Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-13 / 137. szám, csütörtök

1996. június 10. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 1405 | Autonómia Szinte látom, ahogy most többen a fejükhöz kapnak: ezt a szót leírni? Ezt az elátkozott kifejezést, amelytől a világnak eme táján a vérnyomások azonnal a duplájára nőnek! Ez csak provokáció vagy tudatlan melléfogás lehet! Egyik sem'. Próbáljunk meg legalább mi tiszta vizet önteni a pohárba. Az autonómia politológiai szakkifejezés, s lényegében önkormányzatot jelent. Azt jelenti, hogy az egyén vagy közösség a saját sorsát érintő dolgokról megfelelő információkkal rendelkezik, azok alapján a saját ügyeiben szabadon dönthet, megfelelő intézményrendszer segítségével a döntést végrehajtja, s a rendszer működtetéséhez a szükséges anyagi források is a rendelkezésére állnak. S ami az egész folyamatét betetőzi: a döntésért és a végrehajtásért vállalja a felelősséget is. Az autonómiának több formája létezik; a sokak által rettegett területi autonómia csak az egyik lehetséges megoldás. Egy szabad országban minden a polgár legszélesebb értelemben vett autonómiáján alapszik. A kilencvenes évek elején a volt Csehszlovákiában nem volt elegendő, hogy alkotmányából eltávolítsa a kommunista diktatúra sallangjait: el kellett fogadnia az emberi szabadságjogokról szóló alkotmány levelet is, az állampolgári autonómia alkotmánylevelét, amely némi módosításokkal átkerült a hatályos szlovák alaptörvénybe is. Ez biztosítja többek között a vélemény- és sajtószabadságot, a politikai szabadságjogokat, a levéltitkot és a magánélet sérthetetlenségét, s nem utolsósorban a kisebbségi alapjogokat is: a szabad emberi lét alappilléreit. Nézzük meg, mit akarnak azok, akik démonizálni igyekeznek ezt a fogalmat. Információk helyett propagandát kínálnak a polgárnak, szabad döntések helyett manipulációkat. Polgárközpontú ügyintézés helyett centralizációt, különböző önkormányzati döntések helyett kézi vezérlést. Nem akarják, hogy a közpénzek ide-oda tologatása átlátható legyen, a hatalmat pedig görcsösen a saját pereputtyuk kezében szeretnék összpontosítani. Világos már, kik félnek az autonómia kínálta lehetőségektől? Akik a saját bársonyszékeiket, a saját pozícióikat féltik-! Lényegében ugyanez a helyzet kisebbségi téren is, bár ez tényleg egy kényesebb helyzet. Kinek származna hátránya abból, ha iskoláinkat, kultúránkat mi irányítanánk? Miért nem akarják sokan, hogy magyarlakta vidékek jövőjének alakításába elsősorban mi magunk szólhassunk bele? Mert ezzel eltűnne a kliensrendszer, eltűnnének a demizsonjáratta utak, eltűnne a megfélemlítés lehetősége. Több hivatalban a a föntről kinevezett csinovnyikok helyett a saját választott vagy általunk delegált emberek ülnének. Hozzá tudnánk járulni a munkanélküliség csökkentéséhez, a szociális helyzet javításához, az ipartelepítéshez, az infrastruktúra fejlesztéséhez. Fejleszteni tudnánk szülőföldünket. Ez sokak számára, úgy látszik, elfogadhatatlan, s inkább mesterségesen is éltetnek különféle fóbiákat. A jelenlegi eltorzult szlovák politikai gondolkodás e kérdésben sem hajlandó tisztán látni: sokan azzal ijesztgetik egymást, hogy az autonómia, főleg annak területi alapon létrehozandó formája az elszakadás első lépcsője. Nem így van, hiszen minden autonóm döntéshozó szerv csak olyan határozatokat hozhat, amelyekre a törvény feljogosítja. A rögeszme azonban ettől még rögeszme marad, s azt a politikában ajánlatos figyelembe venni. Mint ahogy azt a mítoszt is súlyánál fogva kell kezelni, hogy a szlovák politikusok egy része 1920-tól autonomista lévén, az önálló szlovák állam 1993-ban az egyes autonómiaformák lépcsőin át valósult meg. Ismétlem, mítoszról van szó, hiszen többségük sem 1939-ben, sem 1992-ben nem érezte célnak az önálló állam létrehozását; mind az első, mind a második szlovák állam létrehozatalában elsősorban más elemek játszottak fontos szerepet. A reálpolitikában azonban a fenti félelmek is politikai tényezők. Számunkra ezért ajánlatos - a tartalmi elemek megtartása mellett - önkormányzati formákról beszélni. A hatalom decentralizálása, a polgárközpontúság használhatóbb fogalmak. CSÁKY PÁL A mór marad? Oroszországban - a nehezen megközelíthető északi és távol-keleti körzetekben és a fegyveres erők egyes egységeinél - már több mint egy hete folyik a választás. Ebből baj is lett, mert Gracsov védelmi miniszter rögtön tudni vélte, hogy az atom-tengeralattjárók legénysége egy emberként Jelcinre adta voksát. Az ellenzék értetlenkedett, és csalást emlegetett, a választási bizottság cáfolt, a vétkes mindent a sajtóra kent. Azaz pontosan az történt, amire egy hét múlva, a „nagy nap" után lehet számítani. A főpróba még tét nélküli, elvégre a 102 millió választópolgárból alig néhány ezer adja le voksát június 16. előtt. Vasárnap viszont a 75 százalékot is meghaladhatja a részvétel, ami arra utal, hogy az oroszok is tudják, miről van szó. El kell dönteni, mi a jobb: tovább botorkálni a reform göröngyös és girbegurba útján vagy megpróbálni a visszatérést a kiindulóponthoz. Az odahaza és külföldön is sokat szidott, sőt olykor kinevetett Jelcin az elmúlt hónapokban megmutatta, hogy nem véletlenül nyert választást 1991-ben és két népszavazást 1993-ban. Bámulatos teljesítménnyel küzdötte vissza magát a népszerűségi listák elejére. Ez nyilván mélységes megelégedéssel tölti el a status quo fenntartásában érdekelteket, akik között nem csupán „újorosz" milliomosok, tüsi hajú maffiózók, multinacionális konzorciumok menedzserei és nyugati államférfiak vannak, hanem a lakosság széles rétegei is. Hogy összesen hányan, az egy héten belül kiderül. Oroszország első elnöke miután kitépte a stafétabotot Gorbacsov kezéből - piacgazdaságot, többpártrendszert és sajtószabadságot hirdetett. Ha felemásan is, de mindhárom megvalósult. A birodalmi külpolitika és a csecsen háború eddig nem érintette a reformok lényegét. A mór megtette kötelességét, akár mehet is. De még maradni akar. Nem biztos benne, hogy a végére járt már a történetnek, meg azután szereti is a világot jelentő deszkát. HORVÁTH GÁBOR Két jelentkező van a dollárokra Helena Tužinská garamszentkereszti járási ügyész elutasította Jozef Hrtusnak, a besztercebányai püspöki hivatal vezetője jogi képviselőjének a tiltakozását azzal a döntéssel kapcsolatban, hogy a vitás triptichont adják vissza a püspöki hivatalnak, a másolatot a restaurátornak, a 200 ezer dollárt pedig a svájci Thomas J. Grabnernek. Arra a kérdésre, hogy a vásárlóként szereplő svájci létezik-e, illetve megtalálható-e a megadott címen, Tužinská azt felelte: „Majd meglátjuk, hogy átveszi-e a küldeményt." A festmény és másolata jelenleg a besztercebányai galériában, a pénz pedig az Általános Hitelbank garamszentkereszti fiókintézetében található. Hrtus szerint Grabner pénzéből mindenképpen le kell vonni a másolat elkészítésének a költségeit, mivel ők teljesen legális üzletet kötöttek, a triptichont pedig legfeljebb csak ezután/iyilvánítják műemléknek. EVA LAUKOVÁ, Pravda Továbbra is kérik a tizenharmadik fizetést A javasolt hétszázalékos fizetésemelés az oktatási dolgozók szakszervezete szerint elégtelen, mivel az ágazatban dolgozók fizetése még mindig 13 százalékkal elmarad az országos átlagbértől, vagyis a 7159 koronától. Michal Vachula szakszervezeti alelnök szerint ráadásul a hétszázalékos emelés az egész évre számítva csak 3,5 százalékos lesz. Ha ehhez hozzászámolják a tervezett háromszázalékos béremelést, a javasolt emelés még az infláció kétharmadát sem fedi. Ezért továbbra is kitartanak a tizenharmadik fizetés követelése mellett, bár tudják, hogy bevételük még így sem követné a megélhetési költségek emelkedését. Ehhez ugyanis éves viszonylatban 17 százalékos emelésre volna szükség. A szakszervezet nem ért egyet azzal sem, hogy a „kiemelkedő dolgozók kategóriáját" a többiek rovására vezessék be. Vachula meglepetésének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy az alkalmazottak akár tíz százalékát is ide sorolhatnák. Az egyetemek és főiskolák vezetőivel folytatott áprilisi tanácskozáson ugyanis még csak 300 emberről volt szó. Amennyiben ugyanis tíz százalékról lesz szó, akkor 25 százaléknak egyáltalán nem tudják emelni a bérét. A szakszervezetisek különben is nehezen tudják elképzelni egy ilyen tízszázalékos kategória kiválasztásának a kritériumait. RITA BOČÁKOVÁ, Práca (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK Operettopera Gyaníthatóan egyáltalán-nem a véletlennek köszönhető, hogy a józanabb szemléletű embernek rögvest egy operett juthatott az eszébe, amikor 1996. június 10-én a pozsonyi Pravdában a férfiszemmel is fess Jozef Kalman szlovák miniszterelnök-helyettes nyilatkozatát olvasta annak brüsszeli és luxemburgi tárgyalásairól. A megnyerő küllemű munkásszövetségi politikus (aki a színpadon Luxemburg grófjaként akár a hölgyek bálványa is lehetne) az újságíró egyenes kérdéseire laza grófi eleganciával azt válaszolja, hogy Jean-Claude Juncker, a Luxemburgi Nagyhercegség kormányfője szerint szó sincs holmiféle sorrendről azt illetően, a posztkommunista országok közül mikor melyik válhat majd az Európai Unió tagjává; Max van den Broekkal, az unió külügyminiszterének tekintett diplomatával folytatott megbeszéléseiről pedig Kalman úr hanyag bravúrral kijelenti: nem, ő nem állítja, hogy Max van den Broek nem intette meg újólag is Szlovákiát, de ő nem hallotta e korholó szavákat, hiszen a többszemközti párbeszéd keretében őt bizony egyidejűleg más diplomaták is faggatták, ráadásul a tolmácsberendezés is makacskodott, és hát Max van den Broek mások körében, más időpontban is hangoztathatta Szlovákiának címzett kifogásait... Nos, nem tudom, ki miként van ezzel, ám engem a mindig választékos modorú, snájdig Kalman úr esete az igazmondással a méltán híres névrokon, Kálmán Imre operettjeinek cukros-szirupos, jajcicásan is fapofával füllentős világára emlékeztet: odakünn történjék bármi, ideben viszont nem vétek a legnagyobb bárgyúság sem, pusztán az a lényeg, hogy ami elrendeltetett a hazai hírverés mečiari szövegkönyvében, azt mind a bonvivánok, mind az epizodisták rendre végre is hajtsák. Csakhogy az élet nem egy kálmáni, lehári, straussi operett, hanem legalábbis szűkebb pátriánkban - maga a kalmani. gašparoviči, mečiari valóság! A sorozatosan fellelhető linkelések, kisebb-nagyobb gurítások a kormányt, a kormányzat viszont az országot minősíti. Aki a csillagot is letagadja az égről, jellemtelenséget követ el; ám ha ugyanezt miniszterelnök-helyettesként teszi, az már arról a szomorú tényről tanúskodik, hogy a mostanában országló koalíciós hármasfogat pártpolitikai és mélynemzeti érdekei részint az őszinteség erkölcsi követelménye, részint a fontos kormányzati tiszteséggel járó szakmai kívánalmak fölé kerekednek. Olyannyira, hogy mostanság már meg sem kell kérdezni: ért-e valaki ahhoz, amivel megbízták; hanem elegendő utánanézni, vajon a makulátlan szlovák államiság szószólója és védelmezője-e az illető. Mert itt most nem az a baj, ha valaki operettszínpadok kabarétréfáira emlékeztetően hamiskodik, hanem az a fontos, hogy rezzenéstelen arccal állja a képmutatást. A szóban forgó újságnyilatkozat esetében (is) ez történt. Elvégre első pillantásra tudható, hogy a fiatalka haza nemzetmentő szerelmesei egymáséi lesznek; a csűrésre-csavarásra, a magyarázkodásra, a dolgok félrehallására csak azért van szükség, hogy a daliás kiállású szereplők néhány könnyfakasztó tirádával egy szebb világ illúzióját keltsék - miközben maga a valóság már inkább a tragédiákat hordozó operák világára emlékeztet. Történelmi tragédiákra. Merthogy senki sem vonhatja kétségbe: a nyolcvankilencben megbukott rendszer történelmi léptékű tragédiájának egyik alapvető oka az volt, hogy a proletárdiktatúra kiagyalói a politikai megbízhatóságot mindig és mindenkor fontosabbnak tartották, mint a szakmai hozzáértést. Ennek következtében a szakmai kérdéseket is kizárólag politikai alapon döntötték el. A kormánykoalíció is azt hiszi, hogy pusztán az államalkotó nemzet érdekeinek közhelyszerű emlegetése helyettesítheti a szakmailag megalapozott, az Európai Unió egyes bizottságaiban is akceptálható döntéseket. Ehelyett saját választótáborának popularizmussal könnyen befolyásolható nemzeti és politikai indulataira támaszkodik; miközben államigazgatási jogokkal felruházott nemzeti kuratóriumokra, nyelvrendőrökre, egyéb felügyeleti szervekre bízza annak eldöntését: mi az értékes, mi a jogszerű, mi a gazdaságos széles e hazában. Ezért hát hat-hét esztendővel a nyolcvankilences fordulat után, a figyelmeztető „színikritikákként" kapott nyugati demarsok és a szóbeli bírálatok után jó lenne végre biztosan tudni, mi zajlik körülöttünk. Tragédiákat hordozó opera? Színlelésre épülő operett? Vagy egyszerűen csak olcsó praktikák folynak a kulisszák mögött? Mindenesetre a műfajok összezagyválásának, a színpadi badarságok halmozásának, a rendezői önkénynek általában látványos bukás az ára. Mindegy, hogy a Luxemburg grófja vagy a Mosoly országa pereg-e épp a színen. Kitűnően lódító bonvivánokkal, váltott szereposztásban. SZÁLKA ÉS GERENDA Titkosszolgálatok legtitkosabb része Igazából nem hiszem, hogy egy bizonyos titkosszolgálatot a véletlenek irányítanának. Viszont azt sem hiszem jobban, hogy kettőt két szomszédos országban a véletlenek terelgetnének úgy, hogy főnökeik egyazon napon lennének kénytelenek parlamentjük előtt számot adni tevékenységükről. Azt meg egyenesen kizártnak tartom, hogy mindkét titkosszolgálatot a véletlenen kívül más is befolyásolná, hogy a nemzeti kisebbségek politikai képviselőinek tevékenységét tartsa a legnagyobb belső veszélynek saját országa szuverenitására nézve, ezért szigorúan megfigyeli őket. Ha mégis ilyen volna a látszat, az merő véletlen, s minden eszmefuttatás végkövetkeztetése a véletlenek ilyetén való egybeeséséről csupán piheni agyú újságíró elmeszüleménye lehet. Bizonyíték ugyanis nincs, csupán a véleüenek mutatnak egybeesést. És különben is: Van a titkosszolgálatok munkájának egy legtitkosabb része, amikor titkosszolgálati eszközökkel felnyitnak leveleket, lehallgatnak telefonokat, egy országon át követnek - még tán külföldre is elhurcolnak megfigyelteket, amikor rokonságukba, baráti körükbe, munkahelyükre, pártjukba, klubjukba férkőzve figyelik meg, akiket meg kell figyelniük. Ha jól alkalmazzák ezeket az eszközöket, nincs semmi baj, amíg saját titkosügynökeik közül ki nem pakol valamelyik a sajtónak. Az ugyanis igencsak kétséges, hogy maga a titkosszolgálat főnöke valamikor is köntörfalazás nélkül elemezhetné nyilvánosan a Cég munkáját, osztályozva a törvényes és a törvénytelen eszközök bevetését. Meg egyáltalán: ki hiszi el, hogy amit nem zárt ülésen, képviselőket törvényekkel titoktartásra kötelezve mondanak el a titkosszolgálati főnökök, hanem újságírók előtt, az megfelel a valóságnak? Ha mégis igaz volna, akkor legfeljebb az elhallgatott valóság töredékével egyezik. Máskülönben mi a fenétől volna titkos a szolgálat valamennyi tevékenysége? Jobb demokráciákban még a nyilvánvalóan objektív tényállások kivizsgálására indított bizottsági vizsgálatok eredményeit is titkosítják. Természetesen, hiszen erről csak a fáma szólhat. Ennek tudatában, miért hinném el, hogy a szomszéd országban a nemzeti kisebbségek képviselőit az ő saját, jól felfogott érdekükben figyelték meg titkosügynökök? Noná, majd a megfigyeltetést elrendelő főtitkosügynök ismeri be egy sajtótájékoztatón, hogy kaptak valamilyen utasítást - valahonnan! Eléggé kínos számára, hogy a sajtóban megszellőztetetteket be kellett ismernie. Az meg igazán elhanyagolható kicsiség, hogy a megfigyeltek érdekében tették, amit tettek. A délszláv háború következtében veszélyeztetve látták a szerb kisebbség képviselőin kívül a görögöket és isten tudja, miért, a németeket is. Borzalom, milyen politikai provokációnak lettek volna kitéve, ha nem figyelik meg őket! Amikor meg a másik ország parlamentje előtt beszél a másik főtitkosügynök, külön ostorozva a magyar nemzeti kisebbség politikai képviselőinek tevékenységét, az jutott eszembe: mennyire láthatják veszélyeztetve őket, ha ennyire lelkesek, amikor titkosszolgálati eszközökkel megfigyelik őket? Vagy megfigyelni nemcsak a védelem eltökélt szándékával lehet? Egyáltalán miért nem tudhatják meg előre, hogy most őket a saját állampolgári érdekeiket követve követik? Az meg egyenesen titkosszolgálati marhaság, ha jó előre bejelentik, hogy azok, akiket megfigyelnek, idegen kémszervezetekkel állnak kapcsolatban. Két okból is az: I. Ha igaz volna az állítás, akkor hol vannak a bizonyítékok, amelyek alapján idegen hatalommal való szövetkezésért vádat lehetne emelni ellenük? Nem félnek attól, hogy az idegen hatalom titkosszolgálata felszámolja az így felfedezett hálózatát, és akkor nem lesz kit leleplezni? 2. Ha meg nem igaz, akkor minek kell a további megfigyeltetésükről beszélni? Nem volna jobb hallgatni a balfogásokról, mint ahogyan hallgatnak a sajtóban rájuk kent merényletekről, emberrablásról, lehallgatásokról? S ha már beszélnek, akkor cáfolják meg az állítást, mely szerint már a titkosszolgálat főnökét is lehallgatják saját vagy a belügyminiszter emberei. Csaichogy ehhez a lehallgatott lehallgatások lehallgatásának a lehallgatóit kellene lehallgatniuk a lehallgatottaknak - maguknak. Tartok tőle, hogy mindaz, ami a titkosszolgálatok körül két posztkommunista országban történik, az igazából a régi titkosszolgálatok megtartott bútoraitól eredő kipárolgás rossz hatása. Ugyanott vannak a fotelokban a beülések, a cigaretta égette foltok, az íróasztalokon a könyökök alatti kopások, mint voltak annak idején, amikor még nem írt a pártállami sajtó gyanús lehallgatásokról, autóbalesetekről meg a titkos dolgokról állítólag valós igazságokat mondó titkosszolgálati főnökökről.