Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-11 / 160. szám, csütörtök

^ ÚJ szó OLVASOINK OLDALA 1996. július 11. Tisztelt szerkesztőség! A honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából 1996. június 23-án Köbölkúton Őseinket felhozád címmel nagyszabású emlékünnepséget rendeztek. Ezen a napon adták át az új szabadtéri színpadot, amelyet a híres rpagyarországi építész, Makovecz Imre tervezett. Az ünnepély megrendezésében segítséget nyújtott a Csemadok helyi szervezete, a Csemadok érsekújvári járási választmánya, Magyarország szlovákiai nagykövete, a Magyarok Világszövetsége és még számtalan segítőkész helyi vállalkozó. A kellemetlen esős, szeles és hűvös időjárás ellenére a nézőtéren egyetlen szabad ülőhely sem maradt. A nézőket gazdag kultúrműsor várta. A műsorban felléptek a hazai magyar kórusok, folklórcsoportok, a helyi asszonykórus, a száztagú cigányzenekar Budapestről és este a komáromi Jókai Színház előadására került sor. VASS TIBOR Köbölkút Manapság az orvosokról esik a legtöbb szó, hiszen tudjuk, milyen nehézségekkel küzd az egészségügy. Közismert, az állam mennyire nem értékeli küzdelmes útjukat, nehezen megszerzett tudásukat anyagilag nem honorálják. Ennek ellenére egyes régiókban a maximumot nyújtják orvosaink, nővéreink. Boldog lehet az a nép, az a régió, ahol a szülőföld növendékei a diplomát, tudást megszerezve visszatérve szülőföldjükre áldásos munkát végeznek saját népük között. Párkány és környéke jó hírnevét öregbítik a legfrissebb diplomások is, mint Farkas Beáta, Ivana Janáková, Jantosík György orvosok és elődeik a Romsáver fiúk, a Vajcek fiúk, Gersner Katalin, akik kiváló szakértelemmel a zsúfolt rendelők betegeit emberséges türelemmel kivizsgálják, gyógyítják. A technika világában is az emberi szó, az orvos szava a mérvadó. Mindenkinek a saját anyanyelvén nyújtanak segítséget. Ha már az ország nem is értékeli őket, a betegek hálája adjon erőt nekik munkájukban. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. A hét gyászmagyar Idézet a Képes Krónikából: „Megesett pedig Taksony idejében, hogy a magyarok serege Gallia felé szállt föl zsákmányok szerzéséért. Mikor ezek hazatérőben átkelve a Rajnán, három részre oszlottak, kettő becsület nélkül (azaz vereséggel), egy pedig becsülettel szállott le Magyarországba. Azokat Szászföld hercege Eisenachnál, Türingia városánál hét magyart kivéve, mind leölte. Hetet pedig közülük meghagyva, füleiket levágva küldött Pannóniába. Menjetek - úgymond - magyarjaitokhoz, s így beszéljétek el, hogy többé ne jöjjenek a gyötrelmek ezen színhelyére... A fületlen hét magyarról pedig azért, mert élve visszatértek, s nem választották inkább a halált társaikkal, a közösség a monda szerint oly ítéletet hozott, hogy minden vagyonukat elvesztették, úgy ingatlan, mint ingó állapotban, elválasztották őket feleségeiktől, gyermekeiktől, s mezítláb, saru nélkül, birtokaik nélkül hagyták őket. S mindig együtt, sátorról-sátorra koldulva járatták őket, míg éltek." A modern idők gyászmagyarjai másként festenek (Előrebocsátom, tisztelet a kivételnek!) Ők, ha más milliőbe kerülnek, megtagadják eredetüket, gyökereiket, nyelvüket, néha még szüleiket is, jobb életkörülmények, pozíció, karrier, stb. reményében, vagy egyszerűen csak kényelemből, megalkuvásból, gyengeségből vagy gyávaságból. Ok is, a hét gyászmagyarhoz hasonlóan fokozatosan meghasonulnak és ellehetetlenülnek, olyannyira, hogy némely esetben belőlük lesznek a legkiválóbb janicsárok. Annyiban kár értük, hogy nélkülük kevesebben vagyunk, utódaik már nem a mi iskoláink padjait koptatják, tehetségükkel, génjeikkel nem saját nemzetüket szolgálják és szaporítják, nem annak kultúráját gazdagítják. Egyesek azt mondják: magánügy! Hát nem egészen. Mert létezik magasabb elv is, amelyet ki-ki önmagában kell, hogy tudatosítson és következetesen megvalósítson. Persze vannak, akik megtévedtek és azt hiszik, hogy majd ha a körülmények megváltoznak(?), majd mindent bepótolnak. Hiú reményeket táplálva sokszor jól szituáltan öregszenek meg, ám ráébrednek, hogy szüleik és nemzetük iránt közömbös, elidegenedett utódokat neveltek. E szomorú sorokat sajnos általam ismert esetek sora íratta velem. Persze, ma már nem kell félni a kiközösítéstől, a „sátorról-sátorra való koldulástól". Elég, ha egymásra is figyelünk, hatunk, példát mutatunk. Mert ha így folytatjuk, mint ez idáig, a jelen és jövő kedves gyászmagyarjai, hosszú távon rosszabbul járunk, mint akkor ők heten rövid távon! BOHUNICZKY LÁSZLÓ Pozsony Munkanélküliekből vállalkozók Egy nem mindennapi kezdeményezést indított el a Komáromi Regionális Tájékoztatási és Információs Központ, amikor 1996. május 6-án a munkaügyi hivatal segítségével beindult a munkanélküliek számára egy rekvalifikációs tanfolyam „Indítsd el saját vállalkozásodat" címmel. A résztvevők már e fontos tanfolyam első fele után vannak, ezért meglátogattam. A tanfolyam egyik rendezőjétől, a Regionális Tájékoztató és Információs Központ dolgozójától, Mészáros Zsuzsannától a következőket tudtam meg: „Az előzetes válogatás után a munkaügyi hivatallal karöltve 15 munkanélküli fiatal számára indítottuk el a tanfolyamot. Az átlagéletkoruk 27 év, 9 nő és 6 férfi látogatja naponta az átképző tanfolyamunkat, amely 8 hétig tart. Minden résztvevő a tanfolyam sikeres befejezése után egy olyan írásbeli felhatalmazást (oklevelet) kap, amely alapján megteheti az első lépéseket a saját vállalata megalapításához. Már a tanfolyam megkezdése előtt mindegyik leendő vállalkozónak volt egy írásos elgondolása a jövőbeli vállalkozásról. Az egyéni adottságok is nagyon fontosak voltak a résztvevőknél. Az egyes szakmai előadások után a résztvevők június végére elkészítettek egy vállalkozói tervezetet, és ezt megvédik egy bizottság előtt. Az egyes elképzelések főleg a turizmus, a szolgáltatások (fodrászat, kalapkészítés, tésztagyártás), a családi gondozási központ területére orientálódnak. A tanfolyamot követően a leendő vállalkozók díjmentes szakmai és marketingjellegű segítséget kapnak majd a Regionális Tájékoztató és Információs Központtól. BENDE ISTVÁN Komárom Daloló párkányi nyugdíjasok Informátor a címe annak a füzetecskének, amely a nyugdíjasok problémáival foglalkozik, illetve ez a Szlovák Nyugdíjas Szövetség lapja. Országszerte naprólnapra újabb nyugdíjas szervezetek alakulnak, aminek kiváltó oka, hogy nemcsak a nyugdíjasok száma gyarapodik szüntelenül, hanem a nyugdíjasokat érintő problémák száma is (étkezés, elhelyezés, gondozás) stb. Az Érsekújvári járásban a Filakovszky orvos házaspár segíti, szervezi a nyugdíjas szövetség életre keltését. A járási taglétszám már duplájára emelkedett, 1026 tagot tartanak nyilván. Vannak községek, ahol a falu vezetősége segíti, támogatja a szervezetet, jó példa erre Kamocsa, Tótmegyer, Tardoskedd, de a legjobban működő szervezet Párkányban van, ahol Tamás János elnök és az új, fiatalabb nyugdíjasokból álló vezetőség értve dolgukat, tartalmas feladatokat, programokat szerveznek A párkányi Nyugdíjas Klub Júlia énekcsoportja tagságunknak. Legutóbb a nagyszombati nyugdíjasokkal vették fel a kapcsolatot. A kultúra terén szeretnék megrendezni a nyugdíjas énekesek seregszemléjét. Az ehhez szükséges anyagi fedezet előteremtésén fáradoznak, hogy országos méretű rendezvényeken is találkozhassanak az idős állampolgárok. A benevezett csoportok addig is régiójukban jótékonykodnak. A Párkányi Nyugdjas Klub Júlia énekcsoportja a legutóbb Leléden vidította fel az öregotthon lakóit. HAJTMAN KORNÉLIA Nána A FÉLIGAZSÁGOK ELLEN ÚJ SZÓ, 1996.VI.13. A vádlott megszólal Demeter úr, tisztázzunk egy tényállást! A cikkében azt írja, hogy ön a szövetkezet dolgozója. Pontosabban kellett volna fogalmaznia - ön ugyanis a szövetkezet elnöke. Az is dolgozó, csak más értelemben. Kategorikusan elutasítom azt a koholmányt, ami az ön tollából látott napvilágot. Ami a félreértéseket illeti, annyira súlyosak voltak, hogy még a telephelyre sem tehettem be a lábam. Legfőképpen azt a nyilatkozatot utasítom el, mellyel vádol, miszerint „úgy állok a munkához, hogy más is odaférjen". Érdeklődni lehet a szülőfalumban Gömörhorkán, hogy ott milyen véleménnyel vannak rólam. A szövetkezet vezetősége csak egyfajta munkát ajánlott, sőt nem is a vezetőség, hanem az ön szájából jött a kijelentés, hogy menjek a szőlészetbe (a helybeliek szerint olyan, mint a fogolytábor). Pedig van rendes szakmám. Továbbá írja, hogy az állampolgárok pénzén munkanélküli segélyen töltöm a napokat. Sajnos az önhöz hasonló illetők miatt vagyunk és vannak munkanélküliek. Tudtára adom", hogy kilenc hónapig alkalmazásban voltam a községházánál, közhasznú munkákat végeztem. Ott is lehet érdeklődni a munkám iránt. Tán a szövetkezetnek olyan emberekre van szüksége, akik isznak, egymást püfölik és egymást szidalmazzák? Az volt a baj, hogy ilyeneket nem cselekszem. Például akiknek ajtót mutatott, vagy kitett a munkahelyéről, mostanában vagy tavaly, esetleg tavalyelőtt, azok a személyek is rosszul álltak a munkához? Az az asszony is rosszul állt a munkához, aki sírva hagyta el az irodaházat? Elég durván viselkedett vele szemben, és még akkor finoman fogalmaztam. Ledolgozott 27 évet s ezt érdemelte meg. Betegeskedett és ön kiutasította. Ezek a személyek milyen véleménnyel lehetnek önről? Most döntsék el a tisztelt olvasók, hogy ki vezeti félre az embereket. VAJDA ANDRÁS Szete Hazudnak rendületlenül... Én is megkaptam négyévi munkám eredményét - nem is olyan régen. A díszbizonyítvány (közismertebb nevén az „éretteknek" osztott papírlap) az én kezemben is ott feküdt. Mindössze egyetlen szépséghibája volt. Nem, nem a jegyek. Ezzel valószínűleg nem terhelném az újságolvasó közönséget. Nos, a szépséghiba egyik töredéke így festett: „dejepis výborný". De hiszen én nem is „dejepisből" érettségiztem, hanem történelemből! Az igaz, hogy a téma Csehszlovákia 1948-68 közötti vajúdása volt, de akkor talán csehszlovákul kellett volna odaírni. A matematikát meg mondjuk aritmetika unió geometria metszet integrál - törve a komplex számok tartományával-séma képletben kifejezve jelölhették volna. Mert ez így stílszerű. Úgy látszik, a bizonyítványkiadóvállalatnak nincs ekkora fantáziája. Kár. Szüleim, akik a XXI. század küszöbén még mernek naivak lenni, arra gondoltak, hogy Ľubomír Longauer, gimnáziumunk - már több ízben sajtósztárrá avatott - igazgatója megmondja, miért nem kétnyelvű bizonyítványt osztottak ki. Először anyám próbálta megtudakolni, miért nem kaptunk kétnyelvű bizonyítványt. Az igazgató nemes egyszerűséggel közölte, hogy nincs ilyen, de gálánsán felajánlotta: ha tudunk, hozzunk ilyet. A történetnek még nincs vége. Újabb felvonásként rendes gentlemanekhez méltó módon - megküzdött a férfi a férfival is. Apa következett. (Azt nyugodtan tessék eldönteni, kettejük közül ki volt a gentleman...) Vele némileg hosszabb eszmecserét folytatott a bizonyítványkiállító-vállalat tiszteletbeli igazgatója, ám az eredmény nem maradt el most sem. Bizonyítvány nincs. A helyzet paradoxona, hogy a gimnázium tanárai szerint márpedig kétnyelvű bizonyítvány van, mert meghozta a postás. Igaz, még tavaly. De arról senki sem hallott, hogy el is vitte volna. Különben is, egy rendes országban a postás nem szokott elvinni semmit. Ja, hogy hol a rendes ország? Én sem tudom. BÁSTI ÁGNES Gömöralmágy Hiányzik a kedves mosoly Megvallom, hosszú ideje bujkál bennem a téma. Rendszerint akkor bukkan felszínre, ha a Lépések című műsort nézem. Tény és való, egyik legjellemzőbb női tulajdonság az egymásra figyelés. A társadalom különféle rétegeihez tartozó nők szemmel tartják egymást. Sokat számi* a megjelenés, a modor, különösen a vezető szerepet betöltő nőknél. Az előző társadalmi rendszerben több feladatot kaptak a nők, többen vettek részt a közéletben. Akkoriban sűrűn megjelent az újságokban egy vezető személyiség fényképe: Elena Litvajová. Fáradhatatlanul járta az országot (a régit, a nagyobbat). Amint elvegyült vendéglátói között, arcáról le nem hervadt a mosoly, szeme csillogott. Jómagam 1986-ban találkoztam vele személyesen. A NŐ című hetilap 30. „születésnapjára" érkezett. Az akkori vezetés megtisztelte az évfordulót. (Habár a hivatalos részben egyetlen szó sem hangzott el magyarul...) Szóval eljött Litvajová is. Kedves volt, közvetlen, szeméből őszinte érdeklődés sugárzott. Egyszerűen öltözött, sőt a szoknyája felhajtása néhány centire lebomlott, és ez olyan megkapó volt. Az ünnepség oldottabb részében jókedvű, többnyelvű csiripelő asszonyokká váltunk. Miért bukkan elő minduntalan ez a kép? A bársonyos forradalom óta a nők szerepe megváltozott. Közéleti tevékenységük beszűkült, majdnem kockázatossá vált. Vannak ugyan szakmailag és politikailag felkészült vezetők, de a legfelsőbb szinten hiányzik Litvajová színes mosolya és csillogó szeme. Az ellenzéki vezetőnő mosolytalanul, keményen küzd a szavak fegyverével. Aki pedig a legfelsőbb polcon ül, annak arcára merevül a hatalom. Keresztülnéz a másképp gondolkodón, mint az üvegen. A másik ragyogóan elegáns. Ha az ő megcáfolhatatlan érveivel szembenálló beszél, pillantásával szinte felnyársalja a boldogtalant. Hölgyeim, könyörgöm, hogy lehet így nézni? A női pillantásoktól nagyon sok függ az életben! Ezt minden nőnek tudnia kell. GYŐRI SAROLTA Szepsi Mikor lesz már béke? Birodalmi németek voltak a szüleim. Pozsonyban érkeztek a házasság révébe. Akkoriban szokás volt a gyerekeket másnyelvű iskolába adni. így kerültem nebulónak a magyar gimnáziumba és később Kolozsvárott a magyar egyetem klasszikus filológia szakára. Egyszóval újmagyar lettem. Bár nagyra becsülöm Ján Čarnogurskýt, mint az ellenzék egyik vezérlő alakját, mégis meghökkentem, hogy ellene van annak, hogy egy határszéli városban felépítsék a millecentenáriumi emlékművet. Čamogurský azzal érvelt, hogy az emlékművön „okkupációs" szöveg lesz, amely megtestesíti az erőszakot (azaz a szlovákokon ejtett sérelmet). Ez az érvelés érthetetlen, hiszen az ellenzéknek társa, lelke a magyarság is. A magyarok unos-untalan betolakodott idegennek, valamiféle alsóbbrendű emberi fajnak vannak bélyegezve! Hát még 1100 esztendő múltán se lehet a magyarokkal megbékélni? Még mindig hontalanok, hazátlanok, diaszpórában élők? A magyar védte Európát a hunoktól, Dzsingiszt kán hordáitól, a törököktől. A magyar, éppúgy, mint a szlovák közember, szenvedett az osztrák elnyomás alatt. Együtt harcoltak a szabadságért, egyenjogúságért és az úrbér megszüntetéséért. Nemzetek, kultúrák, birodalmak jöttek, mentek, tovatűntek, de a magyar, ez a senkivel sem rokon nép Európában államot tudott alkotni. Sehogy sincs ínyemre az újonnan halottaiból feltámasztott pánszlávizmus, a cirillika magasztalása. A napokban a pozsonyi Dómban tartották húszegynéhány fiatal bérmálását. A két szerpap és a püspök hibátlanul beszéltek magyarul. Az ünnepélyes mise végén váratlanul felhangzott néhány kezdő akkord erejéig a magyar himnusz. Én is énekeltem el-elcsukló hangon. Sírás fojtogatta a torkomat. Körülöttem volt néhány szlovák templomlátogató, akik hangoskodva provokációt emlegettek. Sőt, volt egy felszentelt pap is, aki nem éppen kenetes hangon „disznókat" emlegetett. Nem tudom megítélni, politikai szempontból helyes volte a himnusz, meg a Boldogasszony védd a szegény magyarokat kezdetű dalra rázendíteni; De mindez a megalázás, a kétségbeesés és remény bugyrából szakadt ki. Olyan volt, mint egy természeti jelenség. Az itteni magyarság önvédelmi reakciója nem irredentizmus, ahogyan szól a vád. A magyarokat az előző politika meghurcolta, kitelepítette Magyarországra és Csehországba. Sajnos, a napi politika ismeretében a megbékélés ideje még mindig nem jött el. LEHOCKYTERÉZ Pozsony