Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-04 / 155. szám, csütörtök

[Š] ÚJ szó OLVASOINK OLDALA 1996. július 4. Tisztelt szerkesztőség! Kodály Zoltán szellemében június végén rendezte meg a Losonci Magyar Tannyelvű Alapiskola immár hagyományosnak számító évzáró esztrádműsorát. Az utolsó helyig megtelt Európa kultúrházban szülők, iskolabarátok, Losonc magyar ajkú lakossága közel három órán keresztül élvezte 150 gyermek színes műsorát. Felléptek kicsik és nagyok, mindannyiuk teljesítményét viharos tapssal jutalmazta a közönség. A sok szép modern és népi táncok, koordinációs mozgásfejlesztő játékok, versek, tréfás jelenetek, a kis muzsikusok szólószámai izgalmas és megunhatatlan szórakozást nyújtottak.'Begyakorlásuk bizonyára jócskán igénybe vette a pedagógusok idejét és erejét. Ám a tanári kar az idén is a hagyományaihoz híven vállalkozott a komoly feladatra és sikeresen megvalósította az elképzeléseket. A gyermekek előadásában sem éreztük az éwégffáradságot, fellépésüket kiapadhatatlan jókedv, önfeledt szórakozás jellemezte. A színpadon életre keltett mesefigurákra, ötletes díszletekre, a gyermeki őszintességgel előadott minden egyes műsorszámra szívesen és sokáig emlékezünk. -PRIHLosonc A gútai Iskola utcai alapiskola június 13-án este megtartotta a hagyományőrző kultúrműsorát. A kedves hangulatú rendezvényen, apróságoktól kezdve a végzős nyolcadikosokig bezárólag, majdnem mindenki szerepelt. Peregtek a táncok, versek, bábjátékok, felcsendültek az énekek - minden, ami az érzésüket tükrözi. Felemelő volt látni a gyermekek és a szülők örömét. A kedves szülők, nagyszülők, rokonok, ismerősök zsúfolásig megtöltötték a gútai kultúrházat. Köszönet a tanítóknak, nevelőknek és minden szereplőnek, hogy az igényes Zsolnai módszer mellett a kevéske szabadidejükben ilyen feledhetetlen, egész estét betöltő műsort tudtak nekünk, szülőknek, _ nagyszülőknek nyújtani. FÜRI JÚLIA Gúta Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket A nagypolitika lecsapódása A Vasárnap egyik számában oivastam, hogy egy ötödikes diák szlovák tollbamondás füzetébe kanyarított egy meghökkentően tömör tőmondatot: „Halál Tótországra". Nem akarom a szülők és a tanítók felelősségét csökkenteni, szerintem ebben az esetben a napi politika által gerjesztett gyűlölet érezteti hatását a fiatal gondolkodásában. A többségében magyarok lakta falvakban, városokban a fiatalok nincsenek kitéve olyan attrocitásoknak, mint mondjuk egy Ligetfalun élő magyar fiatal, akinek az életét bizony sokszor megkeseríti a környezetéből áradó elutasítás, közöny, sőt sok esetben a nemzetisége miatti gyűlölet is. A közelmúltban a Szlovák Televízió híradójában az autóbuszra várakozó zsigárdi diákokat interjúvoltak, akik kénytelenek Peredre járni iskolába, mivel falujukban nincs szlovák nyelvű tanítás (mivel jómagam is Zsigárdon koptattam az iskolapadot, tudom, hogy korábban volt szlovák tannyelvű oktatás a faluban, ám a kisiskolák összevonásával az ún. körzetesítéssel a tanítás megszűnt). Hasonló „gondokkal küzd" Garajová képviselőasszony is a bajcsi iskolával kapcsolatban. Persze rengeteg ellenpéldát lehetne felhozni, de fölösleges, az ilyen megnyilvánulásokkal egyesek szeretnék megtorpedózni (reméljük sikertelenül), az eddigi békés és súrlódásoktól mentes egymás mellett élést. Vonatra várakozva a zsolnai vasútállomás várótermében olvasnivalót szerettem volna vásárolni. Addig nem is volt semmi baj, amíg a szlovák és más idegennyelvű lapokban tallóztam, ám az elárusítónő arcára azonnal odafagyott a mosoly, amint magyar sajtótermék után kezdtem érdeklődni. Láttam rajta, hogy számára nem számít, ha idegen a vásárló, csak magyar ne legyen! A napokban az egyik mátyusföldi vendéglő előtt Szlovákia északi részéből érkezett autóbusz várakozott. A kirándulók beözönlöttek a helyiségbe, sokuk arcán feszültség vibrált, ami hamarosan nyomtalanul elillant, víg nótázásuk senkit sem zavart, sőt hamarosan élénk beszélgetésbe kezdtek a helybéliekkel. Bízom benne, hogy hazatérésük után kevésbé fognak hitelt adni a dél-szlovákiai magyarok címére elhangzó igaztalan vádaskodásoknak. Vajon hasonlóan toleránsak lesznek velünk szemben akkor is, ha véletlenül mi kerülünk el az ő vidékükre? SZABÓ SÁNDOR Királyrév Asszimilálás és sértegetés A kormány szerint Szlovákiában a kisebbségeknek „standard feletti" jogaik vannak, és ez a kérdés már meg is van oldva. Hogyha így néz ki a standard feletti jogok biztosítása, akkor miként lehet az, hogy a legnagyobb lélekszámú, több mint félmilliós magyar kisebbség kulturális szervezete a Csemadok egy fillér támogatást sem kap, és már csodával határos, hogy egyáltalán még fenntartja magát. Egy nagy múlttal rendelkező népi együttestől, az Ifjú Szivektől is megvonták a támogatást, mivel a kormány szerint nem vagyunk eléggé lojálisak a szlovák állammal szemben. A kormány tagjainak a kijelentéseiből arra következtettem, ők a lojalitást olyan formában képzelnék el, hogy lemondanánk a magyarságunkról, a nyelvünkről, gyerekeinket szlovák iskolába íratnánk, és akkor már lojális polgárai lennénk ennek az országnak, és ezzel egyetemben megszűnnénk magyarnak lenni. A kormánykoalíción belül levő pártnak (gondolok itt az SZNP-re) ez az alapvető programpontja, hogy minket, szlovákiai magyar állampolgárokat, akiknek ősei 1100 éve jöttek a Kárpát-medencébe, asszmiláljanak. A nagykaposi emlékmű felállítása már-már országos szintű vitává válik. Az SZNP elnökének, Ján Slotának a Szlovák Televízióban az emlékmű felállításával kapcsolatban tett kijelentése, miszerint mi az „ázsiai barbár törzseknek a leszármazottjai vagyunk", amely betört a mostani Szlovákia területére, az egész magyar nemzetet megsértette. Már csak egy dolgon csodálkozok, hogy az egész emlékműügy országos szintre történt felfúvója éppen egy nyugati körökben is elismert ellenzéki politikus, Ján Carnogurský volt, de hát sajnos Szlovákiában a nemzetieskedéssel még mindig lehet szavazatokat szerezni. BENYOVSZKYLÁSZLÓ Léva KATONADOLOG ÚR VÁLASZOL HOL-LOP ÚRNAK ÚJ SZÓ. 1996.VI.18. Kulturált hangnemben vitatkozzunk! Remélem, Katona Pista szólíthatlak barátomnak annak ellenére, hogy bizony kellemetlen meglepetést okoztál - nemcsak nekem - "Katonadolog úr válaszol Hol-lop úrnak" című cikkeddel, reagálásoddal. Meglepődtem, és szomorú vagyok. Természetesen nem azért, mert reagáltál Holop Zsolt cikkére, hanem a reagálás módja szomorít el. Hát már nem lehet úgy véleményt cserélni, uram bocsá' felháborodni, hogy a másik embert - és az újságolvasót ne sértegessük?! Kedves Pista, nem így ismertelek, nem így ismerlek. Nem az impulzivitásoddal (egy művészembernél ez létfontosságú), nem is a felháborodásoddal van bajom, hanem a néha már alpári hangnemmel. Nem azt akarom eldönteni, hogy melyikőtöknek van igaza, mert nem voltam ott Martoson, és így csak hallomásból ismerem a „sztorit", nem, illetve nemcsak Holop Zsolttól. Ha százszázalékosan is igazad van, szerény véleményem szerint, nem engedhetsz meg (egyikünk sem engedhet meg) ilyen hangot! A két legkirívóbb példa: A cím (Hol-lop úr) kritikán aluli. Hadd ne részletezzem! A másik pedig a befejezés. „Csoda-e, ha a III. Martosi Pünkösdi Népművészeti Fesztiválon ön nem lesz technikus?" Kedves Barátom, ez a megjegyzés a legsötétebb kommunizmust juttatja eszembe. A nyolcvanas években egyes sértődött elvtársak azon Csemadok Központi Bizottsága, amely egyáltalán nem tartozott, nem tartozik a Te hőn szeretett intézményeid közé, elé akarták terjeszteni, hogy Dusza István újságírót pedig tiltsák ki minden Csemadok rendezvényről, mert ezen elvtársaknak nem tetszett az, amit az újságíró leírt. Tudtommal Dusza Pista hál' Istennek, nem lett kitiltva sehonnan, mint ahogy - nagyon remélem Holop Zsolt sem lesz. Mert tegyük fel, ha mégis, és ugyanakkor a Szőttest meghívod a III. Fesztiválra, én leszek bajban, mert akkor Holop Zsolt helyett, erre az egy napra, más technikust kell szerződtetnem, ami nem tudom, sikerül-e, ugyanis a Szőttes tagok - köztük H. Zs. is - olyan csekély térítésért működnek, amennyiért egy kívülálló idegen nem vállalja a közreműködést. REICHER GELLÉRT, a Szőttes titkára Pozsony Változó világképek A Gondolat-Jel című rádióműsorból nemrégiben megtudhattuk, hogy Gyurkó László, aki a 80-as években könyvet írt Kádár Jánosról, 1996-ban ismét letette a köz asztalára értékelését az egykori pártvezérről, nem utolsósorban pedig az 1956-os forradalomról. Mondhatnánk: ugyanarról a dologról kicsit másképp írt akkor és most. Nem új ez a gyakorlat, s nem Gyurkó László az egyetlen közéleti személyiség, aki megértve az idők szavát, alkalmazkodik a megváltozott politikai viszonyokhoz. Mégcsak azt sem jósolhatjuk, próbálkozása menthetetlenül bukás lesz. A szerző építhet a fiatalabb nemzedékek közömbösebb, vagy mondjuk így, tárgyilagosabb-értékelésére, és számíthat az emberek feledékenységére is. 1989 óta milliók küzdenek az íróhoz hasonló gondokkal. Vannak, akik könnyedén kilábaltak a lelki válságból, sokan viszont nem találtak fogódzót az új helyzet értelmezéséhez. Gyurkó saját fordulatáról nemes egyszerűséggel csak ennyit mond: azóta módosult a világképem. Bevallom, nem tudok igazán mély empátiával tekinteni az ilyen szellemi mutatványokra. Még akkor sem, ha a szemléletváltoztatást az élet természetes velejárójának tekintem. Mindig az jut eszembe, miért van az, hogy az ilyen változások nem akkor következnek be, amikor még őszintének tűnhettek volna, amikor az ilyen „tisztánlátásért" sem anyagi előnyök, sem dicséret nem járt. Gyurkó, akinek politikai hitvallását egyértelműen illusztrálja a már említett Kádár-portré, írói tehetségével az „ügyet" segítette, vagyis a rezsim elfogadtatását. Azóta, állítása szerint, „tájékozottabb lett," s csodák csodája, most már Nagy Imrét „fantasztikus egyéniségnek" tartja. Bár kijelentése már nem hat a felfedezés erejével, azért mutatja a fejlődés irányát. Elhangzott a beszélgetésben egy másik sokatmondó kijelentés is. Eszerint Gyurkó Kádárt továbbra is a 20. század legnagyobb magyar politikusának tekinti. Mit lehet ehhez hozzátenni? Talán csak annyit, hogy a világkép - a fenti példa alapján - változhat ugyan, de ha az ember közelebb hajol, alatta felfedezheti a régit... LENDVAY TIBOR Ipolyság Pap Rita ajándéka Rekkenő nyári hőség köszöntötte a nemzetközi gyermeknapot. Nagymagyar és környékének óvodásai és iskolásai izgatottan készültek életük első igazi koncertjére, a kedvencükkel való találkozásra. Szeretik Pap Ritát, a magyarországi énekesnőt. Közeledik a koncert kezdetének időpontja, a gyerekek várják, hogy felcsendüljenek az első dallamok. 12.00 - A koncert kezdete volna, ha a művésznő nem késne. A hőmérő higanyszála már 31 fokot mutatott. Hömpölyögni kezdenek a sorok. A nagyobb gyerekek üvegekben vizet hoznak s kínálják a kisebbeket. 12.15 - Egyre több padsor ürül ki. A gyerekek tanítóikkal próbálnak árnyékba húzódni. Szinte lehetetlen. Alig van a helyszínen néhány fa. 13.00 - Öntözőverseny. A fiúk egymást locsolják, a kicsik nyűgösek, a művésznőnek nyoma sincs. 13.15 - Az első csoportok beállnak a sorba. Kérik vissza a pénzüket. Indulnak haza. 13.30 - A koncertre érkezők több, mint fele hazament. Csak a szomszéd falukból érkezettek kénytelenek maradni. Nem jött még értük az autóbusz. 13.40 - Nyugati kocsiján megérkezik Pap Rita és Bodnár Attila. A művésznő letekeri az autó ablakát. Kiszól: - Ne menjetek el, csak most jöttünk. Bodnár Attila felügyeletével elkezdődik a kipakolás. Kioktató hangon utasítgatja az ott téblábló nagyobb fiúkat, hogy segítsenek. 14.05 - Felhangzik az első dal. Felvételről. A művésznő bámulatosan tud „tátogatni". 14.40 - Pap Rita bejelenti mindenki énekelje vele az utolsó dalt - búcsúzik a „csoda csacsi". 14.45 - A koncert résztvevői felhívják a felnőttek figyelmét, hogy kazettáik a helyszínen megvásárolhatók. 14.50 - Elindulnak hazafelé az első autóbuszok. Benne holtfáradt, a naptól leégett apróságok. Vajon milyen „tanulsággal" tértek haza életük első koncertjéről? S hogy mi lehet a felnőttek véleménye? Hadd gondolják tovább az olvasók! CS. KERTÉSZ LÍDIA Lég Önkéntes gondozónők találkozója A „boldog barbárok" Kedves ünnepély színhelye volt a napokban a komáromi városháza. A városi önkormányzat szociális bizottsága kezdeményezésére és Pásztor István polgármester meghívására itt találkoztak első ízben a város területén működő önkéntes gondozónők képviselői. Az ünnepélyes találkozó résztvevőit Stubendek László alpolgármester köszöntötte, majd a város nevében a hála és elismerés jeléül mindegyik gondozónőnek átadott egy virágcsokrot, valamint 300 korona értékű vásárlási utalványt. A Komáromi Körzeti Hivatal szociális osztálya képviselőitől megtudtuk, hogy a város területén jelenleg 84 önkéntes gondozónő a hivatásos gondozónőkkel együtt 228 idős és beteg emberrel törődik. Ezek nemcsak a gondozószolgálat házában laknak, hanem az egész város területén. A kötetlen-beszélgetés folyamán az önkéntes gondozónők a gondozott idős emberek nevében sok érdekes javaslattal éltek. Ezek a lakáscserék lehetősége, a diétás étkezés és más szociális juttatások témáját érintették. A résztvevő gondozónők közül megszólítottam hármat, egyetlen kérdéssel: Hogyan értékelik a találkozót, s jelenleg kit ápolnak? Nagy Erzsébet: Nagyon örülök annak, hogy 9 éves gondozói munkám után felfigyelt rám a város. Jelenleg egy 91 éves, teljesen tehetetlen idős asszonyt ápolok, s mindent megteszek, hogy betegsége ellenére is jól érezze magát. Helvich Anna: Már 8 éve dolgozok mint önkéntes ápolónő, jól esett a város elismerése, hiszen ezt a munkát nem lehet megfizetni. Egy 82 éves idős, teljesen egyedül maradt asszonyt ápolok, nélkülem már nem tudná a mindennapi létszükségleteit elintézAz önkéntes gondozónők egy csoportja Ladislav Vallach felvétele ni. Jakes Olga: Magasra értékelem az elismerést, jól esett a figyelmesség, hiszen már több mint 8 éve ápolom a most már 93 éves idős asszonyt, neki már csak én jelentem a mindennapi életet. E találkozóval egy új hagyomány kezdődött, hiszen a város évente értékelni fogja majd a legaktívabb gondozónők munkáját. BENDE ISTVÁN Komárom A helyszín Zseliz, a népszerű Casablanca diszkóbár. A szokásos helyzetkép a diszkó után: fáradt, jókedvű fiatalok és mérgelődő, dühös tulajdonon. Mégis, vajon mi lehet az oka a tulaj nem éppen jó hangulatának? Nos, a megfejtést nem nehéz kitalálni. A szórakozni vágyó fiatalok némelyike ismét tanújelét adta „erejének". Hogy miképp? Mivel nagyobb ellenfelet nem talált (vagy nem mert), az „áldozat" ezúttal a férfi vécében lévő mosdókagyló, szegény a „háború elvesztése" után összetörve feküdt a padlón. Minek köszönhette vesztét, a véletlennek, vagy a vandalizmusnak? Valószínű, az utóbbinak. Aztán ahogy ránézek a csapra, pontosabban a csap egykori helyére, eszembe jut, vajon az eltulajdonítója ennek is hasonló véget szán, vagy esetleg rózsacsokor helyett, csapot visz a barátnőjének ajándékba? Előfordulhat. Szóval a tulajdonos dühkitörése emiatt volt. Azt hiszem, nem esne senkinek a nehezére, ha egy picit rendet tartana maga körül. Vagy az édesanyja nem tanította erre? Mindezek ellenére a tulajdonos (miután a mérge elpárolgott) bizakodik, hogy lesz ez másképp is. Aztán ecsetelni kezdte, miként szeretnék még szebbé és jobbá varázsolni a Casablancát. A diszkó elé kis teraszt építenek, amit nosztalgikus (vagy inkább romantikus) hangulatú lámpácskák, székek és asztalok díszítenének. A Casablanca jelenleg zárva van, mert a tervek valósággá váltak, tehát bővítés alatt áll. Azért - némi iróniával felmerül bennem a kérdés: vajon a berendezések ellen elkövetett merényletek után megérdemli-e ez a mai fiatalság, hogy az egyébként is kellemes helyből még jobb legyen, ahol minden gondról elfeledkezve szórakozhatnak? Azért én remélem, van értelme a felújításnak, mert lehet, hogy a „boldog barbárok" magukba szállnak és kicsit elgondolkodnak tetteiken. BAJKAI KATALIN Csata