Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-21 / 144. szám, péntek

1996. június 17. V ELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ sz ó 1481 ) Német kilátások [j pr t:­••—jk Azt mondták a német kommentáto­mF\i; - rok, hogy kitüntetést vagy legalábbis W ' S egy szál virágot kellene adni a múlt hét szombatján Bonnba sereglett mintegy 350 ezer tüntetőnek, mert többségük „rendesen viselkedett". Vitték a transz­parenseket, elpanaszolták bajaikat, fé­lelmeiknek hangot adtak, tiltakoztak a . Kohl-kormányzat takarékossági cso­magja ellen. Majd kolbászt, sört fo­gyasztottak és limonádét, örültek a rockkoncertnek, a jó időnek, amelynek köszönhetően a Rajnát a legszebb olda­láról ismerhették meg, talán úgy, ahogy azt a kancellár kíván­ta az akcióra készülődő szakszervezetieknek. Egyesek számára megnyugtató volt, hogy majálisok han­gulatát idézte a tömeges megmozdulás. Jó, hogy nem az erőszak kerekedett felül - hangsúlyozták mindenütt. Több magasztaló szót azonban már-senki sem talált. Bonn a máso­dik világháború utáni német történelem leghatalmasabb meg­mozdulását látta, amely egyértelműen jelezte: ezek után nem a polgárok jó közérzetének korszaka következik, hanem a ko­moly konfrontáció ideje, amikor a munkavállaló kimegy az utcára, és tiltakozik, mert erre készteti a kedvét szegő kor­mánypolitika. Ilyen helyzetben nehéz is pozitívumokat talál­ni, dicsérni pedig már talán csak egyvalamit lehet: az összné­met egyetértést abban, hogy a mintegy négymillió munkanél­külit számláló országban szükség van a változásokra, hogy a Maastricht diktálta szigorú kritériumok megkövetelik a szoci­ális állam, a sokak által irigyelt német modell kiigazítását. Ezt a megértést a tüntetők hada tanúsította Bonnban, mondták is: tiltakozásukat nem a kényszerűség szülte helyzet váltotta ki. hanem a kiigazítást célzó intézkedések, amelyeket Kohl kan­cellár és csapata gyűjtött össze áprilisban a takarékossági cso­magban. Ezt a paklit gyűlölik, s nem hajlandók elfogadni. A szakszervezeti és az ellenzéki SPD-vezetők a Sparpaket tartalmát áttanulmányozva azt a következtetést vonták le, hogy a munkaerő-piaci rugalmasságot forszírozó, új modelle­ket - szakértők szerint a bevált amerikai gyakorlat bizonyos részeit - honosító kormány kizárólag a társadalom alacso­nyabb rétegeit sújtaná szívesen, a vagyonosak, a munkáltatók érdekeit pedig védelmezné. Hiszen, mutattak rá, a Sparpaket intézkedései szerint eltörölnék a vagyonadót, könnyítenék az. állásadók számára az elbocsátást, közben pedig lerövidítenék a munkanélküli-segély fizetésének idejét, megkurtítanák a táppénzt, felemelnék a nyugdíjkorhatárt... SPD-sek és szak­szervezetiek ennek nyomán rögtön elő is álltak a „csúnya gaz­dagok és a jó szegények", „a rossz kormány és a jóakaró el­lenzék, jótevő szakszervezet" szlogenjeivel, konfrontációra buzdítva a németeket. Kikeresték a „francia forgatókönyvet" is, amely, tudvalevő, arról szól, hogy a szakszervezetek által az utcára hajtott tömeg kormányválságot idéz. elő, s némi visszakozásra kényszeríti Juppé kormányát. Megismétlődhet valami ilyesmi Németországban is? Kohl azt mondja, nem: az utcai akciók sem veszik rá a kormányt ar­ra, hogy visszakozzon, kikösse a csomagot, „legföljebb apró kiigazításokra, mondjuk, a női nyugdíjkorhatár emelésének elodázására hajlandó". Sokan azonban már ezt a parányi lé­pést, valamint a közalkalmazottak béréről szóló tárgyaláso­kon született kompromisszumokat is visszakozásnak tekintik. Hogy mi lesz tovább, csak sejteni lehet. A Sparpaket két­ségkívül szigorú, s az igazat megvallva igazságosabb, szim­metrikusabb is lehetne. Ezt érzi a német polgár, aki védekez­ni fog, ha kell - mint már jelezte -, ismét előveszi transzpa­rensét, elmegy tüntetni, persze kolbászt is fogyaszt, örül a jó időnek... De nem örül majd a Kohl-kabinet által újabban ecsetelt „kilátásnak". Ezúttal nem a Rajna-parti panorámáról van szó, hanem arról, amit - a Focus szerint - „Kohl eddig el­titkolt". Az újság szerint „amennyiben a takarékossági csoma­got sikerül elfogadtatni (a Bundesratban is), akkor ősszel rög­tön jön a következő", további 50 milliárdos megtakarítással számoló pakli. A szakszervezetiek ismét hangoztathatják majd szlogenjeiket a gazdagokról és szegényekről, ám esetleg szégyenkezhetnek is újfent, ha netán további kolléga fosztja meg pár millióval „sajátjait", mint ahogy ezt a tiltakozások ár­nyékában az IG Metali szakszervezetének pénztárosa tette. A szociáldemokraták is kritizálhatnak, s mint Bonnban, vonul­hatnak együtt a nagy tömeggel, amely hogy, hogy nem, még­sem látna szívesen SPD-seket a kormányrúdnál. Kék szalag Az Internet-hálózatban jelent meg a felhívás: tűzzön ki mindenki kék szala­got, amellyel napjaink eseményei fö­lötti nyugtalanságukat, egyben pedig a jelenlegi kormány nem demokrati­kus lépéseivel szembeni tiltakozásu­kat fejeznék ki. Hm... Voltak itt (Európában, sőt a földrész keletebbi végein is) már sza­lagok, jelvények, egyenruhák, karsza­lagok... Viselésük azonban vagy na­gyon kérészéletű volt, vagy pedig a to­talitárius hatalmak által elrendelt kényszer. Zöld szalagot tűznek ki a diákok a szalagavató után, és viselik azt rend­szerint az érettségi vizsgáig. Kokár­dák, szalagok, kitűzők jelentek meg a több mint kétszáz évvel ezelőtti fran­cia forradalom, az 1848-as magyar szabadságharc, az 1956-os népfelke­lés, az 1968-as prágai tavasz, leg­utóbb pedig az 1989-es bársonyos forradalom idején. Az emberek első lelkesedésükben néhány napig visel­ték ezeket, majd - ritka kivétellel - el­dobták, vagy megőrizték jobb időkre. Kék szalagot viselni...? Nem is olyan rossz ötlet. A kék, a farmernad­rág színe már a hatvanas évektől el­lenzékinek számított annak ellenére is, hogy a SZISZ-egyenruha is kék volt. A kék azén is jó szín, mert még sokan emlékeznek arra, hogy ha kék farmén és hosszú hajat viselve a zsaruk be­rángatták a legközelebbi kapualj alá, akkor onnan csak kék foltokkal távoz­hatott. Tanok viszont attól, hogy ha Slotáék fellegvárában vagy a nemzeti bőrfejűek által megszállt pozsonyi au­tóbuszokon és villamosokon valaki ki­teszi a kék szalagot, nagyon gyorsan szerez néhány kék foltot a szeme alá. Ján Čarnogurský, a KDM elnöke Mečiart egyszer már megfenyegette azzal, hogy megtanítja őt félni. Később meghirdette a kék forradal­mat. Számolt akkor már ő az esetle­ges kék foltokkal is? És hogyan tiltakozzunk mi, ha Čar­nogurský háromfrontos harcot kezde­ményez; ha Mečiar egykori ellenzéki stílusát átvéve hadat üzen a kormány­nak és a szlovákiai magyarságnak, de még a törvényességnek is? Mi vajon milyen színű szalagot tűzzünk ki? FEKETE MARIAN Nagykaposon eszembe jutott, hogy amikor ketten verekednek... Tele vannak vele az újságok, a politikusok is egy véleményen vannak, függet­lenül attól, hogy egyébként milyen pártállásúak. A nagykaposi képviselők ruk­koltak elő azzal az ötlettel, hogy a magyarok bejövetelének 1100. évfordulójá­ra emlékművet emelnek. Lehetséges, hogy a nagykaposiak lokálpatrióta csele­kedete fel sem keltette volna a figyelmet, csupán néhány helyi történelemtanár értékelte volna a tettet, ám az, hogy a javasolt felirat csak magyar nyelven vol­na feltüntetve, ráadásul „honfoglalást" említ, a Kereszténydemokrata Mozga­lom és a Szlovák Nemzeti Párt legmagasabb képviselőinél is epeömlést váltott ki. Szózuhataguk nyílzápora felőrli a nagykaposiak védekezését, és a harci kür­tök fújása közben senkinek sem jut eszébe megkérdezni a történészeket, va­jon hogyan is történt a magyarok bejövetele a Kárpát-medencébe. Valóban lo­vaikat kackiásan megülve, mindent felégetve, mindenkit elpusztítva özönlöttek be, vagy pedig több hullámban érkeztek, s fokozatosan elvegyültek a már itt la­kók között? És azt tudjuk-e egyáltalán, hogy itt valóban volt-e őslakosság, és ha volt is, azok valóban szlávok voltak-e? És ha nem csak szlávok, akkor hová let­tek a többiek? A magyarok bejövetelét követően miért csupán a szlávok marad­tak fenn? Egyetlen rangos történész sem ad kimerítő és végleges választ a fel­tett kérdésekre. Ha mégkérdeznénk tőlük, hogy miért, azt válaszolnák: bármi­nemű válaszukat kiforgatnák napjaink politikusai. Talán a legbölcsebb dolog az volna, ha hagynánk, politikusaink csak rázzák az öklüket, csak kiabáljanak to­vább, a történészek pedig keressék a kérdésekre a válaszokat, és a szlovákok, valamint a magyarok továbbra is egymás mellett éljenek, úgy, ahogyan már leg­alább 1100 éve. A mindennapi közös problémákról folyamatosan elterelik a fi­gyelmet, ezért megtörténhet, hogy néhány év múlva egy egészen más jellegű emlékmű felavatásakor találkozunk majd. Napjaink veszekedéseire nem volna mentség, ha a jövő emlékművén akár háromnyelvű felirat volna is, amely azt hirdetné: éppen tíz éve jött Nagykapost gyarmatosítani az ukrán maffia első tagja... FRANTIŠEK LINHART, Sme na východe Lexa csak a sajtóból értesült az ellenőrzésről A Szlovák Információs Szolgálatot felügyelő különleges parlamenti bi­zottság (OKO) tevékenységének a napokban nagy figyelmet szentel­nek a lapok. Az OKO lépéseiről Hubert Kraust (Munkásszövetség), a bizottság tagját kérdezte a lap munkatársa. • A SZISZ működésének ellenőrzésére több terminus is szóba került. Mi volt a valóság? - Először is nem igaz, amit a sajtó közölt, hogy én Ivan Lexával, a SZISZ igaz­gatójával keddre beszéltem meg a találkozót. Csak tegnap (szerdán) beszéltem vele telefonon. Mint a beszélgetésből kiderült, a SZISZ ellenőrzéséről semmi­lyen értesítést nem kapott, mindössze annyit tudott, amennyit a sajtó közölt. Tény, én kértem meg először az ellenőrzésre. Telefonon azt is megvitattuk, hogy František Gauliederrel, az 0K0 másik tagjával a jövő hét folyamán hajtjuk végre az ellenőrzést. Az időpontot e hét végén egyeztetjük. Vagyis maga Gaulie­der is rosszul értelmezte a korábbi történéseket. FRANTIŠEK RASLAVSKÝ, Slovenská Republika (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK Várjuk ki a végéi A parlament júniusi ülésszakának első napján olyasmi történt, amire több mint másfél éve nem volt példa. A Demokratikus Szlovákiáért Mozga­lom átmeneti kisebbségbe szorult. An­nak a Szlovák Nemzeti Pártnak és an­nak a Munkásszövetségnek a képvi­selői, amely eddig cinikusan megsza­vazott minden antidemokratikus indít­ványt, egyszeriben úgy viselkedtek, mintha világosság gyúlt volna a fejük­ben, mintha rájöttek volna, az egyedu­ralom helytelen dolog. Természetesen nem jöttek rá. Slotáék és Luptákék számára az igazságosság, a politikai morál ma is idegen fogalom. Azok az indítvá­nyok, amelyekkel nagylelkűen támogatni kívánják a demok­rácia helyreállítását, nem többek nyomásgyakorlási eszköz­nél. Az SZNP-nek és a Munkásszövetségnek nem áll szándé­kában a valós demokrácia helyreállítása Szlovákiában, az el­lenzéket nem kívánja valós befolyáshoz juttattni egyetlen fontos állami szervben sem. Csak annyira futja képvi­selőinek nagylelkűségéből, hogy engedélyezzék a titkosszol­gálatot felügyelő parlamenti bizottság és a privatizációt lebo­nyolító Nemzeti Vagyonalap vezetésének két-két képvi­selővel való kibővítését. Az SZNP és a Munkásszövetség képviselői nem tettek ígéretet arra, hogy támogatni fogják az ellenzék törvénytervezeteit és határozati javaslatait, s nem tettek ígéretet arra sem, hogy megakadályozzák az antide­mokratikus jogszabályok elfogadását. Az alapítványokról szóló törvény tegnapi ismételt megszavazásával bebizonyí­tották, továbbra is a DSZM-hez tartoznak. Hűségüknek azonban borsos ára van, amely pénzben kifejezve sok-sok millióra rúg. Közismert, hogy a kormányválságot az állami vagyon egyik gyöngyszeme, a Szlovák Biztosító privatizálásának kérdése váltotta ki. A DSZM bizonyos szóbeli megegyezést figyelmen kívül hagyva rátette kezét a pénzintézetre, amit Slotáék nem hagytak annyiban. Több ízben tárgyaltak Mečiarral az ügy kielégítő rendezéséről, ám a kormányfő hajthatatlannak bizonyult. Jól értesült források szerint leg­utóbbi találkozójuk rendkívül viharos volt. Mečiar megfe­nyegette az SZNP elnökét: börtönbe juttatja, ha nem hagy fel követeléseivel. Amennyiben a hír igaz, hogy a két pártvezető között idáig fajultak a dolgok, szaftos botrányokra számítha­tunk. Ám ez még mindig nem jelenti azt, hogy vége a kor­mánykoalíciónak. Slota reménye, hogy elbánhat a beteg kormány fővel, hiú áb­rándnak bizonyult. Mečiar a héten visszatért gyógykezeléséről, és kezébe vette a dolgok irányítását. Tárgyalást kezdeménye­zett a DBP-vel, pártja helyi vezetőinek pedig elrendelte: te­remtsenek kapcsolatot a baloldaliak helyi szerveivel. A DSZM szóvivőjének nyilatkozata, mely szerint egyes járási SZNP-el­nökök a DSZM-hez húznak, s a Munkásszövetség helyi ve­zetői sem támogatják osztatlanul Ján Ľuptákot, figyelmeztetés­ként és fenyegetésként is értelmezhető. Arra utal, hogy Mečiar az SZNP és a Munkásszövetség felbomlasztásával tartaná megoldhatónak a kormányválságot. Mivel nem tudhatja, hogy a szakadás következtében hány képviselő vonulna ellenzékbe, tárgyalásokat kezdeményezett a DBP-vel. Migaš pártját ugyan kongresszusi döntés tiltja el a koalícióba való belépéstől, ám az sehol sincs kimondva, hogy a kormány csendes támogatása is tilos. - A parlamentben kialakult helyzet előremozdulhat, s nem lesz. egyértelmű, ki tartozik az ellenzékhez, ki a koalíció­hoz -jegyezte meg sokat sejtetően a DBP vezetőivel folytatott kétoldalú tárgyalásokkal kapcsolatban margójára Tibor Cabaj, a DSZM frakcióvezetője. A kormánykoalíció válságával és a helyzet megoldásával összefüggésben egyelőre sok a nyitott kérdés. Csak a legkö­zelebbi napok eseményei, mindenekelőtt a kényes határoza­tok és törvénytervezetek elbírálása alapján derül majd ki, hogy a Mečiar-Slota-Lupták vezette pártszövetség valóban meggyengült-e, s hogy mennyire időszerű válságról beszél­ni. Várjuk ki, mi történik, és hagyjuk magunkat meglepni. AHOGY ÉN LÁTOM Milyen lesz a válság gyümölcse? Tóth Mihály rovata Az elkövetkező hetekben minden megtörténhet a szlo­vákiai nagypolitikában, de mindennek (amire számí­tunk) a fordítottja is. Akik az elmúlt egy hét alatt figyelem­mel kísérték a kormánykoalí­ció három pártjának viselt dolgait, illetve szemügyre vették a törvényhozás szerdai ülésnapjának fejle­ményeit, azokat aligha lepte meg a kormánylap főszerkesztőjének, a miniszterelnök által mindig közvetlenül tájékoztatott (pontosabban: irányított) parlamenti képviselőnek, Ján Smolecnak a cikke, amelyben van néhány figyelemre méltó megállapí­tás. Például annak beismerése, hogy ezt a koalíciót csak a privatizációs érdekek tartották össze. Vagy: már huzamosabb ideje rosszul működött a koalíciós gépezet. A cikk legfigyelemreméltóbb megállapítá­sa azonban az volt, hogy szerzője, alig leplezve a miniszterelnökre hivatkozást, beismerte: a kor­mánykoalíció szétesőben van. Mi következhet ezután? ilyen helyzetben a legkézenfekvőbb megoldás új választások kiírása volna. A miniszterelnök aligha ezt választja a megoldás első kísérleteként. Egy­részt fennáll a veszélye annak, hogy Slotáéknak és Luptákéknak sikerül „előremenekülniük", más szó­val elhitetniük a velük rokonszenvezőkkel, hogy őszinte felháborodásukban hagyták faképnél Mečiart. A nemzetiek azért, mert Mečiar túlságosan engedékeny volt a magyarokkal szemben (az alap­szerződés ratifikálásának kikényszerítése, illetve a köztársaságvédelmi paragrafusok ismételt parla­menti jóváhagyásának elnapolása). A Munkásszö­vetségnek is van felhánytorgatnivalója, hiszen az­óta, hogy a párt belépett a kormányba, Lupták sem­mit sem tudott megvalósítani a ígéreteiből, ráadásul még azzal is büszkélkedhet, hogy pártbelijei jófor­mán teljesen kimaradtak a privatizációból. Ok tehát mindkét pártban bőven van a megsértődés mímelé­sére, elméleti lehetőség az öt százalék körüli nép­szerűség ennek révén való javítására, végső soron pedig a parlamentből való kiesés elkerülésének megkísérlésére. Még nincs későn! - üzeni a Slovenská Republika hasábjain a két koalíciós partnernek. Még sem a mi­niszterelnök, sem a két lázadó pártelnök nem tud­ná megmondani, mennyire lesz foganatja a nemze­ti, illetve a munkásszövetségi honatyák körében en­nek az. üzenetnek. Az események szemlélőjeként azonban úgy 75 százalék körüli valószínűséggel meg merem jósolni, hogy Vladimír Mečiar megta­lálja a m ídját, miként kell jobb belátásra bírni a két lázadozó pártelnök némely alvezéreit. Mindkét pártbm lesznek képviselők, akik megkedvelték 1994 novembere óta a parlamenti székek kényel­mét. Igy a miniszterelnök kontra Slota plusz Ľupták meccs még egyáltalán nem fejeződött be. Az alve­zérek és a középkáderek még nem mondták ki az utolsó szót, így egyáltalán nincs kizárva, hogy rövi­desen nem osztódással szaporodik-e a szlovákiai politikai pártok száma. Mečiar mindig is mestere volt az ilyen folyamatok háttérből vezérlésének. Vajon hogyan reagál a két koalíciós pártelnök lá­zadozására és az így kínálkozó új (új?) lehetőségek­re a Demokratikus Baloldal Pártja az új elnökkel az élen? Mečiar soha nem is tagadta, hogy nagy tervei vannak a „weisstelenített" demokratikus baloldali­akkal. Elképzelései megvalósultak, a DBP legutób­bi kongresszusán a színtelen és szagtalan Migaš ke­rült a párt élére, aki az elmúlt héten meglehetősen otromba támadást intézett Peter Weiss ellen. Mon­dandójából nem nehéz kibogozni, hogy szavai a szociáldemokratizálódás ellen irányultak, és az, óbolsevista Lupták-párt rokonszenvezőinek jóin­dulatát igyekezett velük visszaszerezni. Elképzel­hető, hogy Migaš enged Mečiar csábításának, és pártját megpróbálja bevinni a koalícióba. Előfor­dulhat. hogy ezzel 9-ről 11 százalékosra növeli a DBP népszerűségét, de előre megjósolható, hogy ebben az esetben elveszíti a párt legértékesebb ré­szének jóindulatát, és egyik napról a másikra sem­mivé válik az, amit a demokratikus baloldaliak 6 év alatt Weiss vezetésével a szalonképessé válás útján elértek. Csekély a valószínűsége annak, hogy e válság kezelése során a miniszterelnök a magyar pártokat is érdemben megszólítaná, így szerencsés helyzet­ben vagyunk, mert a legkevésbé sem veszélyezteti jó hírünket, hogy valamilyen módon esetleg beleke­veredünk a mečiarizmus túlélésének egyengetésé­be. Mindazonáltal nekünk is le kell vonnunk bizo­nyos tapasztalatok alapján a tanulságokat. Például itt lenne az ideje, hogy mind az országos, mind a helyi politikában felhagyjunk a historizáló, hazafi­askodó és dagályos politizálással, amely látványos ugyan, de nem eredményes. Ezt az utóbbi napokban is tapasztalhattuk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom