Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-28 / 123. szám, kedd

1996. május 28. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ sz

ó JD PARLAMENTI LEVÉL „Minten nattyon szép...?" Híres-hírhedt Ferenc Jóskánk bizonyára forog a sírjában, s nem csupán azért, mert ismert mondását a szlovák parlament 15. ülése után felidézzük, hanem azért is, mert volt koronájának egyik, frissen nevesített része milyen mélységekbe süllyeszti önmagát. Mi mást idézhetnénk ugyanis a parlament legutóbbi ülése kapcsán, amelyen a kormánypárti honatyák megnyilvánulásai nélkülözték a józan emberi mérlegelés legelemibb követelményét is? Az ülés a közepes fajsúlyú ügyek megtárgyalásával kezdődött. Furcsamód ide kell sorolnunk a számvevőszék jelentését is, amely a Szlovákián túli országokban a legsúlyosabb témák közé tartozik. Az írásos jelentés itt is több konkrétumot tartalmazott, amelyre minden felelős képviselőnek fel kellett volna figyelnie; a dokumentum ugyanis több ponton kimondta, hogy elsősorban néhány minisztérium szintjén nagyon felelőtlenül gazdálkodnak az ország pénzével. A hivatal elnöke szóbeli jelentésében a fenti megállapításokra még jócskán rá is tett. Egy olyan mondat is elhagyta a száját, amely szerint az országban nagyban folyik az állami vagyon (értsd: mindannyiunk vagyona) szétlopkodása, ellenőrizetlenül és teljességgel önkényesen. Ha bármely demokratikus ország parlamentjében elhangzana egy ilyen mondat, néhány percre megállna az élet, és nem kormányválság, hanem azonnal parlamenti válság törne ki. A politikai kultúrájáról éppen nem híres Olaszországban néhány.éwel ezelőtt ennél sokkal kisebb fajsúlyú hírek miatt összedőlt az egész politikai rendszer. Mi történt a szlovák parlamentben? Semmi. A kormánypártiak tudomásul vették a jelentést, mint ahogy megszavazták a belügyminiszter jelentését is a közbiztonság állapotáról, beleegyezve, hogy a minisztérium egyértelmű fellépés helyett koordinálgasson megtanácskozgasson az ügyben. A „java" csak ezután következett. A titkosszolgálat vezetője beszámoló helyett leszedte a keresztvizet az állam fejéről, az ellenzéki pártokról és az újságírók riagy részéről. Magyarul: az állam egyik hivatalnoka az állam legfelsőbb törvényhozó testülete színe előtt „lebaltázta" az állam fejét. Az ellenzék, amely képtelen a hatékony együttpolitizálásra, táblákkal sétálgatott jobbra-balra, a keményebb mag cédulákat osztogatott, amelyeken a titkosszolgálat vezetőjét gyilkosnak nevezte. Mit tett erre a kormánykoalíció? Felállt, s mint az ötvenes évek pártgyűlésein, ütemes tapssal ünnepelte a valóban nagyon kétes tevékenységet folytató titkosszolgálati igazgatót. S nehogy véletlennek tűnjön a dolog, tettüket megismételték a leváltásra javasolt belügyminiszter expozéja után. Az meg már egyenesen az abszurd mesék szférájába tartozik, hogy a parlament azért nem tudott megszavazni egy újabb alkotmányellenes törvénymódosítást, mert a kormánykoalíció pártjai még nem egyeztek meg, ki mennyit szakíthat le a privatizálandó pénzintézetekből. Az ország pedig elvan; igaz, néhányan itt-ott csodálkoznak, hogy a demokratikus világ nem tud dicsérőleg nyilatkozni ilyen módszerekről. Néhányan azt is furcsállják, hogy a parlament népszerűsége lassan a minimum alá csökken. A közgondolkodás állapotát ismerve a legszebb persze majd az lesz, ha az állampolgárok egy újabb közvélemény-kutatás alkalmával újból elítélnek bizonyos antidemokratikus megnyilvánulásokat, még mélyebbre csökken a bizalmuk a rendőrség, a titkosszolgálat, a politika iránt, ugyanakkor piedesztálra emelik azokat a politikai erőket, amelyek mindezekért az állapotokért felelősek. CSÁKY PÁL ímé, a bűnös! Aki látta vasárnap délután az Első Nagy Nemzeti Közszolgálati Darmondó Kozácska című oválisasztal-beszélgetését, annak végre világosság gyúlhatott sötét tompa kis agya legtávolabbi zugában is, elszánhattak aggódásai, mint bárgyú birkanyáj bús bégetése az alkonyatban - Sasszem Móric ugyanis lerántotta a fátylat, a leplet, a vásznat, a vörös posztót kies Kishazánk minden nyavalyájának az okozójáról, midőn kinyilatkozta: ímé, a bűnös! Mindenről ő tehet. Ki? Hát először is nem ki, hanem mi. Egy testrész. Pontosabban egy végtag. De ne vágjunk a dolgok belébe. Kishazánk, ez a gyönge, törékeny fűz (szomorú) vagy inkább nyír (akkor még a tajgából szalasztották) sokat senyved, sokan gyalázzák. Külső és belső ellenségek tépik friss (vad) hajtásait, demarsokkal szégyenítenek meg minket, lehetetlenné teszik, hogy virágzó demokratikus államot hozzunk létre, gáncsoskodás, hamis vádak mindenféle kováčfia-elhurcolásról, növekvő elégedetlenségről, inflációról, munkanélküliségről, nyomorról, átláthatatlan privatizációról, otrombaságokkal kiabálják tele a világot, a sajtószabadság megnyirbálásáról, a nemzetiségi kultúra tönkretételéről s egyáltalán a nemzetiségek elnyomásáról, igaztalan állításokkal rontják Kishazánk tündöklő képét, midőn olyanokat szajkóznak, hogy nálunk a Btk.-módosítás korlátozza a polgári és emberi jogokat, nem hisznek a SIS-nek, akkor meg kinek, ha annak sem, állandó zaklatásnak teszik ki a kormányt és a miniszterelnököt, a parlamentben úgy viselkednek, hogy az szégyen egy kultúrnemzetre, transzparensekkel futkosnak, lábdobogást hallatnak, szégyen, szégyen, égbekiáltó! Hisz Bugár Béla zsebre tett kézzel beszélget a körülötte állókkal. Hát parlamenti viselkedés ez? Csoda, hogy így tekintenek ránk? ímé, tehát a bűnös! Bugár Béla zsebre dugott keze. Móric úrnak másfél év alatt ez volt a legmegbotránkoztatóbb történés e kies honban. Javaslom, tegye ki mindenki a kezét a képzeletbeli asztalra, majd meglátjuk, kié ragad a szennytői. Móric úrék a demokráciát védelmezik? Már amit ők demokráciának neveznek! Tűzbe mernék tenni a kezüket azért, hogy ez demokrácia? ímé, a bűnös! KERTÉSZ GÁBOR KOMMENTÁRUNK , Kivéve a minisztert Szombaton, az orvosok tiltakozó nagygyűlésének a napján jelent meg az egészségügyi miniszter interjúja, amelyben kinyilvánította: tulajdonképpen nem érti, miért tiltakoznak az orvosok. Ugyanis, állította Ľubomír Javorský, a minap Nagy légen megtartott szakmai találkozón megegyeztek valamiben, s ezért meg kellett volna várniuk, hogyan vélekedik az egészségügyi stratégia tervezetéről a pénzügyminiszter. Kapva az alkalmon azt is kifejtette, hogy a Szlovák Orvosi Kamara megbízhatatlan partner, éppen ezért megfontolja, hogy a jövőben egyáltalán találkozzon, tárgyaljon-e velük vagy sem. Eléggé becsmérlőén nyilatkozott az Orvosok Szakszervezett Társulásáról is, mert mint mondta, még nem mutatkoztak be neki, nem sejti, egyáltalán legálisan bejegyzett csoportosulásról van-e szó. Ahogy az lenni szokott, a kamara vezetőségét okolta azért, hogy „az egészségügyiek marják egymást", hogy „az ápolónők gyűlölik az orvosokat", s „az állami és a magánorvosok között ellentétek vannak". A nagygyűlés éppen az ellenkezőjéről szólt. Ha a miniszter úr elvegyült volna a tömegben, láthatta volna, hogy az egyes régiókat nemcsak állami, hanem magánorvosok, illetve ápolónők is képviselték. És egymás kezét fogták. Kinek kellene a legjobban tudnia, ha nem neki, hogy mi késztette volt kollégáit a térre, mi fáj nekik? S kinek, ha nem neki kellett volna már régen intézkednie! Ügy, hogy a kezdő orvos órabére (21,70) legalább annyi legyen, mint az őrző-védő szolgálat kutyájáé (50 korona). Nem az ő kötelessége lett volna meggyőzni kormányzó (elv)társait arról, hogy az orvosok, a nővérek bérének az emelése éppoly fontos, mint a rendőröké vagy a bíráké? Ugyanis nem elég kinyilatkoztatnia, hogy ő sem elégedett a jövedelmekkel, miközben elfogadja a döntést, hogy erre nincs pénz. És vajon mit akart elérni azzal a bejelentésével, hogy nyilvánosságra hozza azok fizetését, akik a mostani bérezési rendszer ellen a legjobban tiltakoznak? Csak nem éket akar verni a fehérköpenyesek közé?! Ügy tűnik, a miniszter sem tudja, hogy az orvosok a rengeteg ügyelet vállalásával (80-150 túlóra) sem érnek el olyan jövedelmet, mint például egy magáncég egyetemi végzettség nélküli bérelszámolója! Hogy az éjszakai ügyelet végeztével sincs joguk a pihenésre, mert másnap is dolgoznak. Ám hiába töltik az éjszakát a munkahelyükön, csak kihasználtságuk szerint - a belgyógyászok és nőgyógyászok 5 órát, a sebészek és az altatóorvosok 10 órát számolhatnak el túlóraként, a többiért órabérük 50 százalékát kapják csupán - fizetik őket. Csoda, hogy a fehérköpenyesek elégedetlenek? A jussukat akarják: iisztességes munkáért tisztességes bért. Szerintem mindenki tudja, hogy követelésük jogos. Kivéve a minisztert. BUGÁR BÉLA Demokrácia 1946-ban és ma* Hosszasan vívódtam, hogy elfogadjam-e a meghívást „A demokrácia győzelme Szlovákiában 1946ban - demokrácia a mai Szlovákiában" témáról szóló előadás megtartására. Végül úgy döntöttem, hogy a szlovákiai magyarok 1918-tól elszenvedett sérelmeinek révén megpróbálok rámutatni a Szlovák Köztársaság történetének néhány analógiájára. Már évszázadok óta együtt élünk, szlovákok és magyarok, s közben nem tudatosítjuk, hogy ugyanarról az eseményről homlokegyenest ellenkező nézeteket vallunk, s ami még rosszabb, ugyanazt a történelmi korszakot az egyik fél demokratikusnak ítéli meg, a másik azonban - a kollektív bűnösség bélyegével a homlokán - szenvedéseinek a kezdeteként tartja számon. Számomra mint magyar nemzetiségű képviselő számára sokkoló hatású volt, amikor Csehszlovákia Szövetségi Gyűlése az úgynevezett bársonyos forradalmat követően megállapította: az 1945-1948-as időszak demokratikus volt, és a jogfosztottság állapotát 1948. február 25-étől lehet számítani. Ebben az úgynevezett demokratikus időszakban a kollektív bűnösség elve alapján megfosztották vagyonuktól és állampolgárságuktól, s Csehországba, valamint Morvaországba száműzték az embereket mindössze azért, mert magyar nemzetiségűek voltak. A második világháborút követő első választásokon 1946-ban Szlovákiában a Demokrata Párt győzött, a szavazatok 62 százalékát szerezte meg, és mind a nemzeti tanácsban, mind a szlovák kormányban, amelyetakkoriban Megbízottak Testületének neveztek, meghatározó többséget szerzett - vagyis a szlovákiai magyarok sanyarú helyzetén sokat javíthattak volna, esetleg véget vethettek volna szenvedéseiknek. De ennek az ellenkezője történt: 1946 novemberétől 1947 februárjának a végéig az akkori hatalom megkezdte az erőszakos kitelepítéseket, deportációkat, melyek során a magyarokat Csehországba hurcolták kényszermunkára. És 1947 áprilisában megkezdődött az úgynevezett lakosságcsere Magyarország és Csehszlovákia között. Az abból a korszakból származó dokumentumok alapján szükséges megállapítani, hogy a Lévai Járási Nemzeti Bizottság elnökén és a nagyszombati püspökön kívül senki sem emelte fel a szavát a szélsőségesen antidemokratikus lépés ellen. Hölgyeim és uraim, ezek után remélhetőleg megértik, hogy számunkra, szlovákiai magyarok számára az 1946. évi májusi választások nem jelenthetik a demokrácia győzelmét. Időben távolodva az akkori eseményektől megállapítható, hogy az 1945-1948-as időszak a polgárok közönyét tette próbára, illetve a lakosságnak az állami szervek kemény fellépésével szembeni tűrőképességét. Ezeket a kipróbált módszereket 1948 után is bevetették - megkezdődött az állami terrorhadjárat a másként gondolkodók ellen, ekkor már nemzetiségre való tekintet nélkül. A történelem megismétlődött Mečiar második kormánya idején, amikor Szlovákia legnagyobb ellenségének először a magyar politikai pártokat kiáltották ki, majd később az ellenzéki Kereszténydemokrata Mozgalmat. Napjainkban ténylegesen is folyik a küzdelem a valódi demokráciáért, miközben az ország polgárai, mivel eddig nem ismerhették meg a tényleges demokráciát, csupán keresik a demokratikus állami berendezkedés lényegét. Mi, kereszténydemokraták azt hirdetjük, hogy a demokrácia elsősorban a mások iránti toleranciát jelenti, akkor is, ha más nézeteket valló polgárokról, közösségekről van szó. Engem személy szerint, de a kollégáimat is megörvendeztetett Ján Langošnak, a Demokrata Párt elnökének kijelentése, hogy a Magyar Koalíció pártjaival mint teljes értékű partnerekkel számol, különösen akkor, ha tudatosítjuk: éppen a Magyar Koalíció képviselői emelték fel elsőként a hangjukat valamennyi Mečiar vezette kormány antidemokratikus kormányzati módszerei ellen. Ma a jelenlegi kormánykoalíció antidemokratikus lépéseit már valamennyien érezzük, ám ennek megálljt csak a valódi demokraták parancsolhatnak. A történelmi tanulságokat leszűrve tehát megállapíthatjuk, hogy az antidemokratikus jelenségek ellen közösen kell fellépni, mégpedig függetlenül attól, hogy kik ellen irányulnak - és ez az egyik fő feladatuk a mai konzervatív pártoknak is, valamint az, hogy a következő parlamenti választásokat megnyerjék. *Elhangzott a Demokrata Párt 50 évvel ezelőtti választási győzelmének a tiszteletére rendezett május 23-i emlékesten - rövidítve í SZÁLKA ÉS GERENDA Gyermeteg sajtószabadság Szeretem a ,jódumájú" gyereket. Még akkor is, ha szemtelenül visszabeszél, mert beszéljen vissza, feleseljen, ha igaza van. Bajt akkor érzek, ha ezt a jogát csak magának tartja fenn, vagy ha helyzeti előnyét kihasználva úgy gondol ja: másokról mindent mindenkor, de róla soha semmit. Tudom, vannak iskolaújságok, amelyekben tanári cenzúra nélkül egy árva betű sem kerülhet kinyomtatásra. Vagy talán mindegyik ilyen, és igazából szerzőinek és szerkesztőinek nincs is módjuk megtanulni a sajtóetika minimumát? Mert dönt és felelősséget vállal helyettük a tanár? A felnőtt, aki olykor lehet kiváló pedagógus, de az újságírásról, a szerkesztésről esetleg halvány sejtései vannak? Egy ilyen pedagógiai kalodából szabadulva adódhat olyan dolog is, mint ami a Duna Menti Tavasz fesztiválújságjának 3. számában megjelent. Történt, hogy gyerek bírált gyerekcsoportof, s.a nagy sajtószabadság, ami ebben az esetben inkább gyermeteg szellemeskedéssé változott, nem a pedagógusokat, hanem éppen a „bírált" színjátszó csoport tagjait sértette leginkább. Kedvüket talán már a zsűritől kapott díj sem derítette fel, hiszen nem adatott meg nekik a válasz lehetősége. Hát éppen ez az: nem a véleményt kell elfojtani, hanem az ellenvélemény - ami ebben az esetben lehet egy csoportjával részt vevő pedagógusé, zsűritagé vagy a dörgedelmekkel egyet nem értő nézőé - helyét kellene megtalálni. Belátom: egy országos napilappal nem kelhet versenyre a Fürge Irka, az viszont tény, hogy nincs a világnak az az újságja, amely ellensúlyozni tudná a fesztivál résztvevői körében közvetlenül teijesztett fesztiválújság hatását. Egyszerűen lehetetlenség kitörölni a lapjairól az olyan szellemeskedő butaságot, ami ráadásul nem is igaz. Gyerekek sírtak, mert valaki - egy másik gyerek helyzeti és szellemi fölényét a maximumig kihasználva keresetlen szavakkal bírált. Ilyen esetekben engem mindig a lap szerkesztésével megbízott felnőtt felelőssége foglalkoztat. Aminek odáig mindenképpen el kellene érnie, hogy a véleményt helyesen megválasztott fogalmakkal árnyalja, de egyben el is kerülje a könyörtelen egyoldalúságot. Akár odáig is elmenve a sajtóetika megtartásában, hogy a bírálat szerzőjével közli: ellenvéleményt is beszerez. Ez annál inkább fontos, mivel szakmailag követhetetlen szerkesztői gyakorlata szerint a Fürge Irkában nem mindegyik részt vevő együttest bírálták. Voltak olyanok, amelyeknek tagjait meginterjúvolták, de voltak néhányan, akiket meg sem említettek. Pedig a négy számban elég sok olyan szerintem - üresjáratú oldal megjelent, amelyeken magáról a Duna Menti Tavaszról lehetett volna írni. Helyette a színjátszó és a bábozó gyerekek unalomig ismert mondókákat, verseket olvashattak, s mi rosszabb: rég elavult sajtóinformációkat másodszor is közöltek. Egyáltalán: a Fürge Irka ne legyen holmi szakmai bírálatok közlésének a helye. Sokkal többnek kellene lennie annál. Idén ezért is nem írt bele egyetlen szót sem zsűritag. Feltételezték - helyesen hogy nélkülük is megtelik a fesztiválújság. Megtelhet jövőre is mindazzal, amit a kétségtelenül tehetséges szerzők és a fesztiválon részt vevő gyerekek leírnak, nyilatkoznak, kitalálnak. Hiszen volt ott idén is elég baki a szervezők részéről, a zsűrit is meg lehetett volna piszkálni, és senki sem sértődött volna meg, ha vidáman megfricskázzák. Csak a gyerekek ne bántsák egymást! A Fürge Irkában főleg ne, hiszen mindaz, amit a Duna Menti Tavaszon láthattunk, belőlük fakad, s nagyon nagy felnőttelfogultság kell ahhoz, hogy valamit is „vadhajtásnak" minősítsen abból, ami ott látható volt. Ha gyerek teszi ugyanezt, ám tegye, de egyáltalán nem biztos, hogy leírt véleményének nyomdafestékei kellene látnia. A gyerek egy másikkal szemben nemcsak fizikai, hanem lelki erőszakot is elkövethet. S el is követ. Naponta lehetünk tanúi az ilyen lelki erőszaktételnek, ha a kiszemelt „áldozat" gyengébb, kiszolgáltatottabb a másiknál. Márpedig ebben az esetben a kiszolgáltatottság nyilvánvaló, mert nem hallgattatott meg a másik fél. Szeretem a ,jódumájú" gyereket, s nem szeretem azt a felnőttet, aki ezeket az olykor szárnypróbálgató véleménymondásokat a négyszemközti beszélgetésen vagy a baráti asztaltársaságon kívülre viszi. Mert a barátságos vita hangneme eltűr olyan kijelentéseket, amelyeket egy sajtóbeli közlés már nem tűr el. Így aki szabadszájú gyermeklapot akar szerkeszteni és írni, próbálja meg azt a saját iskolájában a saját iskola színjátszó csoportjáról írt glosszájában. Majd elválik, mire megy a válaszokkal.