Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-24 / 171. szám, szerda

1996. július 22. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 ) Fellendülőben az építőipar A zsolnai Technika Házában Szlovákia építőipari vállalatainak vezetői tárgyaltak az ágazat legégetőbb gondjaírói és jövőjéről. „Véleményünk szerint a befektetési piac és az ipar fellendülésével az építőipari ágazat is fejlődésnek indul, közismert ugyanis, hogy egy építőipari munkás legalább másik három ágazatbeli alkalmazottnak biztosít munkát" - nyilatkozta František Slávik, az Építőipari Vállalkozók Szövetségének elnöke. „Elégedetlenségünket fejeztük ki a lakáspolitika eddigi alakulásával, és talán ennek köszönhetően is növekedtek az ebbe az ágazatba irányuló befektetések. Az állami költségvetés 1,3 milliárd koronát irányzott elő az építőipar számára, azzal, hogy 200 milliót a hadsereg számára építendő lakásokra kell fordítani, 300 milliót infrastruktúrára, 800 millió pedig a Lakásfejlesztési Alap kasszájába vándorol, amiből a lakásépítési kölcsönöket finanszírozzák. További egymilliárdot adott a Nemzeti Vagyonalap, elsősorban a megkezdett, 70-80 százalékban elkészült lakások befejezésére. Az építkezési biztosítók pedig megközelítőleg 1,9 milliárd koronát utalnak át a Lakásfejlesztési Alaphoz. 1997-re az állami költségvetés 2-3 milliárdos összeggel járul hozzá a lakásfejlesztéshez, hiszen a kormány ígérete szerint 2000-ig 90 ezer lakás épül fel." EVA ERTLOVÁ, Práca Pozsonynak más dukál Vajon minek tudható be, hogy a Szlovákia önállósági deklarációjának negyedik évfordulójára rendezett pozsonyi ünnepség csak mintegy háromszáz érdeklődőt vonzott, azok is jórészt véletlenül keveredtek a helyszínre? A fővárost valóban megrögzött csehszlovakisták, nemzetárulók és kozmopoliták laknák, ahogy azt az első osztályú nemzetiek országszerte hangoztatják? Dehogy! Bradlo, Šumiac és más községek lakosai, akik valamivel nagyobb számban gyűltek össze szombaton, egy hajszállal sem szlovákabbak, mint a pozsonyiak. De a főváros, az említett községekkel szemben, urbanizált, nagyvárossá nőtte ki magát. Közép-európai nagyváros, olyan metropoliszok közelében, mint Bécs vagy Budapest. Az ünnepélyekhezjtt más, modern kulisszákat kell állítani, Pozsonynak nem örömtüzek és tutajok dukálnak, nem jó, ha már a csapból is folklór csurog, és az álhazafias szólamokra sem kíváncsi senki. A pozsonyiak másféle „cirkuszt" szeretnének. Aki ezzel nem tud kiegyezni, máshol rendezzen ünnepélyeket, vagy a rendkívül alacsony érdeklődéssel kell megbékélnie. VLADIMÍR JANČURA, Pravda Brigita Schmögnerová: „Közzétesszük az egyezmény szövegét, ha a DSZM megsérti azt" Brigita Schmögnerová, a Demokratikus Baloldal Pártjának alelnöke a napokban megerősítette: Vladimír Mečiar írásban kötelezte magát, hogy a Nemzeti Vagyonalap szerveinek átalakítása előtt nem kerül sor további privatizációra. Az egyezség a DSZM és a DBP közt folytatott tárgyaláson született, a kormányválság napjaiban. Ennek ellenére Štefan Gavorník, a Nemzeti Vagyonalap elnöke egy interjú során kijelentette, hogy a privatizációs szerződések felmondása esetében a vagyonalap új szerződéseket köt, a napokban pedig újabb harminc vállalat eladásáról dönt. Brigita Schmögnerová szerint Gavorník a rajeci Korasan textilüzemre gondolt, ahol valóban megsértették az eredeti privatizációs szerződést, viszont a tervezett harminc vállalat magánosításáról nincsenek információi. Erre ugyanis csak a koalíciós pártok megbeszélései után kerülhet sor. A kormányválság óta pedig nem ültek tárgyalóasztalhoz a kormánypártok, Mečiar szeptemberre időzítette a megbeszéléseket. „Ha mégis tárgyaltak, a DSZM megsértette pártunknak tett ígéretét, és ebben az esetben közzétesszük a megkötött egyezmény szövegét, aminek aligha örül majd Mečiar" - nyilatkozta Schmögnerová, aki szerint ha a Nemzeti Vagyonalap további harminc vállalat eladását engedélyezné, elsősorban magát a miniszterelnököt diszkreditálná. Ugyanis maga Mečiar nyilatkozta, hogy az egyoldalú, politikai érdekek szerinti privatizálás megelőzése érdekében le kell lassítani a folyamatot, és az csak a vagyonalap szerveinek rekonstrukciója után indulhat újra. JÚLIUS GEMBICKÝ, Národná obroda (Rövidítve) Átmeneti állapot Hiányoznak a lányaim. Az egyik azért, mert állhatatosan tud ordítani, a másik meg azért, mert szótlanul tűri. Hiányzik az édesanyjuk is - hű párom szülőfalujában nyaral a két pöttömmel. Ő, egyéb elhanyagolható okok miatt, már csak azért is hiányzik, mert mostanság nincs kivel meghánynom-vetnem Kishazánk aktuális belpolitikai történéseit. Velem van ugyan a „nagyfiam", de ő most nem vevő a politikára nagy bánat nyomja a szívét, ahogy az egy tizennyolc éves ifjúhoz illik is. Sehogy sem fér szép okos fejébe tiszta apja ez a gyermek -, hogy lehet az, hogy valaki van, de nincs, illetve volt, de esetleg már nem lesz. Hm. Komplikált. így aztán nincs kivel politizálnom akkor meg mit ér a nap? Igaz is. Mit ér egy nap politika nélkül? Bármerre járok, bárkivel beszélek is, előbb vagy utóbb a politikánál kötünk ki. Tépelődünk, rágódunk, átkozódunk, dühöngünk, mintha fizetnének érte, vagy mintha más dolgunk nem is volna. Már egy egyszerű hétköznapi „Hogy vagy?" kérdést is veszélyes feltenni, mert olyan panaszözön zúdul az ember nyakába, hogy búvárruhában sem ússza meg szárazon. Ki beszél már itt a naplementéről vagy a hajnali harmatról? Ki beszél már itt a színekről, a virágszirmok szivárványleheletéről, a lány bőrének barna bársonyáról? Kit érdekel már, hogy tücsök ciripel a szőlőlugason, hogy fiókáit költi a fecske? Kit érdekelnek az ízek, az illatok, kit érdekelnek a képek, a versek, a szobrok? Kit érdekel a komédiás kacagása, kit érdekelnek a könnyek, kit érdekel a fájdalom. Kit érdekelnek a hangok, a bennünk megszólalni akarók, a sápadtan vergődő tiszta, szép szavak? Pedig jó volna újra látni, hallani, érezni mindent, mi bennünket emberré tehet. Jó volna. Jó volna megsimogatni a bennünk lélegző elfojtott, elárvult vágyakat. Jó volna megsimogatni az életet. Még akkor is, ha ez csak átmeneti állapot... KERTÉSZ GÁBOR Turizmus bombával Ki tudja, milyen skizofrén gondolatok forognak azoknak az arctalan őrült terroristáknak az agyában, akik képesek saját országuk ellen fordulni? Ki tudja, mit akarnak elérni a turistaközpontok elleni robbantásokkal? Ki tudja, miért jó valakinek, ha országukba kevesebb vendég érkezik? Miért jó, ha félelmet keltenek a világra csodálkozni akarókban? Miért akarhatja bárki, hogy a turizmus, a világ leggyorsabban fejlődő iparága tönkremenjen? Megannyi kérdés, melyekre több magyarázat is lehet, de egyik sem elfogadható. Marad a tény, hogy a legtámadhatóbb és legvédetlenebb iparággá a turizmus kezd válni. Hiszen az államfők, a politikusok még csak megvédhetők valahogy, de minden utazó mellé nem lehet testőrt állítani. A turizmus veszélyes üzem - hiszen repülőgépek robbannak fel az óceán felett, békés turistákat lövöldöznek halálra a piramisok árnyékában, a spanyol tengerparton is bombákat robbantgatnak -, fejlődése megtorpanóban. Noha most még évente félmilliárd embert mozgat meg a világturizmus, Európa bevételi részesedése csökken már, s az is előfordulhat, hogy az Utazási és Turisztikai Világtanács kénytelen lesz felülbírálni prognózisát, miszerint 2005-re 3,4 billió dollárról 7,2 billióra emelkednek a világ idegenforgalmi bevételei. Valódi veszély, hogy a félelmek gazdasági ágakat tesznek tönkre: bezárnak utazási irodák, veszteségesek lesznek a repülőtársaságok, tönkremennek kis és nagy turisztikai vállalkozások, mert sokan otthon maradunk majd, ahelyett, hogy ha van rá pénzünk, megcsodálnánk a piramisokat, vagy süttetnénk magunkat valahol a tengerparton, hiszen otthon marasztalnak a Párizsban, a Londonban, a török vagy a spanyol tengerparton pusztító bombák. Sötét képet festettem? Igen, de hát ilyet kínál a kép modellje: a valóság. Elég csak kinyitni a rádiót vagy elolvasni bármelyik napilap hírrovatát. IVÁN GIZELLA KOMMENTÁRUNK Még az ellenkezőjét is Nem emlékszem pontosan, kinek a nevéhez fűződik a mondás, hogy statisztikával mindent be lehet bizonyítani, sőt még az ellenkezőjét is. Ügy tűnik, valóban így van. Nagy úr a számhalmaz. Jutott ez eszembe azért, mert a kulturális tárca sajtótájékoztatóján ismét statisztikai adatokat hallhattak a jelen lévő újságírók. Hogy egyértelmű legyen a tárgyilagosság. Nehogy a minisztériumot az a vád érje, hogy elfogult a szlovákiai magyar kisebbséggel szemben. A közvélemény-kutató intézet felmérése azzal foglalkozott, milyen is az itteni magyarság viszonya a szlovák médiákhoz. Nos, ezek alapján míg 1993-ban a szlovákiai magyar lakosság 7 százaléka kísérte figyelemmel a szlovák médiákat, addig tavaly már csak 2 százalék. Ezzel szemben a magyarországi médiákat 93-ban az itteni magyarok 20 százaléka, míg tavaly már 25 százaléka követte figyelemmel. A szlovákiai magyar médiákkal szemben viszont állítólag csökkent az érdeklődés. Ugyanakkor azonban lássunk csodát - nőtt az itteni magyar lakosság igénye a kétnyelvű (vagyis szlovák-magyar médiák iránt). Sok tanulságot le lehet szűrni az alábbi megállapításokból. Szóba jöhet például az, hogy az itteni magyarok, lám-lám, évről évre kevésbé lojálisak, mert nem a hazai médiákat részesítik előnyben, hanem ismét csak dél felé kacsingatnak., ami egyáltalán nem dicséretes. Ismét van tehát mivel hergelni a belpolitikai hangulatot, uborkaszezonban meg egyenesen jól jön, ha olyan csalival lehet kedveskedni a hazai újságoknak, amire előbbutóbb ráharapnak, s így legalább nem feszegetnek egyéb kényes kérdéseket. Érdekelne viszont, ha mondjuk a szlovák lakosság körében készítettek volna hasonló felmérést, akkor vajon milyen eredményre jutnak a statisztikusok. Nagy a gyanúm, hogy hasonlóra, mivel a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a Szlovák Televíziót - közismert objektivitása és minősége okán már tényleg csak az nézi, akinek semmi más nem jut, s pechjére még csak idegen nyelveket sem beszél. A tévének pedig előkelő helye van a médiáik között, tehát sokat nyom a latban. Rögtön megugranak a százalékok. Azt azonban a statisztika már nem árulja el, hogy vajon miért néz a polgár más csatornát. Nyilván azért, mert ott legalább van néznivaló, sőt rugalmas és tárgyilagos hírszerkesztés is. A sokatmondó számok tükrében különösen azt furcsállom, hogy nő az igény a kétnyelvű médiák iránt, hiszen e kiadványok minősíthetetlen szakmai színvonala és gyakori magyarellenessége közismert. Nem tudom, hogyan, miféle számítások alapján jött ki az ismertetett adat, mindenesetre jól jön a kormánynak, mert alátámasztani látszik a Slovenská Republikában beindított Nemzetiségi Újság-szerű kezdeményezések folytatását. Be kell látnunk tehát, hogy a statisztikának, mely remekül használja ki a számok látszólagos objektivitását, mára a politikában is előkelő szerep jut. De megtudhattunk egyebeket is magunkról, szlovákiai magyarokról. Például azt, hogy szenilisedünk. Mert míg 1993-ban 75 százalékunk volt képes mindkét nyelven, vagyis szlovákul és magyarul is problémamentesen kommunikálni, és csupán 3 százaléka nem beszélte egyáltalán az államnyelvet, addig a további felmérések alapján a kétnyelvű kommunikációt bírók száma mára csak 66 százalékot tesz ki. Ezzel szemben mostanság már állítólag a magyar kisebbség 10 százaléka nem beszéli a szlovák nyelvet. Ismét száraz adatok. Most csak azt nem értem, ez miképpen jött ki Vajon az utóbbi három évben kihalt azoknak az állampolgároknak egy része, akik mindkét nyelvet beszélték? Vagy előfordulnak olyan esetek mondjuk, hogy este valaki lefekszik kétnyelvű kommunikációs készséggel, aztán reggelre már csak egy marad belőle? Esetleg közvélemény-kutattak netalán a nagyon zsenge korú állampolgárok körében is, akiknek még pár hónap alatt nem volt idejük tökéletesíteni államnyelvtudásukat? Az iskolaügynek tehát - lám, lám, ő már mióta mondja, hogy gond van a magyarok zökkenőmentes kommunikációjával, s íme, a számok is ezt támasztják alá - lesz mit helyrehoznia. S ezt csakis az irántunk érzett aggódás cselekedteti velük. Mint eddig is hangoztatták. Milyen jó, hogy vannak statisztikai adatok. Sok mindenre fel lehet őket használni, és döntéseket lehet velük indokolni. Sőt akár jóindulatot tettetni és valós szándékokat leplezni. AHOGY ÉN LÁTOM Magyar kiskatona a nagy szlovák hadseregben Tóth Mihály rovata Amióta az okosabb és előrelátóbb generálisok felfedezték a nyomtatott sajtóban, majd az elektronikus tömegtájékoztató eszközökben rejlő katonaformálási lehetőségeket, a vezérkarok nevelésért felelős főtisztjei mindig is ügyeltek arra, hogy az újságokban, a rádióban és a televízióban minél több tudósítás, műsor jelenjék meg a hadsereg mindennapi életéről. Közelről ismerem, hogyan volt ez a Csehszlovák Néphadseregben; daliás fiatal tisztként magam is belefolytam katonáknak szánt újságok szerkesztésébe, és töredelmesen bevallom, néhány förtelmesen sematikus elbeszélésem is megjelent a Československý voják című (ha jól emlékszem) hetilapban. Hadd hozzam fel mentségemre, amit minden bőrbajszú irodalomtudós-palánta is tud: a katonaújságokra sohasem volt jellemző, hogy az avantgárd irodalom bölcsői lettek volna. Mi tagadás, irányították a' munkatársakat. Időközönként levelet kaptunk Prágából, és a szerkesztőség felsorolta, miről lenne kívánatos írni, háromhavonként pedig fejtágítóra rendelték be a hadseregi tollforgatók színe-javát az írószövetség Prága környéki kastélyába, ahol Jan Drda mester próbált belőlünk írót faragni. Régi leveleim között valahol még most is megvan egy, a szerkesztőségből küldött témaeligazító episztola, amelyben arra hívják fel a figyelmünket, hogy közeledik az őszi bevonulás napja, így hasznos lenne, ha többet foglalkoznánk az újoncok beilleszkedésével, és ha lehetséges, a civil lapokban is közöljünk optimista hangvételű írásokat. Külön pontban hívták fel figyelmünket a szlovákul nem tudókkal való foglalkozásra. Azt már, utólag, én magyarázom bele e régvolt sztoriba, hogy feltételezhetően az édesanyák megnyugtatására szorgalmazta a szerkesztőség, írjunk civil lapokba is. írjunk derűlátó cikkeket, hogy kevéssé fájjon a szívük egyetlen, elkényeztetett fiacskájuk sorsa miatt. Tegnapelőtt délután hat óra tájban bekapcsoltam a Szlovák Televíziót, amely éppen pillanatfelvételt sugárzott az újoncok életéről. Kulisszaként egy szakasz kiskatona szerepelt, három rajba tagoltan. Éppen a „Jobbra át!"-ot tanulták, majd az ilyenkor szokásos ősi kérdések következtek. És a válaszok: Kiskatona I.: Nem is olyan nehéz. Ki lehet bírni... Kiskatona II.: A koszt megfelelő... E két válasz alapján megkönnyebbülten lélegzett fel minimum néhány száz édesanya, aki abban a délutáni órában éppen a tévékészülék előtt ült. Ha a két nyilatkozó harcos anyja történetesen szintén látta a jelenetet, akkor ők kimondottan büszkék voltak a fiukra. Lám, milyen stramm katona lett ebből a gyerekből! Slusszpoénként még a Kiskatona III.-at is megkérdezte a riporter: „Hogyan hajtja végre a vezényszót?" Kiskatona III. a kérdésre nem válaszolt. Vagy talán azt válaszolta, hogy: „nerozumiem". De ez nem volt hallható, csak feltételezhető, mert a riporter a biztonság kedvéért lehúzta a hangot. És „áttűnés", majd a kommentár következett, amelynek lényege ez volt: Lám, lám, ez az ember nem teljesítette legalapvetőbb állampolgári kötelességét, nem tanulta meg a hivatalos nyelvet. Ahogy mondani szokás, a jelenet után se köpni, se nyelni nem tudtam. Később magamhoz tértem, és megfogalmaztam két kérdést a Szlovák Köztársaság Védelmi Minisztériuma címére: Vajon szándékosan felejtik el a hadseregben mindazt a tapasztalatot, amelyet a Csehszlovák Köztársaság létének több mint hét évtizede alatt a magyar anyanyelvűek jelenlétéből adódóan összegyűjtöttek? Vajon hány munkaórát töltött el a Szlovák Televízió katonapolitikával foglalkozó szerkesztősége azzal, hogy sikerüljön a frissen bevonultak közül kiválasztani azt a magyar anyanyelvűt, akinek példáján demonstrálni lehetett, hogy milyen a magyar újonc a Szlovák Hadseregben? Ami hétfőn délután a Szlovák Televízióban történt, az csak egy ártatlan fiatal ember vesszőfutásának, nyilvános megszégyenítésének, emberi mivoltában való megalázásának minősíthető. Merem állítani, hogy ma már csak néhány tucatra tehető az egy évfolyamban bevonuló, de szlovákul keveset tudó magyarok száma. Tény, hogy az a fiatal katona úgy tud szlovákul, ahogy tud. Aki ebből az újonc súlyos és nyilvános megalázásával ügyet csinált, az láthatóan jól tudja, hogy Zsolna felől, a kútmérgezők irányából fúj a szél.