Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-16 / 164. szám, kedd

1996. július 16. KULTÚRA ÚJ SZ

Ó _z_i KASS JÁNOS GRAFIKUSMŰVÉSZ A NAGWILAGBAN Úttalan utakon Dunaszerdahelyen, a Kortárs Magyar Galériában találkozhattunk Kass János budapesti grafikus- és szobrászművésszel. A könyvillusztrálásról tartott szakmai tanácskozás vendége volt. Nemcsak az illusztrálás, a grafika helyzetéről, a könyvkiadás lehetőségeiről beszélt, Saját művészetéről, élményeiről is vallott. valamilyen gépeltérítés-ügy miatt. Legalább megnézzük Bejrútot. Azóta se láttam. Szóval attól kezdve csinálom a fejeket. Az utóbbi időben nem nagyon szoktam kiállítani őket, mert úgy vagyok vele, hogy aki látni akarja, az jöjjön el Szegedre a galériámba. Csak most, egy idő óta, mert ugye, haldoklanak a kulturális intézmények, könyvtárak, segíteni kell őket, ráálltam arra, hogy mint egy vándorcigány, viszem magammal a köszörűköveimet, a fejeket. Összeszedek egy csomó skalpot, bepakolom a kocsiba, és irány az országút. Egész gazdag kiállítási anyagot tudok szállítani a csomagtartóban. így állítottam ki Kaposvárott, majd Szombathelyen, és most megyek Koppenhágába. Egyszer beállítottam Albin Brunovskýhoz, neki is vittem egy Fejet. Ceruzával rajzolt rá, valami álomszép! Sőt még egy versikét is írt a rajz mellé. Szegeden ez is ki van állítva. Ezekkel a fejekkel én provokálni akarom a költőket. A költői ihletet kiprovokálni a képzőművészettel. Itthon, annak idején persze nem fogadták hú, de nagy lelkesedéssel a Fejeimet. Egyszer a feleségem kapott valami kitüntetésfélét a parlamenteben. Én is elkísértem, s akkor Aczél György odajött hozzám, és azt kérdezte: Mondja, meddig csinálja még ezeket a fejeket? Miért kérdezi? - vágtam vissza. Mert nagyon dekadens dolog ez, mondta. Jól van, akkor adok magának is egy fejet, írjon rá. Ő nem tud, mert nem író, mondta. Hogyhogy nem? - kérdeztem. - Hiszen most jelentek meg a Kossuth Kiadónál az Fejek a fejetlenségben „Van egy Fej sorozatom, amit több mint huszonöt éve csinálok. Költők írtak nekem rájuk nyolcvan verset, költők, akikkel együtt nőttem fel, akikkel együtt* dolgoztam. Nemrég Faludy Györgyről csináltam egy sorozatfejet, s az elmúlt télen írt nekem húsz verset. Annak idején Ausztráliában egyik barátom nyitott egy gyönyörű galériát, s a feleségemmel bennünket hívtak meg elsőnek kiállítani. S mivel ő goblenes, vittük az összetekert, nagy méretű faliszőnyegeket, mint az arabok, csak mi nem teveháton. Én is akartam vinni a szobraimat, de mind márványból, fémből készült, és azokat a goblenekkel együtt nagyon nehéz lett volna repülőn szállítani. Akkor kezdtem törni a fejem valamiféle megoldáson, s megszületett a gondolat. Polisztirénből és plexiből fejeket formázok, azokat könnyű lesz szállítani. így is lett. Egy közepes nagyságú dobozba el tudtam vinni száz fejet. De még így is négyszáz kilót vittünk. Kétezernyolcszáz dollár volt kettőnknek a repülőjegy, és majdnem ötszáz dollárba került a négyszáz kilónyi »rakomány«. Rettegtünk, mert akkoriban gyakoriak voltak a repülőgép-eltérítések. Tréfásan még meg is jegyeztük, milyen jó, hogy gobleneket hozunk, még hasznunkra is lehet, ha leszállítanak bennünket valahol a sivatagban. Lesz miből sátrat építenünk. Sose felejtem el, Libanonban, Bejrútban leszálltunk. Ez még a háború előtt történt, gyönyörű ország volt, ragyogó hófehér, minden szikrázott. Nem engedtek bennünket tovább, összegyűjtött művei. Válasz nem volt. Idehaza, Budapesten először a hetvenes években akartam kiállítani a Fejeket. Egykori osztálytársam, festőkollégám volta lektorátus tagja, aki kiadta a passzust, hogy nem. Vagyis hogy nem járul hozzá, még csak kísérleti célból sem a műanyag, plexi- és polisztirén Fejek kiállításához. Ja, kérem, lektorátus!... amint hivatalnokká vált, azonnal bürokrata lett belőle, és képviselte a képviselhetetlent. Most fölnagyítottam és Szombathelyen kiállítottam azokat az elutasító stemplivel ellátott hivatalos papírokat, hadd lássa a közönség, milyen nevetséges is a hivatal packázása. Kiállításom a lektorátus elutasítása ellenére is volt, mert Szentléleky Tihamér vállalta a kópéságot, és engedély nélkül kiállította a Fejeket. Senki nem vette észre, nem lett baj belőle." Picasso, az egyszerű csoda „Emlékszem, először voltam Franciaországban, Párizsban. A brüsszeli világkiállítás után volt, ötvennyolcban. Fiatal voltam, élveztem Párizst. Rögtön a második nap elmentem egy kiállításmegnyitóra. Akkor nyílt ugyanis Picassónak egy kerámiakiállítása. Nyolc nagy üvegvitrinben voltak a művei. És ott az egyik sarokban látom, álldogál egy férfi, kordbársony nadrágban, csíkos trikóban, de nem törődtem vele különösebben, mert néztem leesett állal a kiállított munkákat. Egyszer csak meglök Rozsda Endre festőkollégám... ő ötvenhatban kiment, kiszökött... szóval oldalbalök, és azt mondja, itt a Mester. Kérdezem, milyen mester, hol? Hát nem látod, Picasso, mondja. Ő, abban az ócska szerelésben, aki issza a pezsgőt? Ő, mondta Rozsda Endre. Egy semmi kis manusz, jelentéktelen figura, Prikler László felvétele most meg egy isten! Hát, ilyen egyszerű a csoda. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ő már akkor minden eszközt megragadott, hogy felhívja magára a figyelmet. Ő volt a vernisszázsra kiöltözött nyakkendős előkelőségek, vendégek között az egyetlen topis. Már akkor is provokált. Ezzel is." Éjszaka a határon „Budapesten a korai ötvenes években nagyon jó csehszlovák kultúrközpont működött, ahol Trnkától kezdve a szlovák üvegfestményekig mindent lehetett látni. Akkor, ott, az ötvenes évek szörnyű sötétségében igazi Európát teremtettek. Nagyon jó vezetője volt a központnak, aki később a prágai kulturális minisztériumnak lett a munkatársa. Általa kaptam meghívót Prágába, egy magyar kiállításra, ha jól emlékszem, ötvenegyben, amikor egyáltalán nem lehetett utazni. Úgy volt, hogy Budapestről jön majd egy magyar delegáció, de magyar delegáció nem utazott, mert közbejött valami váratlan pártértekezlet, így aztán én lettem egymagam a magyar delegáció. Micsoda út volt!... egész éjszaka Párkánynál álltunk a határon. Valami borzasztó tortúra volt az utazás. Az útlevelet is úgy kaptam meg, hogy kihozták utánam a Nyugatiba lezárt borítékban, és csak a határőrök nyithatták fel. Nagy nehezen mégiscsak megérkeztem Prágába. Ott derült ki, hogy nemcsak én jöttem, Illyés Gyula is ott van. S hogy ne kelljen két tolmács, összecsaptak az Illyés családdal. Bizalmatlanok voltak, nem tudták, nem tégla vagyok-e, nem azért tettek-e mellé... Eltelt egy kis idő, amíg felengedett. De a nagy blamázs az volt, amikor az akkori magyar nagykövet azt mondta az Illyésnek, hogy kedves Illés elvtárs. Illés Bélával, a Kárpáti rapszódia írójával tévesztette. Illyés nyelt egyet, megrázta a nagykövet kezét, és csak annyit mondott, nem ártana, ha egy kicsit utánanézne a neveknek a magyar irodalomban. Volt akkor egy magyar-cseh mérkőzés. Megkérdezték tőlünk, vigyenek-e bennünket múzeumokba. Illyés meg rávágta, ne, a meccset akarjuk látni." TALLÓSI BÉLA Konzervativizmus a nyelvben A szlovákiai magyarok nyelvhasználata nemcsak abban különbözik a magyarországiakétól, hogy hat rá a szlovák nyelv, hanem például abban is, hogy az anyaországtól való bizonyos fokú elválasztottság miatt a szlovákiai magyarok nem mindenben követik az újabb magyarországi nyelvszokást. Az itteni magyar nyelvváltozatokban egyrészt nagyobb százalékban használatosak olyan szavak, fordulatok, amelyek Magyarországon már „kimentek a divatból", másrészt kevésbé járatosak olyanok, amelyek újabban váltak népszerűvé az anyaországi nyelvhasználatban. Nézzünk most meg erre a jelenségre néhány szókincsbeli példát! Az anyaországtól való elválasztottságunk miatt gyakran előfordul, hogy új fogalmak megjelenésekor nem a magyarországi szóval találkozunk először, hanem a szlovákkal, s vagy ezt vesszük át közvetlenül, vagy pedig ennek alapján alkotunk egy saját, vagyis szlovákiai magyar szót, kifejezést.-Ilyenkor megeshet, hogy az illető fogalom magyarországi neve be sem kerül a szlovákiai magyar nyelvváltozatokba. Ezek között olyan szavak is akadnak, amelyeket a szlovákiai magyarok nagy része egyáltalán nem ismer, s ha hallják őket, nem tudják, mit jelentenek. Vizsgálataink szerint ezek közé tartoznak - egyebek közt - a kaszinótojás, amelynek minálunk orosztojás a neve; a tőkehal, amely tájainkon treszka-ként ismeretes, a KRESZ-park, amelyet Szlovákiában közlekedési játszótér-nek hívnak, a marmonkanna, amely nálunk bandaszka stb. Vannak persze olyan szavak is, amelyeket a kisebbségi magyart beszélők nagy része ismer, jelentésükkel nagyjából tisztában van, de nem használja őket, mert sajátosan „magyarországiénak számítanak; azt is mondhatnánk, hogy ezek számunkra magyarországi regionalizmusok. Ilyenek pl. az ofotért, a közért, a tüzép, a KRESZ, a gépjárművezetői jogosítvány - s persze az általános iskola, a termelőszövetkezet, a polgármesteri hivatal - és még sorolhatnánk. Az ilyen szavak használata minálunk legalábbis „affektálás"-nak hatna. Vannak esetek, amikor nem új szó átvételének a hiányáról van szó, hanem csak egy meglévő szó újabb jelentésének tudomásul nem vételéről. Mivel ez kevéssé feltűnő jelenség, legtöbbször észrevétlen marad. Pl. a teflon szó Magyarországon az anyagon kívül a belőle készült edényfélét is jelentheti; ez a jelentésváltozás hozzánk nem nagyon jutott el. A fentiknél gyakoribb az az eset, hogy az újabb magyarországi szó bekerül ugyan a szlovákiai magyar változatokba is, de használata korlátozott: csak a műveltebbek, a nyelvileg tudatosabbak élnek velük, sokszor azok is csak szórványosan. Ilyen többek között egy sereg öltözetfajta neve, pl. kardigán, dzseki, anorák, munkaruha. Ezek helyett nálunk többnyire a szvetter, a vetrovka vagy szélkabát, a sustyák vagy sustyáki, a montérka vagy a monterki járja. Az új szavak bekerülésének ellentéte a régi szavak kiavulása, amely minálunk sok esetben lassabban megy végbe, mint az anyaországban. Pl. a házasságlevél szó a sobášny list megfelelőjeként a határ túloldalán régies, ideát viszont eleven - alighanem azért, mert jobban hasonlít a sobášny list kifejezésre, mint a házassági anyakönyvi kivonat. Az ide tartozó elemek nagyrészt nemzetközi szavak, mégpedig olyanok, amelyek a szlovák nyelvben is járatosak. Épp ez a tény hátráltatja a szlovákiai magyar nyelvváltozatokból való kiavulásukat. Ilyen pl. a legitimáció, a perszonál, a redakció, a „nyugdíj" jelentésű penzió. Hogyan kell ezt a jelenséget értékelni? Ha a mindennapi beszélt nyelvben fordulnak elő az ilyen szavak, Deme Lászlóval egyetértésben azt mondhatjuk: ezek nem jók vagy rosszak, hanem vannak. Annak eldöntése viszont, hogy ezek közül melyek valók a választékos nyelvhasználatba pl. a sajtó nyelvébe - nem olyan egyszerű, és naj>y körültekintést igényel. LANSTYÁK ISTVÁN FILMSZEM örökre együtt Egy mindenkiért, mindenki egyért hangzik el a legendás fogadalom a film négy főhősének szájából, a koruknak megfelelő komolysággal. Tévedés ne essék, ez most nem a három testőr kalandjainak ki tudja, hányadik folytatása. Am a barátság és összetartozás példaképeiként ott rejtőznek valahol a négy kislány képzeletében. Bár az Örökre együtt című amerikai film plakátja olyan sztárokat ígér, mint Demi Moore és Melánie Griffith, vagy a nálunk kevésbé ismert Rita Wilson (alias Mrs. Hanks) és Rosie O'Donnel, ők négyen nem igazán tűnnek fel a vásznon. Csupán a történet bevezetőjében és a befejezésben vannak felvillanásaik. Nevüket egyfajta csalétekként használták a film készítői, és bizonyára be is váltak a számításaik. A néző gyanútlanul beül a moziba, Demi Moore és Melánie Griffith bájaira hangolódva - s aztán csalódás éri. Tegyük azonban hozzá, kellemes csalódás. Pedig csupán négy gyereklány nyári kalandjait kíséri figyelemmel. Serdülőkoruk egyik emlékezetes nyarába térnek vissza gondolatban a nők, amelyet együtt töltöttek, jóbanrosszban, örök barátságot esküdve egymásnak. A színhely egy álmos amerikai kisváros, Shelby, a hetvenes években, amikor még sem video, sem számítógép nem foglalta le a kamaszokat, s egészen másfajta szórakozással teltek napjaik, mint mai kortársaiké. A Gázláng negyedben él a négy bakfis, Samantha, Chrissy, Teena és Roberta. Tizenkét évesen az összetartozás, a barátság még a világ legfontosabb dolgainak egyike. Nem élnek át persze egetrengető, hihetetlen kalandokat, bár ezt a nyarat egy látszólag borzongató rejtély teszi jelentőssé, amelyről azonban utólag kiderül, hogy inkább a fantáziájuk varázsolta rémítővé. Főként azonban ismerkednek magukkal, egymással, környezetükkel, az első szerelemmel, az első csalódásokkal. Ez az a kor, amikor a gyerekember időnként arra is kénytelen rádöbbenni, nem minden úgy van, ahogy azt addig tévedhetetlennek hitt szüleik mondják, s ők is csak esendő, olykor hibázó emberek. Szeretnivalóak ezek a távolról sem lehengerelni akaró, minden hűhót nélkülöző amerikai filmek. Amelyekben csak úgy zajlik az élet, jelen esetben a gyerekkor, amely akár - kis változtatásokkal persze - a miénk is lehetne. Tagadhatatlan természetesen, hogy a jól bevált fogások pontos adagolása ez esetben is tetten érhető, ám az alkotók olyan kiváló érzékkel keverték a filmkoktélt, hogy ezek a jól ismert klisék nem lógnak ki a történetből, hanem belesimulnak. Külön szót érdemelnek a főszereplő kamaszlányok, Christina Ricci (Roberta), G aby Hoffman (Samantha), Ashliegh Rogers (Chrissy) és Thora Birch (Teena). Igaz, nem először álltak kamera elé, mégsem mindig magától értetődő, ha ilyen zsenge korú „színésznők" ehhez hasonló kvalitású alakításokkal rukkolnak elő. Részben persze köszönhetik ezt a forgatókönyvnek is, amely a négy kislányt különböző személyiségű, hús-vér figurákká formálta. Ám hogy a vásznon is ugyanúgy életre keltek, az Együtt, gondtalanul: Christina Ricci, Thora Birch, Ashliegh Rogers és G aby Hoffman jórészt már az ő érdemük. Hallatlan természetességgel, s olyan bensőségesen játszották-élték a szerepüket, mintha kamera még csak a közelben sem lett volna. Kicsit amolyan „női szakasznak" tűnhet ez a film, hiszen nő írta (Marlen King), nő rendezte (Leslie Linka G latter), a producer is nő volt (maga Demi Moore), nők a főszereplők. Ennek ellenére a férfiak sem fognak unatkozni rajta, ezt garantálhatom. MISLAY EDIT