbbá eljelen­tékteleníthetné azt a tényt, hogy az érvényes magyar-szlovák alapszerződésből Szlovákiá­ra háruló feladatokat a kormány nemcsak nem teljesíti, hanem sorozatosan meg is sérti a szerződésben foglaltakat. Ehhez a szlovák kormány elképzelése szerint elég jó hango­san és elég gyakran hangoztatni a ma­gyar-magyar csúcs záródokumentumának autonómiakitételét, és belemagyarázni a szö­vegben nem szereplő állításokat. Ám a szlovák külpolitika mostani magatar­tásának nemcsak az az üzenete, hogy Szlová­kia elégedetlen a budapesti találkozóval, ha­nem az is, hogy nem kíván megegyezni Ma­gyarországgal. Kompromisszumkeresés he­lyett vádaskodik. Külföldön intrikál, noha a két ország közötti problémákat elsősorban maga a két ország kell, hogy megoldja. Ez a magatartás pedig elsősorban Szlovákia integ­rációját nehezíti. Persze több jel vall arra, hogy a szlovák kor­mánypártok meghatározó erői mind ez ideig nem kívántak sem a NATO, sem pedig az EU teljes jogú tagjává válni. Látható volt, hogy a térségben létező feszültségek erősítésében érdekeltek. Ezzel igazolhatják saját közvéle­ményük előtt centralizációs szándékaikat, és ezzel terelhetik el a figyelmet azokról a gyako­ri botrányokról, amelyek megmutatják hatal­muk igazi arcát. Azaz a szlovák kormányzat mostanáig nem integrációra, hanem egyszerű elfogadottságra törekedett, hasonlóan a szer­biai vagy horvátországi vezetéshez, egy kü­lönbséggel. Nevezetesen, hogy Szlovákiának gazdaságilag létérdeke az EU-társulási szerződés megtartása a szlovák nyersanyago­kat eladhatóvá tevő vámkedvezményei miatt. Eközben oroszországi kapcsolataival kívánta befoltozni az így keletkező diplomáciai lyuka­kat. Nos, ennek az elképzelésnek megvannak a most már érezhető gyengéi. Az egyik, hogy a gyengülő Oroszország fokozatosan feladni kényszerül közép-európai pozícióit. Egyes szlovák politikusok nagy reményeket fűztek az orosz kommunisták elnökjelöltjének győzelméhez. Ám ha Borisz Jelcin veszített volna, akkor sem oldódnának meg az orosz társadalom és gazdaság mélyülő szerkezeti problémái, hanem még jobban elmélyülné­nek. Azaz az orosz támogatás létezik ugyan, de túl gyenge. Avagy másként szólva az erő immár nem Keleten van. A szlovák vezetés­nek pedig most kell szembenéznie ezzel. Az elképzelés másik gyengéje, hogy az utóbbi időben az európai liberálisok már az asszociá­ciós szerződés felmondását is felvetették. így vannak jelek, melyek szerint a kormány­párti politikusok egy csoportja még egy lépést fontolgat. Úgy tűnik, a kormány itthon már jól ismert félrevezető taktikáját kívánnák külpoli­tikailag sikerre vinni. Felvetődött, hogy az ősz folyamán kiegészítik a korábban megtisztoga­tott parlamenti bizottságok némelyikét né­hány ellenzéki képviselővel, hiszen a kormány­zati többség úgyis megmarad bennük. Eköz­ben folyamatosan tárgyalási készségükről biz­tosítják az ellenzék pártjait, noha eszük ágá­ban sincs hatalmi kérdésekben megegyezni velük. Úgy vélik, néhány ilyen lépéssel eljátsz­ható a demokrácia visszaállításának színjáté­ka. E módon az ősz folyamán egészen a be­lépési tárgyalások megkezdéséig egyfajta be­lépési ködfüggönyt lehetne vonni a kül- és bel­föld szeme elé, ami még az oroszországi kap­csolatok megtartását is lehetővé tenné. A szlo­vák ellenzéki pártok kritizáló kedve mérsékel­hető azzal az érvvel, hogy most stratégiai okokból maradjanak csendben. A magyarok­kal pedig fenyegetőznének, sőt az sem kizárt, hogy időnként taktikát váltva ígérgetni fognak. Egyet azonban világosan jelez a tapasztalat: ezeknek az ígéreteknek semmi közük a valós politikai gyakorlathoz. Az ősz mutatja meg, meddig kíván, illetve meddig tud elmenni a többféle érdekcsoportból álló kormány. Ugyanakkor valószínű, hogy Magyarország fel­vételének akadályozása tovább folytatódik. A szlovákiai magyar politikusoknak most nagyon észnél kell lenniük. Sikeres kiprovoká­lásuk ugyanis újabb és újabb muníciót szolgál­tathat Magyarország felvétele ellen, de a ma­gyar-szlovák alapszerződés megsértésének és sok minden másnak az elfedéséhez is. Pro­vokációban és csapdahelyzetekben pedig fel­tételezhetően nem lesz hiány az ősz folyamán. Ám nekünk nem szabad átlátszó színjátékok­ba bocsátkoznunk. Olyan elképzelést kell pre­zentálnunk kül- és belföldön, amelyről nem­csak mi magunk állítjuk, hogy a szlovákiai ma­gyarok indentitásának megőrzése és fejleszté­se mellett az ország és a térség biztonságát is szolgálja, hanem amelyről a nyugati megfi­gyelők és szakértők előtt ez bizonyítható is. Mi most jelentősen befolyásolhatjuk, hogy egész térségünk a ki- és elmaradás zűrzavarába süllyed-e Magyarországgal együtt, vagy pedig egy új cselekvési tér nyílik meg számunkra. Tájkép, a (magyar-magyar) csúcsról nézve Sándor Eleonóra A román-magyar alapszerződésről lassan már két éve zajló szakértői tárgyalásokat Budapest eredetileg csak szeptemberben akarta folytatni. A dol­gok azonban hirtelen és váratlan fordulatot vet­tek: a román tárgyalási ajánlatra Kovács Lász­ló azonnal pozitívan re­agált, és Bukarestben szerdán az államtitká­rok már be is jelentették, hogy sikerült tető alá hozni a szerződés végleges szövegét. A hír csupán azokat lepheti meg, akik a ne­vezetes magyar-magyar csúcs után csak a zá­rónyilatkozat kiváltotta szlovák, román, jugo­szláv reakciókra figyeltek, és észre sem vették vagy éppen lebecsülték a Nyugat rosszallását. Igaz, hogy a megfelelő helyzetértékelést a ma­gyar nyelvű sajtó sem könnyítette meg, hiszen összemérhetetlenül nagyobb terjedelemben foglalkozott a szomszédos országok szélsősé­geseinek handabandázásával, mint a nagyha­talmak politikusainak visszafogott, de határo­zott bírálatával. És itt nemcsak Christopher Smithről, az amerikai Kongresszus Helsinki Bizottságának elnökéről van szó, aki képvi­selőként meglehetősen nyíltan fogalmazta meg a zárónyilatkozat tartalma miatti aggá­lyait. Szó van Hans van den Broekról is. Nem kellett különösebben vájtfűlűnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, Kovács László nem érezhette magát kellemesen brüsszeli beszélgetésük alatt. Szlovákia és Magyarország nemzetközi po­zíciójának különbözőségét is illusztrálja per­sze az, hogy míg Pozsonyt már ország-világ színe előtt szokták megfeddeni, addig Buda­pestet zárt ajtók mögött figyelmeztették: hibát követett el. A magyar és a szlovák kormány politikai stílusának különbözőségét pedig a fi­gyelmeztetések lereagálásának módja mutat­ja. A Mečiar-kabinet sértődött hiszterikaként viselkedett, a Horn-kabinet viszont - menteni a menthetőt - lázas diplomáciai tevékenység­be kezdett. Ebbe a tevékenységbe illik bele a szlovák parlament külügyi bizottsága tárgyalási javaslatának villámgyors elfogadá­sa, a Mečiarral való találkozó kezdeményezé­se és a román-magyar alapszerződés szövegé­ben való megállapodás is. Ezek az akciók egy­üttesen, de főleg a román partnerrel való meg­egyezés valószínűleg újra stabillá teszi Ma­gyarország helyét az integrációra várakozó ál­lamok első csoportjában. A történtek többféle tanulsággal is szolgál­nak. Először is: minden közép-európai politi­kai döntéshozó jó lesz, ha megjegyzi, hogy egyelőre egyetlen országnak sincs bérelt helye az Európai Unióban és a NATO-ban. Az in­tegrációs szervezetek az eminens tanulóknak is intőt küldenek, ha azok nem tanulják meg a leckét, vagy ha nem az „iskola" követelmé­nyeinek megfelelően mondják fel azt. Aztán kínálkozik tanulság a kisebbségi pártok szá­mára is, különösen azoknak, amelyek a ma­gyar-magyar csúcstól egy sokkal határozot­tabb, mondhatnánk, radikálisabb zárónyilat­kozatot is szívesen vettek volna. Nevezetesen az, hogy pontosan e miatt a nyilatkozat miatt gyengült meg olyan mértékben a magyar po­zíció, amely lehetetlenné teszi a benne foglalt kormányzati kötelezettségvállalás - az auto­nómiatörekvések támogatása - teljesítését az integrációs esély kockáztatása nélkül, s amely miatt, némi túlzással, bármi áron meg kellett állapodni Bukaresttel. A határon túlról lehet ezt a stratégiát bírál­ni, a jelen helyzetben is számon lehet kérni a Horn-kabineten a magyar kisebbségek mellet­ti keményebb kiállást. A bírálat azonban csak akkor lesz hiteles, ha megfogalmazói egyben azt is világossá teszik, mi a véleményük Ma­gyarország integrációjáról. Végezetül idekívánkozik még egy, nem­csak a román-magyar, hanem a magyar-szlo­vák alapszerződésre is érvényes megjegyzés. Ezekben a szerződésekben a kormányok egy­mással szemben vállalt kötelezettségeiket rög­zítették. A kisebbségi pártokat ezen minimális kötelezettségeket meghaladó céljaik képvise­letében a szerződések szövegére hivatkozva senki nem gátolhajta. KOMMENTÁRUNK Bűnbak már van, gabona még kévés A gabonapiaccal kapcsolatos előző kommentá­runkban már jeleztük: agrárberkekben évek óta nyílt titok, hogy milyen suinákolások zajlanak a gabonakivitelek terén. Miközben a hazai termelőt az utóbbi években a piaci túlkínálatra hivatkozva a termelési költségeket alig meghaladó felvásárlá­si árakkal etették-etetik, ügyes kereskedők millió­kat kerestek az országban megtermett gabona előnyös feltételekkel való exportján. Ráadásul ál­lami segédlettel, hiszen az exporthoz kiviteli en­gedélyt kellett szerezniük, amit a Szlovákiában uralkodó felemás helyzetre jellemzően nem a ga­bonapiacról meglehetősen pontos áttekintéssel rendelkező földművelési minisztérium, hanem a gazdasági tárca illetékesei adtak ki. (gy aztán hiába volt az Állami Piac­szabályozási Alap ajánlása, sőt döntése már tavaly ősszel, hogy a gabona­piacon mutatkozó feszültség feloldása érdekében a készletek pontos fel­méréséig állítsák le a gabonakivitelt, az export vígan zajlott tovább. Szö­vetkezeti elnökök a megmondhatói, hogy még az egykori szövetségi ál­lam külkereskedelmi minisztériumának az engedélye alapján kiállított ki­viteli licenccel is került ki gabona az országból. Amint az a gabonakiviteli licencek kiadását s az ország tavalyi és idei gabonaexportját érintő, napokban közzétett ellenőrző jelentésből kiderül, az ügyben illetékes állami hivatalnokok is részt vettek az ide vonatkozó rendeletek megkerülésében. Csakis így történhetett meg, hogy a hazai pi­acon túlkínálatként előre jelzett mintegy 350 ezer tonna helyett tavaly az egész évben több mint 800 ezer tonna gabona kivitelére állítottak ki en­gedélyt, s több mint 620 ezer tonnát a vámstatisztikák szerint ki is vittek az országból. Ügy tűnik, a vizsgálat alaposan kiborítja a gabonapiaci bilit, hiszen a közzétett jelentés szerint például az eredeti licencek kiadását tartalmazó jegyzéket kézzel átírták, a piacszabályozási alap saját, kivitelt tiltó rende­letét megszegve adott ki javaslatot a gabonaexportra, a kiviteli licenceket az előírásokkal ellentétben átruházták a jegyzékben eredetileg nem sze­replő cégekre, stb. A jelentés a felelősöket is megnevezi, de vajon egy mi­nisztériumi osztályvezető felelősségre vonásával kitisztítható-e az a zava­ros, amiben évek óta sikerrel halásznak az ügyesek, a jól informáltak. Még ha a földművelési tárca hatáskörébe utalják is a gabonakiviteli licen­cek kiadását, amit a kormányfő ráadásul nemrég rádiós nyilatkozatban til­tott le, tehát hivatalosan nem lehetneC?) is ilyen engedélyeket kiadni, a ga­bonapiacon uralkodó jelenlegi keresleti igény vélhetően itt is megtalálja majd a kerülő utakat a rendelkezések kijátszására. Nagyobb a való­színűsége annak, hogy az ügy a nyilvánosságra hozatala egy jól sikerüli elterelő hadművelet része, amellyel megpróbálják az üzérkedőkre fogni a hazai gabonapiacon jelenleg is uralkodó feszültséget, s ezáltal bűnbako­kat keresve elterelni a figyelmet arról, hogy már a hazai termelőknél is be­telt a pohár, s négyezer koronán alul nem hajlandók eladni a kenyérbúzát. Az egész botrány arra mindenesetre jó, hogy az illetékesek részben indo­kolhassák, miért nem telnek az állami alapok magtárai, miközben nem kell azt magyarázgatniuk, hogy a jelenlegi külpiaci gabonaárak miért ha­ladják meg magasan azt az árat, amelyet a termelőknek itthon kínálnak. Budapest engedett A prágai Mladá fronta Dnes egymás mellett közölt véleményt a szlovák-magyar és a ro­mán-magyar kapcsolatokról. A cikkíró kiemeli, hogy paradox módon jelenleg Magyarország az, amelynek mindenáron jó viszony­ra kell törekednie Szlovákiával, ha meg akarja őrizni az elmúlt két év­ben elért pozitív minősítését a nemzetközi színtéren. A lap sze­rint valószínű, hogy az elmaradt Horn-Mečiar találkozóban a szlo­vák belpolitikai helyzet a ludas. A cikk úgy véli, a magyaroknak van több veszítenivalójuk amiatt is, hogy Szlovákia egyre inkább ki­esik a NATO- és az EU-tagság első korbeli várományosai közül. A másik kommentár éppen el­lentétes hangnemű. Eszerint Bu­dapest és Bukarest az áttörés kü­szöbére került, és már csak kis idő kérdése az államközi szerződés aláírása. Ez kétségkívül elsősorban a magyarok helyzetét erősíti. A közeledést elsősorban az tette lehetővé, hogy Budapest engedett a fő vitapontban, vagyis a kisebbségi autonómia kérdésé­ben, és elfogadta a román értel­mezést. A kirajzolódó sikerhez azonban a románok váratlan en­gedékenysége is kellett. (mh) Mozgásba lendült a ma­gyar-román alapszerződés „szekere", és ez akkora zajt keltett, hogy még Washington­ban is meghallották. Az USA mérvadói számára muzsikának tűnik ez a „zaj". Szívesen vet­ték a hírt, hogy a budapesti és a bukaresti kormány külpolitiká­ja irányítóinak volt bátorsága kimászni a lövészárokból. Ki­mászni, mégpedig úgy, hogy a puskát nem vitték magukkal. A pozsonyi, bukaresti és bu­dapesti (hadd használjak nagyon enyhe kifejezést) nemzetileg elkötelezett pártok székházaiba is perceken belül eljutott a hír, és a „szekér" elindulása állal kelteti zajt a nacionalisták itt is, ott is, amott is fölöttébb kelle­metlen zörejnek minősítették. Funar kolozsvári polgár­mester kapásból megkontrázta az előzetes megállapo­dást, és nemzetárulásnak minősítette. A pozsonyi leg­nemzetibbek körében is riadalom támadt, és ennek is a következménye, hogy nem került sor a Horn-Mečiar találkozóra. G. Nagyné Maczó Ágnes, a rózsadombi gyökerű Független Kisgazdapárt alelnöke Funartól el­térően nem nemzetárulásról, hanem hazaárulásról és magyarellenes cinkosságról beszélt a magyar-román alapszerződés tervezete kapcsán. És az idézeteket még hosszan folytathatnám. Azzal a megjegyzéssel, hogy nem éppen dicső dolog, ha bármelyik magyarországi politikus bármilyen vonatkozásban egy „listán" találja nevét Funaréval, netán Slotáéval. Az igazsághoz tarto­zik, hogy az erdélyi, illetve a szlovákiai magyar politi­kusok sem egységesek a dokumentumtervezethez fűződő viszonyt illetően. Nem is lehetnek, mert politi­kai „keresztszüleik" sem ugyanazok voltak. Felmerül a kérdés: vajon miért gyorsult fel a ma­gyar-román alapszerződés készítésének a folyamata? Meg merem kockáztatni, hogy azért, mert megállítha­tatlanul közeledik az a nap, amikor Nyugaton egyér­telműen kimondják: a térségünkbeli államok közül me­lyek lesznek azok, amelyek alkalmasnak találtatnak a NATO-tagságra. Horn Gyula kormánya felismerte, Magyarország számára elsőrendű államérdek, hogy szomszédaival a jövőben ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez tartozzék. A másik felismerés: a Szlováki­ában és Romániában élő magyar kisebbségek számára nem szavatolható másként a hosszú távon való fenn­maradás, csak ha Bukarest és Pozsony egyaránt olyan katonai és gazdasági szövetségi rendszerhez tartozik, amely lényegéből következően leépíti a nacionalizmus Kárpát-medencére és a Balkánra jellemző megnyilvá­nulásait. Még egyértelműbben szólva: a NATO-n és az Európai Unión belüli román és szlovák nacionalisták a magyar kisebbséggel szemben nem engednék meg ma­guknak azt, amit kívülrekedve megengednek maguk­nak. Ez az, amit Funarék, Slotáék és társaik már felismer­tek, és ez az, amit Budapesten a „nemzeti elkötelezett­ségű" politikusok nem hajlandók felismerni, és így a következményeket tekintve tulajdonképpen egy gyéké­nyen árulnak a szlovák és román nacionalistákkal. Véleményem szerint pozitív fejlemény, hogy a mos­tani budapesti kormánynak van mersze olyan lépések megtételére, amilyeneket a „nemzeti elkötelezettségű" ellenzék zöme hazaárulást kiáltva, mérsékeltebb, távo­labbra látó hányada pedig fanyalogva fogad. Pozitív fejlemény, és ennél csak az lett volna pozitívabb, ha ezt az 1990 és 1994 között uralmon lévő kormány teszi meg. A jövőt, a szerves társadalmi és gazdasági fejlődés lehetőségét, az 1948-as, 1956-os és 1968-as hi­deg zuhanyok minimalizálásának lehetőségét a nyuga­ti struktúrákba való betagolódás jelenti. A NATO-ba történő bejutás lehetőséget teremi ahhoz, hogy ez a há­rom ország gazdaságilag felemelkedjék olyan szintre, hogy az Európai Unióba való felvétel ne jelentsen elvi­selhetetlen megrázkódtatást. A térségünkbeli kisorszá­gok történelme azt bizonyítja, hogy ezek közül az volt képes kiemelkedő teljesítményre, amelynek törekvése egybeesett az adott kor Európájának legprogresszí­vebb törekvéseivel. Kár, hogy Magyarországon ezt fél évtizednyi késéssel nem a magukat polgárinak tekintő pártok ismerték fel, hanem a kommunisták utódpártja teszi meg most ezeket a lépéseket. Kár, hogy az 1990 és 1994 közötti budapesti kormány félreérthető (a szlo­vák, illetve a román nacionalisták által szívesen félre­értett és nacionalista hangulatot geijesztő) történelmi ihletésű jelzéseket adott le ahelyett, hogy a jövőbe te­kintett volna. Abban (persze csak a román és szlovák nacionalis­ták szempontjából) még van némi logika, hogy gátol­ják a kiegyezést a magyarokkal. Ezzel együtt azt is gá­tolják, hogy országuk részévé váljék az európai struk­túráknak. Tudják, hogy az etnikai homogenizálás, a ki­sebbség elmagyartalanítása így felgyorsítható. Abban azonban semmiképpen sem fedezhető fel ráció, hogy a kiegyezést (akár kompromisszumok árán is) Budapes­ten szintén fékezhi próbálják némely politikai erők. A kölcsönös kompromisszumokon alapuló kiegyezés elősegíti a NATO-hoz és az EU-hoz csatlakozást, és erre törekedve érdemes megismételni eszmefuttatá­som kulcsmondatát: A NATO-n és az EU-n belüli ro­mán és szlovák nacionalisták nem engedhetik meg ma­guknak azt amit kívülrekedve megengednek. f AHOGY ÉN LÁTOM Egy gyékényen a kárpát-medencei nacionalisták Tóth Mihály rovata

Next

/
Oldalképek
Tartalom