Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-03 / 154. szám, szerda

1996. július 3. KÖZÉPISKOLÁSOK OLDALA © <©> Kérnék egy kulcsot a szívedhez Végre, végre, végre itt a várva várt szünidő. Nyitva a strand, a pénztárcád, buli van, és Te most bizonyára marhára örüisz.Jgazad van! Carpe diem! Végre lesz időd mindenre, végre megjavíthatod a bicajod (ha van). Még nyolc Nagyszünetet olvashatsz és már vége is a szünetnek (de nem a Nagyszünetnek!) és megint kezdődik a suli-buli. Jó, nem rontom el a kedved, maradjunk a szünidőnél. Remélem, Jókat rándulsz majd a két hónap alatt kifelé és az élményeidet meg Is írod Neked, mindenkinek. Ilyenkor, amikor annyi sok fiatal kiszabadul az iskolapadból, egy jó eddig a lekötött energia vándorútra indul és sokszor egy másik (jó esetben) ellenkező nemű emberben köt ki. Szóval, tombol a szerelem. Hadd tomboljon és tombolja kl magát (gy.k.: ez nem magázódás). Valami ilyesmiről szól a most következő, Nick által írt novella is. Kriszti és Deni a parkban ültek, nem mindennapi szívügyeiket beszélték meg. A legtöbb szó Deni titkos hercegéről, Tomiról esett. Pár méterrel átlagon felüli lehetett, mert Deni csak Róla áradozott. A „kém", Peti, akit a lányok legalább fél órája küldtek Tomi után, még mindig nem jött. Helyette Niki zúdult a nyakukba. - Cső, édes! - biccentett Denire. - Tomi akar veled járni! Deni nem tudott megszólalni. Nem tudta, higgyen-e a lánynak. Végül is ezt szerette volna hallani, de nem Nikitől! - Vigyázz, vele mindjárt smárolni kell!- - folytatta Niki. - Na és?! Majd megtanulja vette a lapot Kriszti. - Persze, ő se tud! - Niki hátracsapta fekete haját. - Na, mit mondjak neki? - Semmit! Ha akar valamit, idejön - felelt lassan, komolyan Deni. - Igen, persze, hogy akar! - hadarta Kriszti. Rossz szokása volt, hogy szeretett mások ügyeibe avatkozni. - Jó, akkor igen. Niki indulni készült, de Deni utánaszólt: - Nem, nemigen. Vagyis mittudomén! Niki megvonta vállát és elrohant. A vörös hajú, szelíd ábrázatú Deni hülyének érezte magát. Már megint mást mondott, mint amit akart. Alig tűnt el Niki, megjelent Peti, a „kém". Sosem volt egy tipikus szépfiú, na de most aztán tényleg nem! Jobb szeme alatt monokli ékeskedett, arcán és karján kisebb-nagyobb zúzódások. - Na, mit mondott? - támadta le rögtön a szeleburdi Kriszti. - Azt ugye meg se' kérded, mi lett velem? - szólt vissza a fiú. - Minek? Úgyis elmondod! Na, nyomd a rizsát, kompót nélkül! -Tomi barom tesója rájött, hogy „veletek vagyok"! Marhára félti a tesóját. Ráadásul bokszoló! - Na és Tomi? - Mit tudom én! Nikivel beszélt, aztán elrohant. - Hova? - Honnan tudjam? Talán arra! - Peti egy romos házra mutatott. - Abból, ahogy viselkedik, totál beléd van! Ja, és ideges volt, amikor el... Deni meg sem várta, míg a fiú befejezi a meséjét. Barátnőjét maga után vonszolva igyekezett átgázolni a csaknem derékig érő füvön. Meg sem fordult a fejében, hogy átkozza a „vá rosszépítőket". A romos kis ház, ahol gyermekkorukban játszottak, most ridegnek és barátságtalannak tűnt. Pókhálók lógtak mindenhol a félhomályban. A lányok lövést hallottak. A koszos roskadozó lépcsőkön bejutottak a pincébe. A látvány nem volt nyugtató. Rendetlenség volt. A helység közepén egy szőke, zöld szemű fiú hevert félig eszméletlenül. Tomi volt az. A mellkasa vérzett, mellette egy pisztoly feküdt. Deni kétségbeesve odarohant hercegéhez, megfogta a kezét. A fiú megérezte Deni forró szeretetét - talán szerelmét, igyekezett összeszedni magát. Deni könnyes szemmel megcsókolta a fiút, aki gyengén viszonozta. Ez volt az első lépés... - Szeretlek, Deni! - ...és ez a második. Kriszti meghatottan állt a lépcsőn. Nagyon jól látott mindent. A jövőt is. Tomi túléli ezt a hülye kísérletét és boldogok lesznek. Persze csak akkor, ha most rögtön hív egy mentőt! NICK Gondolkozz! Gondolkodom. Nézem kint a faleveleket, hogyan fújja őket a szél. Az ember is ilyen, gondolom. Mindig arra hajlik, amerre a szél fújja. Mi is az élet? Világra jössz. Azt se tudod, hová kerültél. Néha még beszélsz a titokzatos idegennel, vagyis még a születésed előtt megkérdi, hogy hol és hogyan szeretnél élni. Gondolkodás nélkül elkezded magyarázni, hogy egy olyan világban, ahol semmit sem adnak ingyen, ahol cserekereskedelem van. - Én odaadom neked ezt azért, ami neked van. Vagy még jobb. Papírra írunk rá számokat és ez határozza meg, mi mennyit ér. Úgy szeretnék egy ilyen világban élni - mondta a hang, de nem lehetett belőle semmit sem kivenni. Egyszerűen teljes mértékben elfogadta döntésemet. Csodálkoztam. Nem fűz hozzá semmit? Nem rosszalja és nem dicséri? Egyszer csak azon kapom magam, hogy óvodába járok. Mi történt velem? Mit csinálhattam, még nem tudtam magamról?! Mennyi idő telhetett el? Nem tudom! Nem emlékezem! Szörnyű! Hova kerültem? Lassan kezdek megbarátkozni a környezetemmel. Ez itt a nővérem. Szeretni kell, mert ha véletlenül valami rosszat csinálok vele, akkor ütögélnek és az fáj! Ez a két nagy ember az apukám és az anyukám. Legalábbis mindig ezt mondogatják. Különben is, mit értek én még ilyen dolgokhoz. Csak nem hazudnak, hisz hazudni nem szabad. Én is mindig az igazat mondom. Az egyik nap kimentem az utcára. Sok gyerek volt kint. Nem mertem hozzájuk menni. Féltem. Másnap megint kimentünk, elkezdtünk közeledni egymáshoz, de mindketten féltünk egymástól. Most már tudom, hogy nem kellet volna. Sok új barátom van, de én mégis zárkózott vagyok. Túl durvák. Néha úgy beszélnek egymással, mint két csúnya állat. Megpróbálják egymást „lefőzni". Mindegyikük arra vágyik, hogy felnézzenek rá, s nem válogatnak a módszerekben, és én nagyon félek tőlük. Nem akarom, hogy felnézzenek rám, csak legyen egy őszinte barátom. Aki megért és sohasem hazudik, és ne mondja le a másikat, inkább a másik javát keresse. Sajnos, ilyen baráttal még nem találkoztam. Minél nagyobb vagyok, annál magányosabbnak érzem magam. Emlékezzetek hát! Rég volt, hogy elindultatok az úton! Vajon most merre tartotok...? JÓNI BRODY JÁNOS: Most már lefelé a hegyről... A XXXIII. Jókai Napok keretműsorában, a Tiszti Pavilonban lépett fel Bródy János. A nézőtéri rész bejárata előtt nagy volt a tolongás, meg a hely is elég szűkösnek bizonyult. A nagy tolongás közben találkoztam Pista barátommal. Ő kifelé igyekezett. Azt mondta, nem érdekli a koncert, mert tudja, mit fog mondani, mit fog énekelni és egyáltalán, hogy fog kinézni ez az egész koncert. Úgysem tud semmi újat mondani, csak a régi dalait játssza. Ezután még jobban érdekelt a dolog, mert nyomultak a fiatalok is, és tényleg lehetett tudni, hogy melyik számokat lehet majd hallani. Mégis nagy siker volt. A koncert után még kíváncsibb lettem, hogy Bródy János hogyan látja ezt az egészet. - Ahhoz képest, hogy pénteken este tízkor a Tiszti Pavilonban énekeitél egy órát, rengeteg embert érdekelt. Számítottál ekkora sikerre? - Nem jó a kérdés. Nem. Nem számítok én semmire, örülök, ha az emberek még mindig kíváncsiak ezekre a dalokra. Már nagyon régen énekelem ezeket a dalokat, úgyhogy számomra mindig meglepetésszerű, ha az én generációmnál sokkal fiatalabbak ilyen jelentős számban kíváncsiak rám. Azt gondolom, nekem már régen nem szabadna fellépnem normális körülmények között. Már a múlthoz tartozom, ennek a műfajnak a múltjához. - Szerinted miért kíváncsiak a zenédre? - Nem tudom. Nem tudok igazi magyarázatot adni rá. Talán nincs igazán lehetőségük a mai fiatal zenészeknek arra, hogy a fiatalabb korosztályok életérzését ebben a műfajban megfelelőképpen kifejezzék. A hatvanas években, amikor elkezdtem a pályát, elsősorban az volt a fontos, amit a zenész mondani akart a színpadon, és nem a showelemek meg a külsődleges megnyilvánulási formák. Bizonyára minden korosztálynak van egy olyan rétege, amely inkább a lényegi megfogalmazások iránt érdeklődik. Nem tudom, hogy ennek mennyiben felelek meg, mert végül ez mégis csak egy olyan műfaj, amely a tömegkultúra része. A popzene mindenképpen népszerű zene, és nem a magas művészetek közé tartozik. De úgy látszik, egy ilyen műfajon belül is lehet viszonylag maradandót alkotni. - Szerinted mitől van az, hogy a hatvanas évek még most is jelentenek valamit? - Csak találgatni tudok. Talán akkor alakult ki egy olyan alapvető szemléleti forma, amely mind a mai napig hat. Az a fajta világnézet, amely szerint környezetünket nem legyőzni kell, uralkodni felette, hanem meg kell tanulni együtt élni vele. Talán ennél okosabbat azóta sem találtak ki. - Változtak a fiatalok valamit azóta? - Alapvetően. Úgy emlékszem, az én fiatalkoromban az volt a lényeg, hogy miben hasonlítunk egymásra, és mi bennünk a közös. Ma sokkal fontosabb és lényegesebb, hogy mik az egyéni különbségek. Ezt nem tartom akkora bajnak, mert a közösségi eszmékben az egyén nagyon gyakran pótolható és felcserélhető. El kell majd jönnie annak az időnek, amikor - legalábbis a fiatalok megint összekapaszkodnak. -1996-ban milyen Bródy János-jövőről beszélhetünk? Készülsz új anyaggal? - Én már nem készülök semmire. A kollégáim, barátaim nagy része visszavonult. Én nem gondo, lom azt, hogy valamilyen határozott formában kellene véget vetni a pályafutásomnak, de kétségtelen, hogy most már lefelé ballagok a hegyről. Ezen az előadáson is érezhetted, hogy a főképp a régi dalok, azok amelyek miatt engem szívesen hallgatnak, és ezeket el sem hagyhatom, mert mindenki ezekre kíváncsi. Lehet, hogy fogok még egykét új dalt is írni, de nem gondolom azt, hogy ezek az újabb dalok jelentőségükben olyan fontosak, mint a régiek. - Mi az amit már nem fogsz megírni, de most elmondanál a fiataloknak? - Szeressék azokat, akik keresik az igazságot, de ne higgyenek azoknak, akik azt hirdetik, hogy megtalálták. PAM, KAPRINAY í DIÁK MURPHY HA AZ IDO BESZELNI TUDNA... A tanórákat az idő is nagyon utálhatja, mert közben csak nagyon lassan vánszorog előre. GÄLIK PÉTER i TOP DUMA •Nick és Eric legújabb gyűjteménye: - Nem értem, miért nem tud mindenki egyszerre beindulni?! - Nekem 25 db és 200 ml izém van! - Fiam, ha megmaradsz csöndben, elintézem, hogy visszakerülj oda, ahonnan jöttél. - Nyugodjá' kisfiam, mer' az anyád lehetnék, csak az apád nem engedte. - Úgy beszél az emésztés szervrendszeréről, mintha ő lenne a táplálék! - Nézd meg, mi csapkodja az ajtót, aztán vedd le és vidd ki az udvarra! - Gáborkám, ha szárnyas betéted lenne, már régen kiröpült volna. - Ne röhögjé', mer' többet rád se nézek, oszt lehet olyan jegyed, amilyet az anyád beír! - Gyere Erika, szórakozzunk! SZÖVEGELŐ Dr. Máriás és Bada Dada, azaz a ludos ok a múltkoriban nagy sikert arattak, amikor itt közöltem az „Apa kocsit hajt" című dal szövegét. Most Marika kérésére közlöm újabb daluknak a szövegét. Címe: „Érdeklődő fiatalember". Marika szerint olyan frankó. Küldd el Te is, hogy melyik dal szövegét szeretnéd olvasni, vagy postázd a kedvenc dalszövegedet (inkább az utóbbit)! EKDEKL0D0 FIATALEMBER Volt egyszer egy érdeklődő fiatalember. 0 nem tudta elképzelni, hogy mi is lehet az ötödik emeleten. Ezért fogta magát, és fölmászott az ötödik emeletre. Amikor odaért, nagyon érdeklődően, felcsigázva kinézett az ablakon. Addig nézett ki az ablakon, hogy... kiesett és meghalt. Jött a barátja. „Vajon mi történhetett az én kedves barátommal?" - gondolta magában. Mit is tehetett volna? Fölmászott az ötödik emeletre. „Milyen szép ez az ablak" - gondolta magában. „Mintegy rekamié, mint egy stelázsi, mint egy intarzia". Kinézett az ablakon... kiesett és meghalt. Hamarosan keresni kezdte őket egy anyuka. Felmászott egy nagy befőttesüveggel a kezében, kinézett... kiesett és meghalt. Egy nagyon kicsi, aranyos kislány sok ki csíptetővel a hajában mászott fel utánuk, futott a lépcsőkön kis szandáljában. Futott a lépcsőn kis szandáljában, futott. Felugrott az ablakba... és leugrott az ablakból. Jött egy autóbusz kiránduló gyerekekkel. Sorban állva, kézen fogva sétáltak föl az ötödik emeletre. Lassan mind kiestek az ablakon. És így keletkeznek a dombok, így keletkeznek a földrajzi formák. A Nagyszünetet szerkesztem. Leveledet szívesen veszem (ha nem túl drága), de nehogy azt hidd, hogy visszaküldöm (minek?). A Nagyszünet címe megegyezik az ÚJ SZÓ-éval (pont ők veszekednének), de a borítékra írd rá, hogy Nagyszünet! KAPRINAY ZOLTÁN