Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-30 / 125. szám, csütörtök

1] tu szó OLVASOINK OLDALA 1996. május 30. Tisztelt szerkesztőség! Május legszebb ünnepén, anyák napján, a Nagykéri Községi Hivatal és a kulturális központ ün­nepélyt rendezett az édesanyák részére. A polgármester ünnepi beszédét kultúrműsor követte. Goda Marika művésznő szórakoz­tatta az'édesanyákat, aki operet­teket, népdalokat és cigánydalo­kat énekelt. Vidám dalaival emlé­kezetessé tette minden édesanya számára ezt a napot. Nemes gesz­tus volt ez a polgármesteri hivatal és a művelődési központ részéről. Akik az ünnepélyen jelen voltak, kellemesen szórakoztak. Köszö­net érte a rendezőknek. MALI KATALIN Nagykér A bevásárlást félbeszakítottam a könyvesboltban. Ahogy néztem a sorba rakott könyveket, pillantá­som egy nagyon régen látott könyvre esett, nagymamám és édesanyám egyetlen, hűséges, féltve őrzött Váncza süteményes­köriyvére. „Haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral!" - de­rengett fel bennem a régi rek­lámszlogen. Érdekes, nosztalgi­kus receptkönyv, ugyanakkor egy­szerre szól a kezdő, illetve a ruti­nos háziasszonyokhoz. Számta­lan hasznos tanács olvasható benne, például mit csináljunk, hogy a torta tésztája könnyű és magas, és a család hétvégi kuglóf­ja finom legyen. Ha az ügyes házi­asszony a díszítéshez a legegy­szerűbb elemeket használja, a torták, sütemények megújulnak és különlegesebbek lesznek. Nap­jainkban egyre több család tér vissza a sütemények vásárlása helyett az otthoni előállítására. Hogy miért? Egyszerűen takaré­kossági szempontok miatt. Az em­lített süteményeskönyv 246 olda­lán csak erre törekszik. A rég elfe­lejtett receptek, az ünnepi almás­pite, finom cseresznyéslepény, ka­rácsonyi habkarikák, mákoskürt és még sok más finomság mind­mind gyermekkorunk kedvencei. Talán ezért is örültem ennek a Váncza könyvnek. OROSZ ERIKA Povoda Az olvasói leveleket, mon­danivalójuk tiszteletben tartá­sával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is köz­lünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért tel­jes mértékben egyet. Köszön­jük olvasóink bizalmát, és vár­juk további leveleiket TÉNYLEG GYORSÍTOTT TEMPÓBAN ÚJ SZÓ. 1996. V. 9. Szabályok - előírások - törvények Bathó Hubert úr a hozzáérté­sére hivatkozott, míg Pauer Györgyi beismerte hozzá nem ér­tését. Ezért merészkedem mind­kettőjüknek néhány sorban fel­világosítást, magyarázatot adni. 1. Amennyiben egyházi teme­tést óhajtottak, teljesíteniük kel­lett volna az egyház szabályait és előírásait, melyekről Önök megfeledkeztek. 2. Meg tetszettek feledkezni arról, hogy az úgynevezett „BÚ­CSÚZTATÁST" soha nem a pap végezte, hanem a kántor - an­nak idején - amit a II. Vatikáni Zsinat 30 évvel ezelőtt beszün­tetett. Azóta ezt sem nálunk Szlovákiában, sem szerte a vilá­gon nem alkalmazza az egyház, az „egyházi törvény". 3. Bárki is végezte a szertar­tást, ELŐTTE kell szólni, hogy a sírnál, és CSAKIS a sírnál szeret­nénk néhány szót szólni. Ta­pasztalataim szerint eddig en­nek soha semmi akadálya nem volt. Ez a rendje-módja a szabá­lyoknak, előírásoknak és az egy­házi törvényeknek megfelelően, melyeket még egy pap sem vál­toztathat meg! 4. A „Krisztusban kedves Testvéreim!" megszólítás miért maradt el? Mert ennek sokféle változata is van: „Kedves gyá­szoló család" mivel ez esetben ők a legnagyobb fájdalmat vi­selők. Ezt a megszólítást meg le­het toldani rokonság, is­merősök, munkatársak, végtisz­teletet adók, stb. kifejezésekkel, mert a temetésen a pap nem prédikál, nem is szentséget szol­gál ki - hanem csak egy szertar­tást végez az előírásoknak és szabályoknak megfelelően. 5. „Miért nem volt a római ka­tolikus hitvallás szerint előírtak alapján tömjénes füstölés, amely az elhunyt koporsójától az ördög elűzését jelenti?" Azért, mert a tömjénes füstölés a temetés szertartásában nem szerepel, nincs előírva, még ke­vésbé törvény. Kérdem én: miből kellett volna kiűzni az ör­dögöt? A fakoporsóból, a tisztelt halottunk földi maradványaiból? 6. Mint hívő emlékeznie kelle­ne a Három bölcs (Király) ado­mányaira, melyek közül a töm­jén Isten tiszteletére és dicsőíté­sére szolgál, semmiképpen sem ördögűzésre. Tömjént az élő Is­ten tiszteletére vitték, és nem Jézus sírjához, mivel a füst fölfe­lé száll, nem le a sírba. 7. Az elhunytak anyakönyve nem regényírásra szolgál. A sza­bályok szerint abban rubrikák vannak, ezeket kell és lehet ki­tölteni - ez előírás! BOSNYÁK ISTVÁN Komárom Fontos a szertartás, de... Mélyen gondolkodóba ejtett egyes emberek egy­oldalú hozzáállása, véleménye a temetési szertar­tásokról. Inkább az iparszerűen gondolkodó világ­hoz alkalmazkodik a temetési szertartás, amely bennem is kételyeket kelt, de ezért nem csak a pa­pokat kell elítélni. A megszűnőben lévő temetési torokért kit fog kérdőre vonni legközelebb? Egyszer részt vettem egy négygyermekes anya temetésén, ott a pap meleg szavakkal kezdte el­mélkedését („Ma annál is inkább szomorúbb nap van, mert egy anyát temetünk", nem kell monda­nom, hulltak a könnyek. Mit ad Isten, egyik is­merősöm még 15 év után is azért haragszik a pap­ra, mert akkor a család nagy fájdalmát még egy la­páttal megtoldotta. Halottnak meg kell adni a vég­tiszteletet, én örülnék a legjobban, ha a rokonok­kal való búcsúztató visszakerülne a szertartásba, amelyet a kántor énekelt meghatottan réges-ré­gen. Végezetül még egy gondolat: sokaknak mi­lyen fontos a temetési szertartás, de azon már senki sem gondolkodik el, hogy ha az illető házas­sága napján látta utoljára belülről a templomot, és senki sem lepődik meg azon, hogy milyen nehéz ki­mondani temetése napján a papnak azt a pár szót, amely így szól: Megpróbálta Istenbe vetett hitben leélni életét. VOJAKOVICS LÁSZLÓ Makranc A papok nem búcsúztatnak, hanem vígasztalnak Én csak annak a hozzászóló­nak a megjegyzéséhez szeretnék valamit hozzáfűzni, aki kifogásol­ta, hogy Komáromban nincs bú­csúztató. Nemrég beszéltem e témával kapcsolatban az egyik komáromi atyával, aki azt mond­ta, hogy ők nem búcsúztatnak, hanem vigasztalnak. A búcsúztatókat a Katolikus Egyház püspökei a legtöbb he­lyen már évtizedekkel ezelőtt, még a szocialista rendszer előtt betiltották a visszaélések miatt. Persze, a tilalom ellenére itt-ott szokásban maradt, főleg olyan helyeken, ahol a lelkipásztor gyönge kezű volt és a kántor nem volt hajlandó lemondani egyik jö­vedelmi forrásáról, vagy ahol a nép nem engedett. A temetés istentiszteleti cse­lekmény és egyúttal tiszteletadás az elhunyt személyének. Sajnos, a búcsúztatók nem egyszer ellen­keztek a keresztény temetés e kettős feladatával. Valahol, vagy egy fél évszáza­da temettek egy férfit, aki ital­mérgezésben halt meg és köztu­dott volt róla, hogy házastársát gyakran megcsalta. Nos, a bú­csúztató hűséges, példás férj­ként jellemezte a jelenlevők egy részének mulattatására, más ré­szének botránykozására. Ekkora hazugság ellene volt az istentisz­teletnek, de nem szolgálta az el­hunyt iránti tiszteletet sem. A kántorokat a búcsúztató ver­seinek száma szerint fizették. így nem ritkán a hűséges Bodri ku­tyától is búcsúztattak. Az is előfordult, hogy valamelyik csa­ládtagot készakan/a kihagyták, s emiatt harag támadt. Vagy ho­gyan búcsúztatták volna az apát attól a lányától, akit az apa utolsó kívánsága szerint látni sem akart a koporsójánál? Kifogásolták, hogy nincs töm­jénezés. Az előírás szerint nem kötelező, csak a szenteltvízzel va­ló meghintés. Sokfelé nem töm­jéneznek, mert problémát jelent a tűz elkészítése. Persze, az nem megengedhető, hogy egyik teme­tésen tömjéneznek, másikon meg nem. Soha nem szerettem a hosszú temetéseket, de azokat sem, amelyeket pár perc alatt elintéz­nek. Sajnos, a városokban gya­kori az az eset, hogy megszabják, meddig tarthat egy temetés, hi­szen egymás után sok van. A fu­tószalagon végzett temetések, szentmisék nem méltók a felada­tukhoz, az emberi lélek fölemelé­séhez, megerősítéséhez. Aki a keresztény temetésben csak a külsőséget keresi, jobb, ha nem is kívánja. PAXY LÁSZLÓ Egyházfa Izgató igazgatónők Meggyőződésem, hogy Helena Lehotská, a komáromi Duna Menti Múzeum igazgatónője és az Építők utcai Középfokú Szak­tanintézet igazgatónője, Eva Gaj­dáčová, lélekben egymás vállát veregetik, hiszen mindketten ki­ki a maga munkahelyén a jelen­legi szlovák kormánypolitikai el­várásoknak tőlük telhetően ered­ményesen eleget tettek a „Na Slovensku po slovensky" (Szlová­kiában szlovákul) magyarellenes célok elérése érdekében. Az egyik eltávolítja a magyar nyelvű magyarázó szövegeket a Duna Menti Múzeumból, a másik meg elvhűen szlovák osztályok­ba terelgeti a magyar gyerekeket a közös igazgatású szakmunkás­képzőjében. A tények bizonyítják, hogy ezek az emberek és a hoz­zájuk hasonlók saját karrierjük érdekében micsoda törvényel­lenes, erkölcstelen cselekede­tekre vetemedtek, amelyeket le­hetőségük szerint még fokoznak is, hiszen jellemükben fogyaté­kos emberek mindig hajlandóak voltak adandó alkalmakkor bár­mily gonosz tettre. Tehetik ezt egyelőre fe­lelősségrevonás, tehát büntetés nélkül. Sőt, biztos, hogy „jól vég­zett munkájukért" dicséretet, ta­lán még jutalmat is kapnak az azones és a hasonló gondolkodá­sú és cselekvő feletteseiktől. Hogy ez nem szolgálja a jó embe­ri kapcsolatokat, a békés és ba­ráti kapcsolatok kibontakozását, Szlovákia belföldi és külföldi pozi­tív megítélését, azt mindenkinek tudatosítania kellene. Egyelőre szerintük minél rosszabb mások­nak, annál jobb nekik. A hatalmukkal visszaélő jogtip­ró oligarchák azt tartják, hogy ne­kik most mindent lehet, mert ott a jog, ahol a hatalom. Élnek is vele rendszeresen, nem törődve azzal, hogy ennek milyen negatív követ­kezményei vannak és lesznek számunkra. Nem a bűnfeltárókat kellene hibáztatni, hanem az ön­kényeskedő jogtipró bűnösöket. Ne csak akargatva akarjuk a de­mokráciát, hanem tegyünk is ér­dekében mindannyiunk javára! Ne hallgassuk el a törvénysérté­seket, hiszen vétkesek közt cin­kos, aki néma! KOVÁCS JÁNOS Komárom Gólyaíészek a villanypóznán Apró örömeink és bánataink Már előre örültem, hogy a magyar asztalitenisz-vá­logatott Pozsonyban indul az Európa-bajnokságon. Lelkesedésem csak foko­zódott Bátorfiék sikeres szereplésekor. Nosza, "fezedtem is a sátorfámat és átvedlettem kemény­torkú, kérgeskezű szurko­lóvá. Majd az idegtépő csapatmérkőzés után a döntőben nem álltam meg, hogy ne váltsak né­hány vigasztaló szót Csil­lával és Tóth Krisztinával. Ám az örömömbe sajnos egyszerre két üröm is ve­gyült: egyrészt, a szlovák közönséget is figyelve, azt kellett megállapítanom, hogy nemcsak az ellenfél minden nyert labdáját, ha­nem a magyarok vesztett labdáit is tapsviharral ju­talmazta! (No comment). Másrészt, nem értem, hol volt a magyar szurkolótá­bor? A hazai magyarnak bizony ott lett volna a he­lye! Mégha szólít is a fólia, drága a jegy, és nem min­denkinek vonzó játék a pingpong. Mert szent meggyőződésem, hogy kiadós szurkolás segítsé­gével a női csapat is föl­léphetett volna a dobogó legmagasabb fokára. Más. Szinte könnybe lá­badt a szemem, amikor Szabó G. László írásában (A megszállottak erejével - Új Szó, 1996. május 3.) Marián Labuda színészt idézi, amint Eszenyi Enikő magyar színésznőről nyi­latkozik. Érdemes a szava­it újra ízlelgetni: „Enikő előtt percenként meg­emelném a kalapom, de most már egyre inkább za­var, hogy csak pár szót tu­dok magyarul. Őt hallgat­va ugyanis az az érzésem: a magyar nyelv szebb, mint az angol. A zenéjével, a ritmusával már közelebb áll hozzám... Ha újraszü­letnék és nemzetiséget választhatnék, könyörög­ve kérném az Istent, tegye lehetővé, hogy inkább ma­gyar legyek." Hát nem gyö­nyörű! Megjegyzem, Mari­án Labuda mindig is szívből beszélt, sosem rej­tette véka alá „eretnek" véleményét. így volt ez '89 fordulóján is, amikor igazi demokrataként szólt tízez­rekhez a főtéri pulpitusról. Persze, nem sejthette, hogy a dolgok „kissé" más fordulatot vesznek. így hát neki sem marad más hát­ra, mint az olyan „apró" örömökkel beérni, mint amilyenekkel Eszenyi Enikő, a pesti színész-ren­dező szolgált. BOHUNICZKY LÁSZLÓ Pozsony Megalapozott a felár? A minap egy nagyobbnak számító gömöri faluban szomorú kötelessé­gem hivatalos dolgait intéztem, és egy fénymásolatra volt szükségem a to­vábbi teendőimmel kapcsolatban. A hivatalnoknő kedvesen felhívta a fi­gyelmem erre a szükségszerűségre, mire megkérdeztem, lehet-e náluk fénymásolatot készíteni. Megmondta, hogy melyik helyiségben lehet, ahol a négy hölgy egyike eleget tett kérésem­nek. Megkérdeztem, mennyit fizetek a két oldalért, s döbbenten hallottam, hogy hat koronát. Vagyis egy oldalért három koronát. Életemben nem először vettem igénybe hasonló szol­gáltatást, áttekintésem tehát van az árakról. Vagy abban a nagyobb falu­ban ez az egyetlen fénymásológép (így nincs konkurencia), és akinek nem tet­szik, mehet a járási székhelyre, vagy ne hagyjon magának másolatot? Azon a vidéken igen magas a munkanélküli­ség. Vagy talán ezért a drágítás? Elis­mervényt a hat koronáról nem kap­tam... IVAN BORBÁLA Kassa Millecentenárium és közöny Jeles esemény színhelye volt 1996. május 11-én a királyhelmeci Petőfi Sándor Művelődési Központ nagyter­me. A millecentenárium évfodulója tiszteletére szervezett királyhelmeci ünnepségsorozat részeként az MKDM Királyhelmeci Területi Választmánya kitűnő előadókat felvonultató nemzet­közi szimpóziumot rendezett. Elsőként Pásztor István, Királyhelmec polgár­mestere lépett a pódiumra, hogy a ked­ves vendégeknek bemutassa a város múltját és jelenét. Ezután a szlovákiai magyarok lakta tájain már jól ismert ti­hanyi apát, dr. Korzenszky Richárd kö­vetkezett, aki Magyarság és keresz­ténység a Kárpát-medencében címmel tartott előadást. Az apát úr többek kö­zött leszögezte: ne feledjük el, hogy le­telepedésünk 1100 éves történetével párhuzamosan egy 1000 éves keresz­tény kultúrára is visszatekinthetünk. A kereszténység kizár minden kirekesz­tettséget. Ami magyarságunkat illeti, közös múltunk vállalása emberi tisz­tesség kérdése. Fontos, hogy mindenki tartozzék valahová, és az együvé tarto­zás érzését ne az idegen hatalmakkal való szembenállás határozza meg. Do­bay Béla, a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium tanára honfoglalásunk stratégiáját vázolta fel a hallgatóság­nak. Popély Gyula előadását két fontos kérdés köré szervezte: Mi az oka meg­fogyatkozásunknak, ill. megvannak-e megmaradásunk feltételei? Elénk tárta a magyarok számarányának alakulá­sát 1910-től napjainkig. Utolsóként Gá­bor Bertalan nagykaposi esperes ka­pott szót. Gondolatait egy újabb, min­dannyiunkat érzékenyen érintő kérdés köré csoportosította. Van-e remény számunkra beteg társadalmunkban? Majd igazi lelkipásztorhoz méltó mó­don, Jézus sebeire utalva bizonyította: Az életben nincsenek elviselhetetlen kudarcok, csapások. Lelki műhelyekre, szellemi központokra lenne szüksé­günk gyógyulásunkhoz! Aki május 11­én lelki feltöltődésre áldozta napját, aligha csalódott. Kitűnő előadókat hall­hatott, történelmi információkkal egya­ránt gazdagodhatott. Milyen kár, hogy legföljebb ha kilencvenen voltunk. ZSEBIK ILDIKÓ Királyhelmec Gyermekkorunk megcsodált madara a réteken, mezőkön pec­kesen sétáló gólyamadár. Rá­adásul nagyon közelről engedi magához a cseperedő emberké­ket, csak a szemtelenkedő su­hancok elől kap szárnyra, hogy nyújtott nyakkal, hátrafeszített lá­bakkal néhány méterrel odébb szálljon. A gólyák tisztelete megmarad bennünk egészen a felnőtt ko­runkban is, szívesen gyönyörkö­dünk a gólyákban, hiszen fészkü­ket közelünkben rakják; maga­sabb kéményekre, magányos, öreg fákra és villanyoszlopok­ra. A gólya tehát bevonult éle­tünkbe, sőt tud­tuk, és vallot­tuk: „Nem sza­bad bántani a gólyát, mert ő hozza a kisgyer­meket!" Szól is róluk sok-sok legenda, dal és nagyon komoly, mély érzelmű költemény, kö­zülük Tompa Mihály: A gólyá­hoz című versét említeném... Ám a gólyák, költöző mada­raink életfelté­telei nagyban megváltoztak, egyre nagyob­bak a táplálék­szerzési gondok, az életterük beszűkült. A minap azonban en­nek ellenére gólyafészeknek vol­tam a szemtanúja Felsőszecsén; közel, a Lévára vezető forgalmas útvonalhoz az egyik villanypóz­nán fészket raktak a gólyák. Az első fészekrakás sikerült, a gó­lyák az áprilisi, májusi viharok el­lenére is keményen dolgoztak. Kíváncsian várjuk az eredményt, hogy majd hány pici gólya csepe­redik fel és vág neki - ha eljön az ideje - a vándorúinak. MOTESIKY ÁRPÁD Verebély

Next

/
Oldalképek
Tartalom