Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-11 / 135. szám, kedd

1996. június 10. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó 5 | Mit vétettem én, avagy mit is fájlal Tóth Mihály? Nem a rendszer, hanem a mozgalom A belügyminisztérium közigazgatási főosztályának a vezetője, Stanislav Bečica a múlt héten a ČTK-nak elmondta, hogy a minisztériumban folyik az új vá­lasztási törvény kidolgozása. Szerinte a szakemberek három változaton munkál­kodnak - arányoson, többségin és kombi­náltan. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy több választási típus nem is létezik. Más szóval: Bečica közzétette, hogy bár az új törvénynek szeptemberben a kormány elé kell kerülnie, megalkotói még június­ban sem tudják, hogy milyen változások várhatók. Ez is azt bizonyítja, hogy Szlová­kiában nincs ok a választási törvény mó­dosítására. Legalábbis ilyen okokat nem sorolt fel senki. Egy új parlamenti választási törvény minden demokratikus országban nagyon komoly társadalmi változást jelent. Főként azért, mert alapvetően befolyásol­ja a politikai palettát, ami kihat az ország fejlődésére, vagyis az emberek életére. Ilyen változásokra általában akkor kerül sor, amikor az előző választási törvény­nek sújyos hibái vannak, amelyek krízis­helyzeteket szülnek. Például amikor az arányos képviselet miatt túlságosan hete­rogén parlamentek állnak fel, amelyek­ben nem lehet erős kormányt alakítani. Emiatt változtatták meg nemrég az olasz választási rendszert. Ez azonban nyilván­valóan nem érvényes Szlovákiára. Bár itt is tapasztalhattuk a kormányok cseréjét a megbízatási időszak vége előtt, ennek oka nem a parlamenti erők nagy számá­ban, hanem belső bizonytalanságukban keresendő. A jelenlegi szlovák választási rendszer ellen még egyetlen komoly ellen­érvet Sem hoztak fel, nem is beszélve va­lamiféle ebből eredő válságról. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a választási rendszer megváltoztatására vo­natkozó javaslatok célja nem a politikai élet, hanem egyetlen mozgalom problé­máinak a megoldása. A DSZM nem akarja megkockáztatni, hogy a következő válasz­tásokon elveszti a hatalmat. Illendő volna ­legalább formálisan - a polgárok számá­ra feltüntetni valamiféle megbízhatónak tűnő indoklást, hogy miért is van szükség a választási rendszer megváltoztatására. Ha már nem lehet nyíltan beszélni a való­di okokról. ONDREJ DOSTÁL, Sme Már átutalta a vagyonalap a lakásokra szánt 1 milliárdot A Nemzeti Vagyonalap már három he­te átutalta az építésügyi minisztérium­nak a befejezetlen lakásokra szánt egy­milliárd koronát. Dagmar Beláková, a mi­nisztérium szóvivője szerint ebből körül­belül ötezer lakás fejezhető be. A támo­gatást kérő községek ezekben a napok­ban juttatják el kérvényeiket a minisztéri­umba. Ennek része az is, hogy egy külön számlán elhelyezik a befejezéshez szük­séges összeg saját forrásból biztosított húsz százalékát. Eddig 50 község jelent­kezett, de várhatóan számuk meghárom­szorozódik. Nový Čas (Rövidítve) Régi igazság, hogy az elfogultság, a rosszindulat a legtöbb esetben dilettan­tizmussal és ostobasággal párosul. En­nek valamennyien tudatában vagyunk, én azonban ennek ellenére nagyon sze­retném remélni, hogy Tóth Mihálynak, az év újságírójának ellenem írt s személye­met bizony eléggé sértő módon elma­rasztaló cikkét nem az elfogultság és a rosszindulat diktálta. Több mint fél év­százados magyar nyomorúságunk visszaköszönését vélem fölfedezni jeles újságírónk indulatoktól hevített, helyen­ként fortyogó, de mindenképpen figyel­met érdemlő magánszámában. De miről is van szó tulajdonképpen? A Szabad Újság felkérésének eleget téve írtam egy ismeretterjesztő cikket Jaross Andorról, a két világháború közötti évek neves felvidéki magyar politikusáról, par­lamenti képviselőről, az Egyesült Magyar Párt országos elnökéről, miközben vázla­tosan a visszacsatolásunk utáni életútjá­ról is szóltam, egyáltalán nem hallgatva el a dicstelen véget, a népbírósági ítéle­tet és a kivégzőosztagot. írásomat tény­és tárgyszerű ismertetésnek szántam. El­végre Jaross Andorról mint két világhábo­rú közötti felvidéki magyar politikusról tá­jainkon 1945 óta még csak pisszenni sem volt ildomos. így kívánta meg ezt a győztesek iránt táplált „előzékenysé­günk", a politikai illem és az emberi meg­alkuvás. A „háborús bűnösökké" nyilvánított felvidéki magyar politikusainknak, gróf Esterházy Jánosnak, gróf Csáky Mihály­nak, Jaross Andornak, valamint több, a Szovjetunióba elhurcolt testvérünknek még a nevét sem volt tanácsos kiejte­nünk. A hallgatás falán 1990-ben kelet­keztek az első repedések. Először suttog­va, majd egyre hangosabban mondtuk ki gróf Esterházy János nevét, aztán gróf Csáky Mihályét, Szüllő Gézáét, Szent­Ivány Józsefét, Neumann Tiborét, Jablo­niczky Jánosét, Stelczer Lajosét, Aixinger Lászlóét stb. Jaross Andor neve azonban szinte napjainkig tabu maradt a még mindig reánk nehezedő külső, de nem utolsósorban belső korlátok miatt. Ezt a résnyi repedést próbálta meg te­hát tovább tágítani a Szabad Újság szer­kesztősége, amikor felkért, hogy írjak lapjuknak néhány oldalnyi tényfeltáró jellegű, ismertető cikket Jaross Andorról, a két világháború közötti első kisebbségi életünknek e mégiscsak jelentős alakjá­ról. Nos, a cikk az említett lap 1996. má­jus 22-i, valamint május 29-i számában valóban meg is jelent. Ezrek olvasták, és tényként megemlíthetem, hogy azóta igencsak sok pozitív visszajelzés érke­zett el hozzám ennek kapcsán. Legnagyobb sajnálatomra azonban Tóth Mihálynak ezzel a témával kapcso­latban egészen rendhagyó eszmetársítá­si tünetei támadtak. Az ő igazán karakán egysíkú és sommás konklúziója a követ­kező: „(...) Vnukék szlovák nyelven pró­bálják mennybe meneszteni a fasiszta korszak főszereplőit, Popély Gyula pedig magyarul hirdeti ugyanazt az igét." Nem mondom, ez egészen meghök­kentő megállapítás, annál is inkább, mi­vel egyáltalán nem igaz. Jaross Andort ugyanis senki nem próbálta „mennybe meneszteni", és egyáltalán nem irigyel­tem meg - mint ahogy arra bírálóm kö­vetkeztet - némely szlovák kollégák „szerecsenmosdatási sikereit". Pusztán arról van szó, hogy tényszerűen ismertet­tem nemzetrészünk e mindenképpen je­lentős kisebbségi politikusa életpályájá­nak néhány mozzanatát és fordulópont­ját. Ezt az ismertetést annál is inkább szükségesnek láttam, hogy az e téren tá­jékozatlan közmagyarnak Jaross neve hallatára ne csupán annyi „ugorjon be", mint amennyi Tóth Mihálynak szokott. Cikkem bírálója, sajnos, egyetlen Já­rassál kapcsolatos megállapításomat sem cáfolja, de úgy tűnik, ez nem is célja. Tudjuk, a felelőtlen kádenciázás mindig könnyebb, mint a tárgyszerű oknyomo­zás. Tóth Mihállyal nekem ilyen körülmé­nyek között voltaképpen nincs is min vi­táznom. írásában mindössze egy helyen téved a tények mezejére, akkor is mind­járt megnyilvánul fölényes tudatlansága. „ Nem kell ahhoz tanult történésznek len­ni, hogy az ember tudja, mi voit a tétje az 1935 végén az elnökválasztásnak: vagy Beneš lesz az államfő, vagy olyan elnöke lesz az országnak, ki kész engedménye­ket tenni Hitler csehszlovákiai emberé nek. Ezzel bármelyik mezei magyar kép­viselő tisztában volt... Vagy vicinális poli­tikus volt, vagy csak »hormonjaitól« ve­zérelve politizált" - írja Tóth Mihály bírá­lólag a Beneš köztársasági elnökségét 1935. december 18-án nem támogató Jaross képviselő rovására. Amit erről a hamis állításról az alábbi­akban elmondok, azt nem Tóth Mihály miatt teszem, hanem az olvasók iránti tiszteletből, mivel nem szeretném, ha vé­letlenül hitelt adnának bírálóm tudatlan, mindazonáltal kioktató hangvételű okos­kodásának. Nos, mi is volt a tétje az 1935. december 18-i szavazásnak? Az égadta világon semmi. Nézzük azonban szép sorjában a tényeket. A Csehszlovák Köztársaság addigi el­nöke, a 85 éves Tomáš Garrigue Ma­saryk 1935. december 15-én magas ko­rára való hivatkozással megvált tisztsé­gétől. A megüresedett államfői posztra két jelölt pályázott, Edvard Beneš kül­ügyminiszter mint a szocialista pártok blokkjának és a Cseh Néppártnak a je­löltje, valamint Bohumil Némec egyetemi tanár a Csehszlovák Agrárpárt és a többi koalíciós kormánypárt jelöltjeként. A két elnökjelölt esélyei kezdetben csaknem azonosaknak látszottak. Beneš ezért ra­vaszkodva a magyar ellenzéki pártok fe­lé is tapogatózni kezdett, és 1935. de­cember 17-én délután az irodájába ké­rette a két magyar pártelnököt, Jarosst és Esterházy grófot, valamint Szüllő Gé­zát, a két párt közös parlamenti klubjá­nak az elnökét, és különféle ígérgetések­kel megpróbálta rávenni őket, hogy a magyar képviselők az ő jelölését támo­gassák. A december 17-éről 18-ára virra­dó éjszakán azonban a helyzet teljesen új fordulatot vett. Némec államfői jelölé­sét ugyanis visszavonták, s ennek követ­keztében Beneš ellenjelölt nélkül ma­radt. A számításba jöhető 14 magyar szavazat Beneš számára ezek után már teljesen fölöslegessé vált, s ezt irodája táviratilag - igaz, udvarias formában ­azonnal közölte is a magyar képviselők klubjával. Az 1935. december 18-i dél­utáni parlamenti szavazáson Benešt nagy szótöbbséggel valóban államelnök­ké választották. A 14 ellenzéki magyar honatyából végül is 11-en voksoltak Be­nešre. Ketten - Füssy Kálmán és Törköly József - kitértek a szavazási procedúra elől, Jaross Andor pedig üres lappal sza­vazott. Persze nem a „hormonjai" által vezérelve tartózkodott igennel szavazni Benešre, hanem azért, mert világosan látta, hogy a felvidéki magyarság a jövőben sem várhat tőle semmi jót, ellen­ben a magyar képviselők részéről meg­nyilvánuló támogatást a cseh propagan­da ügyesen fogja kamatoztatni a saját hasznára. Jaross figyelmeztető előrejel­zése ebben a vonatkozásban, sajnos, nagyon is helytállónak bizonyult. Ezért igazán nem volt érdemes Tóth Mihálynak elélcelődgetnie Jaross Andor képviselő állítólagos „vicinális" politikusi mivolta felett, az a bizonyos hormonha­sonlat pedig semmiképpen sem találó. Szerintem sokkal okosabban tette volna, ha inkább szakmailag tájékozódik a té­mában, mint hogy ilyen képtelen „erede­tieskedésen" töri a fejét. Egyéb tényszerű helyreigazítást nem tehetek, mivel Tóth Mihály ezt a számára fölöttébb bizonytalan területet messzire elkerülte, vagy ügyesen körülsasszézta. Bevallom, bírálóm ellenem intézett ki­rohanása nem szolgált örömömre, de azért nem szegte kedvemet. A dolgok mélyére nézve, valahol talán még köszö­nettel is tartozom az ilyenfajta „bírálato­kért" és elmarasztalásokért, mert ezek újból és újból arról győznek meg, hogy lám, mily sok még a teendő, mennyi ho­mályt és ködöt kell még szétoszlatni az emberi fejekben és szívekben. Feltételezem, hogy továbbra is mó­domban lesz a nyilvánosság elé lépni, és bemutatni múltunk néhány kevésbé is­mert vagy teljesen ismeretlen fehér folt­ját. Nagy szükségünk van ugyanis múl­tunk tényszerű feltárására és objektív megismerésére, de kerülnünk kell az egyoldalú ítélkezést, a túlhajtott önosto­rozást, mivel azok csak egy állandósuló szorongásos magyar bűntudat termé­szetellenes kialakítását eredményeznék. Nem tagadom, hogy én kissé máskép­pen, talán némileg árnyaltabban látom az 1938 és 1945 közötti évek magyar sorsküzdelmeit, reményeit, aggodalmait és tragédiáit, mint ahogy azok Tóth Mi­hály fejében összekövültek. „Még sokan élnek azok közül, akik saját bőrükön ta­pasztalták például a csendőrök terrorját és az anyaországból jött hivatalnokok ar­roganciáját" - szisszen ki a gyűlölet bírá­lóm soraiból. Aki azonban csak ennyit ké­pes érzékelni a harmincas évek végének és a negyvenes évek első felének ma­gyar világából, annak vagy történelmi csőlátása van, vagy csaló, esetleg egy­szerűen csak tájékozatlan. Végezetül pedig ismételten leszöge­zem, hogy a Szabad Újságban megjelent írásomban én Jarosst nem menesztet­tem a mennybe, igaz, pokolra sem küld­tem. Nem is érzem magam sem elhiva­tottnak, sem a[kalmasnak az ilyen fel­adatokra. Meg aztán az ilyesmire amúgy is mindig találtatik elég önkéntes vállal­kozó, talán több is a kelleténél. Azt a megállapításomat pedig, hogy Jaross An­dor a két világháború közötti évek ki­emelkedő és népszerű felvidéki magyar politikai vezetője volt, továbbra is fenn­tartom. Nekem az a dolgom, hogy felkutas­sam a tényeket, megtaláljam az ok és az okozat közötti összefüggéseket, majd az így megszerzett ismeretek birtokában megpróbáljak hű, torzításmentes tükröt tartani nemzeti közösségünk elé. Ámbár azt sem tagadom, hogy eddigi kutatása­im eredménye alapján sokkal inkább po­zitív kép alakult ki bennem felvidéki ma­gyar nemzetközösségünk elkötelezetten nemzeti és keresztény vezetőiről, mint az idegen többségi hatalom felé szervilisen hajbókoló, saját önös érdekükben min­dig és mindenfajta árulásra kész egykori „aktivista" magyarjaink, az úgynevezett Beneš-huszárok, majd későbbi „osztály­harcos" kommunista karrieristáink, illet­ve mostani hivatásos magyar talpnyaló­ink irányában. És itt máris helyben va­gyunk, mert ezzel a válasz is megszüle­tett a címben felvetett kérdésre. Semmi kétség, ez az én vétkem! Ezért váltam új­ból célpontjává Tóth Mihály szúrós tollá­nak. Mindennek ellenére én nem táplálok ellenszenvet Tóth Mihálynak sem sze­mélye, sem meggyőződése iránt. Nem­csak azért, mert nem kenyerem a gyűlöl­ködés, de szerintem valójában nem is ő a hibás sokszor bizony meggondolatlan kirohanásaiért. Vajon ki szoktatta volna rá őt a tényszerű önálló gondolkodásra és mikor, vajon nyílt-e lehetőség számá­ra, hogy ne csak felületes információk, kétes hitelű brossúraszövegek tanulmá­nyozása alapján szerezze társadalomtu­dományi értesüléseit? Mind az ő kárára, mind a mi kárunkra erre, sajnos, soha nem volt alkalma. Kissé talán lehangoló, hogy valószínűleg ezután sem lesz. POPÉLY GYULA A szerkesztőség megjegyzése: Munkatársunk, Tóth Mihály írásában azt az utóbbi években mind gyakrab­ban visszatérő politikai és erkölcsi kér­dést vetette föl, hogy kiemelkedő politi­kusnak tekinthető-e az a személy, akit végül háborús főbűnösként halálra ítél­tek. S a mai politikai helyzetetben célszerú-e ezt a problémakört elemezni. Popély Gyula viszont a törté­nész szempontjait érvényesítette, aki­nek elsőrendű feladata a valós tények és összefüggések feltárása, különösen olyan helyzetben, amikor a több évtize­des ideológiai diktatúra a történelem­tudományban is súlyos szakmai káro­kat okozott. E kétfajta szemlélet közöt­ti ellentét feloldása nem a napilap fel­adata, ezért az eszmecserét és a tisztá­zó vitát valamelyik szakfolyóiratban kellene folytatni. KOMMENTÁRUNK Gordiuszi csomó - mézesmadzagokból ^lll Végül is bekövetkezett, amiről az oroszországi helyze­tet ismerők kezdettől fogva beszéltek: hiába indul 11 jelölt a vasárnapi elnökválasztás első fordulójában, lényegében már most is Jelcin-Zjuganov párbaj lesz, a többiek csak asszisztálni fognak nekik. Öt jelölt egyszerűen szóra sem érdemes: l-l százaléknyi szavazatra számíthat a kommunisták „tartaléka", Aman Tulejev és a szovjet exelnök, Mihail Gorbacsov, a maradék három még ennyire sem. Ők tehát még azzal sem tudnak lényege­sen beleszólni a játszmába, ha a héten visszalépnek va­lamelyik „nagy" javára. Az elmúlt héten az is eldőlt, hogy az. úgynevezett harmadik erő mégsem áll fel. Pe­dig a liberális közgazdász, Grigorij Javlinszkij és a mérsékletesen nacionalista, nyugalmazott tábornok, Alekszandr Lebegy 6-6 százaléka a világhírű szemse­bész,- Szvjatoszlav Fjodorov várhatóan 3 százalékával néhány héttel ezelőtt, amikor Jelcin még Zjuganov mögött állt, esélyes második befutónak tűnt - együtt. Ám a szépen körvonalazódó szövetség nem jött létre, lévén szó három nagyon is erős egyéniségről. Akiről semmiképpen sem ajánlatos megfeledkezni, az a szélsőségesen nacionalista Vlagyimir Zsirinovsz­kij. Ha valaki, hát éppen ő az, aki még megkeverheti a kártyákat, különösen a biztosnak látszó második for­dulóban, bár a felmérések szerint a voksoknak mindösz­sze 5 százalékára számíthat. A nagy kérdés, hogy kire hagyja örökül ezeket a szavazatokat - Jelcinre vagy Zjuganovra? Még csak sejteni sem lehet, mit fog lép­ni. Hiszen az egyik nap azt nyilatkozza, hogy számára Jelcin sokkal elfogadhatóbb, mint a kommunista párt­vezér, másnap viszont Lebegynek ajánlgat szövetsé­get, hogy aztán együtt támogathassák Zjuganovot, aki így már az első fordulóból győztesként kerülhetne ki. S bár Lebegy nemet mondott neki - ugyanígy Jav­linszkij és Fjodorov is azért egy hete találkozott és tárgyalt Zjuganovval. Hivatalosan sok mindenről szó volt köztük, kivéve a szövetséget... Látni kell viszont, hogy ez a találkozó nem annyira Zsirinovszkijnak, sokkal inkább Zjuganovnak volt fontos. Bár az orosz választási felmérések - reprezen­tatív, az egész országot felölelő közvélemény-kutatá­sokról szó nincs - immár legendásan megbízhatatla­nok, az látható, hogy Borisz Jelcin rengeteget ledolgo­zott kezdeti hátrányából a kommunisták jelöltjével szemben. Egyes felmérések szerint a két esélyes 36-36 százalékkal fej fej mellett halad, más irodák 35-24, il­letve 32,6-19,7 arányról beszélnek - mégpedig Jelcin javára. A második fordulóra 46-30, illetve 47,9-27,6 a jóslat - ugyancsak Jelcin javára. Zjuganov magabiztossága alaposan megsínylette ezt a változást, s nyilván ezzel magyarázható, hogy a napokban már polgárháborús veszélyről kezdett be­szélni, s azt pedzegette, hogy 30-40 millió választója aligha fogja tétlenül nézni, ha Jelcin meghamisítja az, eredményeket, nem fogja tűrni, hogy figyelmen kívül hagyják álláspontját. Csakhogy az a biztos 30-40 mil­lió szavazat nem az abszolút többség, hiszen Oroszor­szágnak 105 millió választásra jogosult állampolgára van. Nem is szólva arról, hogy állítólag 88 százalékuk már szilárdan eldöntötte: elmegy szavazni. A múlt szerdai krasznojarszki utcai verekedések, amelyeket bizonyítottan az ott kampányoló Zjuganov hívei kezd­tek Jelcin ellene tüntető támogatóival szemben, vagy annak az öregasszonynak az esete, aki súlyos sérülése­ket szenvedett őszintesége miatt, mivel Zjuganovék választási gyűlésén bevallotta: ő bizony Jelcinre fog szavazni, jelzik a veszélyt. Mindehhez már csak enyhén humoros adalék, hogy a homoszexuálisok és a leszbikusok is Jelcint tá­mogatják, hiszen attól tartanak, hogy a kommunisták ismételt hatalomra jutása után újra törvényen kívül helyezik őket. A gyakorlatilag fasiszta Pamjaty moz­galom Jelcin melletti indoka: hagyja, hogy nyíltan bí­rálják őt. Igazi csemege Dudajev özvegyének kiállása az elnök mellett, aki szerint a csecsenföldi háború ki­robbantója igenis a demokrácia és szabadság záloga. Egyébként a csecsenek többsége is így vélekedik. In­kább meg tudják bocsátani Jelcinnek a friss halotta­kat, mint a kommunistáknak a sztálini idők deportálá­sát, emberirtását. Mindezek azonban csak jelentéktelen részletkérdé­sek volnának, ha nem Oroszországról volna szó. Csak­hogy a posztszovjet évek rövidségük ellenére is bebi­zonyították: sokkal nagyobb szerepük van az indula­toknak, a múlt sérelmeinek, mint a mai realitásoknak és a jelöltek programjanak. Már csak azért is, mert nincs lényeges különbség a programok között. A de­mokrácia fejlesztése a vegyes gazdaság mellett bizo­nyos ágazatok állami ellenőrzése, a szociális helyzet javítása, a csecsen háború befejezése, Oroszország nagyhatalmi státusának megszilárdítása - ezt szaj­kózza minden jelölt. Arról pedig mélyen hallgatnak, illetve csak homályosan jelzik, hogy ezt hogyan, mi­korra, kikkel és főleg milyen forrásokból akarják elér­ni. Választópolgár legyen a talpán, aki képes kibogoz­ni ezt a mézesmadzagokból szőtt gordiuszi csomót, így aztán marad az Oroszországban szokásos mód­szer: van, aki előretekint és bizakodik, s van, aki in­kább a múltat sírja vissza. A kérdés tehát már az első fordulóban is így hangzik: Jelcin vagy Zjuganov?

Next

/
Oldalképek
Tartalom