Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-15 / 190. szám, csütörtök

6 | ÚJ SZÓ KULTÚRA 1996. augusztus 15. LADISLAV CHUDIK KILÉP A SORBOL // A sértődött hatalom bosszúja „Engem már nem tudnak sarokba szorítani..." (Prikler László felvételei) Reggel hatkor, a Duna pozsonyi, alsó szakaszánál hallgatom mindezt. Harmatos fák alatt, közel-a vízhez, hajókürtök hangjánál. Azon az útszakaszon, ahol az év minden napján kilométereket sétál a világ több országában ismert és szeretett, szálfatermetű szlovák színész. A Kórház a város szélén Sova doktoraként még Európa határait is átlépte, és.eljutott egészen Ausztráliáig. Kora reggeli gyaloglásairól a legmostohább időben sem mond le. Fújhat a szél, szakadhat az eső, nincs, ami visszatartaná. Fél hat után indul otthonról, és nyolcig a mégszokott útját járja. - Itt, a kavicsdombok mellett, ahol a kócsagok tanyáznak, minden kín, minden gyötrelem felszakad bennem. Itt szoktam megnyugodni, erőt gyűjteni, és nem kis bűntudattal azt kérdezni magamtól: Hát te már csak ezen a helyen tudsz igazán boldog lenni? Másutt valóban nem? Biztos azért alakult ez így, mert errefelé senki sem zavar. A szerepeim szövegét is mindig itt tanulom meg, aztán hangosan ismételgetem. A halászok közül sokan titkos ellenőrnek néznek, mások pedig, látom az arcukon, sajnálkozva figyelnek. Nincs mellettem kutya, horgászfelszerelést sem cipelek, csak mondom a magamét... Félkegyelmű szegény, gondolják rólam, járkál itt fel-alá, ahelyett, hogy otthon aludna. De hát vannak nekem kísérőim! Gajev a Cseresznyéskertből, Jack a Pogánytáncból, Ádám az Ahogy tetszikbői... mostanában velük túráztatom az agyam. * Lehet, hogy épp Ádám volt az utolsó szerepe és Eszenyi Enikő az utolsó rendezője a Nemzetiben? Mert, ha új feladatot nem vállal... - December végéig szól a szerződésem, de azt is fel tudom bontani bármikor, hiszen nyugdíjasként engem már semmire sem kötelezhetnek. Ha Ádámot továbbjátszom, akkor senki másért, csak Eszenyi Enikőért. Ezt a darabot ugyanis egyetlen hazai rendező sem tudta volna így színpadra vinni. Enikő ugyanis olyan alkotói légkört teremtett a színházban, amilyenben nagyon régen nem volt már részünk. Mindenki leste, mit csinál. Figyeltük egymást, kiből, mit tud kihozni, mert úgy dolgozott velünk, akár egy varázsló. Ilyet én még nem láttam. Beteg voltam, először nem is vonzott a lehetőség, hogy külföldi rendezővel egy nálunk még sosem játszott Shakespeare-darabban dolgozzak. De rögtön az első próbán akkorát lendh tett az állapotomon, hogy máris jobban éreztem magam. Olyan volt számomra, mint egy váratlan csoda. Emlékszem, késve érkeztem az olvasópróbára, és annyi idegen arcot láttam, hogy nem tudtam eldönteni magamban, melyik lehet ő. Később aztán alaposan elámultam. Ez a fiatal, törékeny lány? Vele fogunk dolgozni? De rögtön másnap már meg is mutatta, mi az, hogy profizmus, etika, rendezői bátorság, Betelt a pohár. Ladislav Chudík, a Szlovák Nemzeti Színház tagja ötvenhárom év után megválik társulatától. „Ezt a luxust Igazán megengedhetem magamnak, elvégre '84től nyugdíjas vagyok. Ráhúztam tizenkét évet. Elég volt. Én már nem akarok új Igazgatót. Főleg nem olyat, akit a kulturális miniszter nevez kl anélkül, hogy bárkit Is megkérdezett volna közülünk. Ilyen helyzetben, amikor egy társulat tiltakozását teljesen figyelmen kívül hagyják és politikai szempontok alapján döntenek, nincs kedvem Játszani. Amúgy Is van bajom elég. Tizenegy műtét után nem mondhatom, hogy egészséges vagyok. A minisztériumtól pedig semmi Jót nem várok. Ellenállásunkat és összefogásunkat látva taktikai szempontból sem fognak visszakozni, sőt! Szerintem még Jobban kiélezik a helyzetet. A sértődött hatalom mindig veszélyes. Bosszúálló Is lehet." kreativitás. Öröm volt nézni őt munka közben, ahogy velünk, idősebbekkel és ahogy a legfiatalabbakkal dolgozott. Pillanatok alatt komoly tekintélyre tett szert. Úgy hatott ránk, az egész társulatra, hogy közben mi is hatni tudtunk egymásra. Ez hatalmas nagy érdem az én szememben. Kitartó, igényes, céltudatos embert ismertem meg Eszenyi Enikőben, aki tiszteletet és őszinte szeretetet ébresztett bennem maga iránt. De a kollégáim is így vélekednek róla. Másfél hónapja lehet, hogy elváltunk, és már mindannyiunknak hiányzik. A próbafolyamat végén, a hörgőim miatt, köhögési rohamokkal küszködtem. Éjszakánként fuldokoltam, néha úgy éreztem, meg sem érem a reggelt. De boldogan mondom: egyetlen próbáról sem hiányoztam. Úgy gondoltam, azért a munkáért, odaadásért, amellyel ő dolgozik, cserében minden tőlem telhetőt megadok neki. Ha csak egy kicsit is intenzívebben mondtam a szövegemet, az máris köhögésre ingerelt, mégsem fogtam vissza magam soha. A gyötrődéseimet otthon hagytam. Nem akartam őt az én kínjaimmal terhelni. * Megállunk? Itt szokott pihenőt tartani? - Igen. A „szederkert" mögött, ennél a kis beugrónál. Egészen közel a vízhez. Ez a pézsma pockok királysága. Innen szoktam inteni az uszályvontatóknak, és itt jut eszembe, ahogy a folyót bámulom, Bécs és Budapest. Az osztrák fővárosban négy hónapot töltöttem. De hát ez régi történet. A '68-as eseményekhez kötődik. Öt nappal a szovjet csapatok bevonulása után mentünk ki. A feleségem, az anyósom, az édesanyám és én. * Azzal az elszántsággal, hogy már vissza sem jönnek? - Nem gondolkoztunk mi ezen. Csomagoltunk és mentünk. A feleségem két óra alatt elintézte az útleveleket, és négy kofferral a kocsi hátsó felében már neki is vágtunk a határnak. Elmondhatatlanul rendesek voltak az osztrákok. Mindenben segítettek. Aztán négy hónap múlva visszajöttünk szépen. Nehéz volt. Hazahúzott a szívünk. A büntetés persze nem maradt el. Nyolc évembe telt, míg újra képernyőre kerülhettem. De akkor is csak verssel. Tévéjátékokban csak később vállalhattam szerepet. A budapesti emlék sokkal kellemesebb. Az már Sova doktorral kapcsolatos. Juhtúrós galuskát és lecsót készítettem a Főzőcske című televíziós műsorban. Egy másik alkalommal pedig az Akácos utat énekeltem a legjobb cigányzenekar kíséretével. A magyarok vendégszeretete mindig példamutató volt számomra. * Nemrég a Cseh Televízióban is elénekelte az Akácos utat. Természetesen magyarul. - Meg is kaptam érte a magamét! Prágában megtapsoltak, Pozsonyban, hogy finoman fogalmazzak: nehezteltek rám. Hogy én, a szlovák nép fia magyarul énekelek a cseheknek. Úgy néztek rám, mintha az egész nemzetet elárultam volna. Pedig csak annyi történt, hogy Sova doktorról kérdeztek, én meg a sorok között Budapestet is megemlítettem, hogy ott mennyire szerettek engem. És így jött az ötlet, hogy akkor valami olyat produkáljak, amivel meglephetem a cseh közönséget. A szlovákok pedig engem leptek meg. A lesújtó véleményükkel. * A minisztériumi döntés mennyire keserítette el? - Kétségbeejtő, ami nálunk történik. Egyszerűen felfoghatalan számomra. Én az ilyen direktív döntésektől valósággal irtózom... Nézzen csak oda, a bokrok mögé! Őzek. Már visszaköltöztek... Igen, a hatalom mindig kiszámíthatatlan volt. Most is az. Manipulál. Én meg ebből, köszönöm, nem kérek. Akkor inkább elmegyek. Többet úgy sem tehet a magamfajta nyugdíjas. Illedelmesen elköszön. Engem már nem büntethetnek azzal, hogy a sarokba szorítanak. Én már szabad ember vagyok. Nem akarják, hogy a kártyáikba lássunk, hát persze! Hát hol élünk? Nem, nem fogok én már mások miatt szenvedni. Van nekem bajom így is elég. Az orvosom is mindig azzal fogad: „Az állandó nehézségein kívül van valami újabb panasza?" # És van? - Bizony egyre gyakrabban. Itt fáj, ott fáj, amott fáj... Az agyam még szerencsére működik. A szövegtanulás nem okoz gondot, így aztán folyamatos munkaterápián vagyok. A sétáim pedig egyre hosszabbak. Növelem az útszakaszokat. Úszni nem járhatok, nyáron a nap elől is el kell bújnom, maradnak a gyalogtúrák. Ha megállok, azonnal felébred bennem a gyanú. Na mi van, öreg, elfáradtál? Pihegsz? Nem bírod? Akkor biztos, hogy baj van ott legbelül. És addig-addig piszkálom magam, míg el nem indulok. Hetvenkét éves vagyok. Hetvenkét év már teher az ember vállán. Ebbe már bele lehet görnyedni. De hogy még mások is pakoljanak rám, azt nem engedem. Akkor inkább odébbállok... Fél nyolc lesz tíz perc múlva. Siet? Vagy járunk még egyet? SZABÓ 6. LÁSZLÓ Eszenyi Enikővel az Ahogy tetszik próbáján Politikailag semleges A VIII. anyanyelvi konferencia ezen a héten tanácskozott Egerben és Mezőkövesden. A magyarság és az egyetemesség egymást egyáltalán nem kizáró kérdései mellett, a magyar nyelv védelmének stratégiájáról, a határon túli magyar oktatás és tudományosság helyzetéről is tanácskoztak a részvevők. A hazánkban is ismert és elismert irodalomtörténész, Pomogáts Béla (aki a Magyar írószövetség elnöke is) az anyanyelvi konferencia elnökeként folyamatosan törekszik arra, hogy mind a tanácsozás, mind a munkájuk politikailag semleges legyen. Ezeknek a törekvéseknek a hatására egyre gazdagabb a tevékenységük, amit a konferenciára kiadott három kötet is bizonyít. Nagy Károly Küldetésben című munkáját a pozsonyi Madách-Posonium Kiadó adta ki, s a kötet az Egyesült Államokban élő szerző beszédeinek és előadásainak szövegeit tartalmazza. A Rutgers Egyetem neves szociológiaprofesszora a Magyar Nyelv és Kultúra Társaságának társelnöke. Ugyancsak a most folyó tanácskozásra jelent meg a Nemzetközi Hungarológiai Központnál a Huszonöt esztendő az anyanyelvi konferenciák történetében című dokumentum-gyűjtemény. A konferenciát előkészítő Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága saját lapja, a Nyelvünk és Kultúránk önálló számban foglalkozik a fórumon is felmerült témakörökkel. -ÚDOLÁN GYÖRGY TÁRLATA Jelek és az ember sabb üzenet a Jel kiváltotta viszonyulás, magában a nézőben. Ami lehet bennsőséges párbészéd, de lehet néma elutasítás is. És újra láthatók az ismert installációi, közöttük a szinte dekoratív látványelemekből épített pacifista szellemiségű parányi földgolyó, körbe díszítve töltényekkel. A művelődési ház hatalmas előcsarnokát uralja a holocaust emlékére egy homokdombba vájt dávidcsillag, ami mögött a falon a legújabb képeiből három nagyméretű festmény függ. De igen érdekesek a Dolán-képeken mostanában egyre többször megjelenő figurális kompozíciók, mert mágikusságuk az észak-afrikai képeihez viszik közel valamennyit. (D.l.) Mosonmagyaróváron hétfőn nyitották meg Do/án György festőművész tárlatát. A bemutatott festmények, Installációk sora nemcsak az alkotások öntörvényű egyediségét közvetíti felénk, hanem a művészi pálya legutóbbi évtizedének változásalt Is. 1 Installáció a fegyverek dekorálta Földdel. A Pozsonyhoz közeli északnyugat-dunántúli város kulturális központjában (az észak-afrikai régészeti leleteket, az ott élt népek ősi és mágikus világát a modern festészetbe átemelő technikájú) ú.n. homokképein kívül láthatók a festő magyarbéli műtermének magányában mostanság születő képek is. Azok, melyeken a Jel az üzenet. • Nagyméretű táblaképek ezek, s rajtuk fontos elem a szín, a felületi struktúra és a mindezekből kiemelkedő, szinte a tér fölött lebegő Jel. Hogy nincs is üzenet? Azt hiszem, a legponto- Dolán György festőművész A homokdombba vájt dávidcsillag, háttérben a három Jellel. (Somogyi Tibor felvételei)