Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-20 / 116. szám, hétfő

1996. május 20. VELEMENY - TALL0Z0 ÚJ SZ Ó [51 Budapest Klub Egyszerűen nem hisszük el. Többnyire olyan való­színűtlennek tűnik. Ha arról hallunk, hogy veszély­ben a Föld, hogy felelőtlenül és nagyon hatékonyan pusztítjuk, ami még pusztítható, a rideg tényeket igyekszünk gyorsan elfelejteni, vagy mással foglal­kozni. Úgy teszünk, mintha bennünket nem érintene a világ, a környezet, a társadalmak áldatlan állapota. Hiszen egyelőre úgy látszik, minden működik, a vészjósló figyelmeztetések ellenére, és ugyan hol le­szünk mi már akkor, amikor bekövetkezik a sokat hangoztatott globális katasztrófa? Nyomasztó, látszólag távoli gondokkal foglalkozni nem túl vonzó és szívderítő. Valaki, valakik azonban úgy érzik, meg kell tenniük. Vannak, akik kicsit jóval messzebb tekintenek a jövőbe, s nem akarják tétlenül néz­ni, amint civilizációnk a vesztébe rohan. Létezik már persze a jövőnket féltő emberek társasága, a Római Klub. Tagjai racionális megoldásokat keresnek napjaink különféle, égető problé­máira. Ennek mintájára hozta létre egyik tagja, László Ervin, a magyar szár­mazású tudós, filozófus, zongoraművész a Budapest Klubot, mely korunk szellemi, művészi kiválóságait egyesíti. Első találkozójukat a közelmúltban tartották Budapesten. Fő feladatuknak azt tekintik, hogy saját működési te­rületük, a szellemi élet, a művészet lehetőségeit kihasználva felrázzák az embereket: elsősorban nekik, nekünk kell megváltoznunk, s tudatosítanunk, nincs sok választási lehetőségünk, mert a bolygónknál jobb (de meddig lesz még jó, megfelelő?) életteret egyelőre senki nem talált. A művészet, s főleg a zene pozitív hatásáról és hatalmáról a világhírű, Yehudi Menuhin, a kong­resszus egyik résztvevője nyilatkozott a Magyar Telvíziónak. Komoly, figyelmet érdemlő, időszerű gondolatok. Bárcsak igazuk len­ne, s valóban sikerülne, amit célul tűztek ki maguk elé. Mert nagyon ke­mény diónak tűnik a vállalkozásuk: arról meggyőzni századvégünk embe­rét, aki még mindig az anyagi javak egyre növekvő vonzásában él, hogy ne csak magára gondoljon, hanem arra is, aki utána jön. S az átlagember mel­lett a szellemi elittel szemben még mindig ott áll a politikai elit. Amely­nek, megnyilvánulásait figyelve - bár ez lenne a feladata -, többnyire ki­sebb gondja is nagyobb annál, mit hoz a jövő. Azon töprengtem: a világ politikusai közül vajon hányan nyerhetnének felvételt - érdemeik alapján ­a Budapest Klubba? A korlátozott NATO-bővítés következményei A tekintélyes német lap véleménye szerint a NATO kudarcát jelenti, ha a keleti bővítés során csupán néhány kiválasztott országot vesz fel tagjai so­rába, és a többi belépni szándékozót, így például a balti országokat sorsuk­ra és Oroszországra hagyja. A lap rámutatott: az észak-atlanti szövetség nyi­latkozatai szerint az eddiginél jobb összeurópai-atlanti biztonsági szerke­zet megteremtését tartja legfőbb célkitűzésének, és a keleti bővítés csak eszköz e cél eléréséhez. Ha ez így lenne, nehézségek esetén a szövetség le­mondhatna erről az eszközről. Minden jel szerint azonban a keleti bővítés a NATO számára öncéllá vált, amely a kinyilvánított legfőbb célkitűzéssel egy sorba került, s a szövetség mindmáig nem döntötte el, az összeurópai biz­tonsági rendszernek, vagy a területe kibővítésének ad elsőbbséget. A kommentár szerint emellett az sem eldöntött még, hogy a szövetség ki­ket vesz föl és kiket nem. Az biztosnak látszik, hogy nem mindenki lesz tag azok közül, akik szeretnének, és akik a feltételeknek is megfelelnek, amennyiben biztosított a demokrácia, a jogállamiság és a piacgazdaság. Minden ellenkező állítással szemben nem arról van szó, hogy biztonságot kell teremteni Oroszország bevonásával, hanem védelmet kell nyújtani Oroszországgal szemben. Hivatalosan csak a jövő évben dől el, hogy ki kap védelmet Moszkvával szemben, de már rég tisztázott, hogy elsősorban Len­gyelországról van szó. Csehország és esetleg Magyarország számíthat még arra, hogy meghívót kap a felvételi tárgyalások megkezdésére. E politikáért magas árat kell fizetni. Moszkva a NATO-bővítés minden lépését bekerítésé­re tett kísérletnek tekinti, és elutasítja. A korlátozott NATO-bővítés emellett azzal a következménnyel jár, hogy egyértelművé válna a szövetség által visszautasított államok veszélyeztetettsége. Moszkva azt a következtetést vonhatná le, hogy nem kell a NATO beavatkozásával számolnia, ha valami­lyen módon maga alá akarja gyűrni ezeket az államokat. A Nyugat erkölcsi kötelezettsége a balti államok iránt semmivel sem ki­sebb, mint Lengyelország iránt. Litvánia, Észtország, Lettország joggal várja el a NATO-tól, hogy ne kerüljön háttérbe Lengyelországgal szemben, és fel­vételi kérelme hátra sorolásával ne veszélyeztessék. Frankfurter Allgemeine Zeitung És Hruscsov parancsot adott... A tekintélyes olasz napilap „És Hruscsov parancsot adott: Szálljátok meg Magyarországot!" - ezzel a címmel közölte azo­kat a 40 évvel ezelőtti, titkos SZKP-jegyzőkönyvek kivonatát, amelyek bemutatják, miként határozott a szovjet pártvezetés az 1956-os magyar forradalom katonai erővel történő leveré­séről. A lap emlékeztet arra, hogy Nagy Imre kormánya a felkelők mellé állt. A második világháborút követően ez volt az első olyan kihívás a Szovjetunió csatlósai, az akkoriban a „népi de­mokrácia országainak" nevezett államok részéről, amelynek célja a szovjet iga lerázása volt. „Ezt követték a többiek, csak­nem évtizedes intervallumokkal: Prága, Gdansk, és végül Ber­lin 1989-ben, a fal leomlása, amely egy világ végének a jelképe lett" - írja a lap. Kitér arra, hogy a magyarországi események földrengést jelentettek az egész nemzetközi kommunista moz­galom számára. Sokan szakítottak ekkor az olasz kommunis­ták vezetőjével, Palmiro Togliattival, aki támogatta a szovjet ka­tonai beavatkozást. Az SZKP elnökségének akkori üléseiről szóló jegyzőkönyv-kivo­natok az olasz lap szerint most először kerülnek közlésre. A do­kumentumok alapján a szovjet pártelnökség 1956. október 23­ai ülését követően - ekkor küldték Budapestre tárgyalni Szuszig vot és Mikojant - folyamatosan végigkövethető a nemzetközi közvéleménytől tartó moszkvai vezetés ingadozása, s végül a ka­tonai megoldás híveinek felülkerekedése. Szuszlov, Kaganovics, Bulganyin, Vorosilov és Zsukov már az első napoktól rendkívüli állapot bevezetését és a csapatok bevetését szorgalmazta, mert határozatlannak ítélte, nem tartotta képesnek a „rendteremtés­re" a magyar pártvezetést. A november elsejei ülésen egyedül Mi­kojan tartott a vérfürdő következményeitől, s vélekedett úgy, hogy az erőszak nem old meg semmit, tárgyalásokra van szük­ség, s ezért még 10-15 napot kellene várni. Az SZKP-elnökség többsége szerint azonban minden késedelem Magyarország „el­vesztését" jelentette volna. Az olasz lap közli annak a táviratnak a szövegét is, amelyet az SZKP elnöksége Togliattinak küldött a beavatkozás előestéjén, a magyarországi eseményekkel kapcso­latban elfoglalt szovjet álláspontról. Ez magyarázatot ad arra, hogy amikor 1956. október 31-én Pietro Ingrao nyugtalanságá­nak adott hangot a magyarországi szovjet beavatkozással kap­csolatban Palmiro Togliattival folytatott megbeszélésén, az olasz kommunisták vezetője hidegen így válaszolt: „Ezzel szemben én még egy pohárka bort ittam erre". La Repubblica Százezer font Karadzsicstól? A kormányzó brit konzervatívok az elmúlt években több mint 100 ezer font adományt kaptak a háborús bűnök miatt körözés alatt álló szerb vezér, Radovan Karadzsics környezetétől. A brit lap első oldalas feltáró cikke szerint a palei szerb központ lon­doni híveitől származó két nagy összegű adomány 1992-ben, il­letve 1994-ben érkezett a tory-kasszába, vagyis akkor, amikor már javában dúlt a boszniai háború, s brit katonák állomásoz­tak a térségben az ENSZ lobogója alatt. Az első befolyásolási kí­sérlet egyes meg nem erősített források szerint végül is nem si­került, mert a pénzt belső pártvizsgálat után visszautalták, mi­után Major kormányfőt személyesen figyelmeztették: az ado­mány útja „könnyen visszakövethető Karadzsicsig". 1994-ben azonban újabb 50 ezer font érkezett, ezúttal egy olyan tory pártaktivista révén, aki magát a montenegrói királyi család le­származottjának tekinti - írta a vezető vasárnapi londoni újság. A lap emlékeztet: a John Kennedy nevű illető 1992-ben sajtóér­tekezletet szervezett Londonban Karadzsics számára, s a szerb vezér a brit pártaktivistát olyan „Jugoszlávia-szak­értőnek" nevezte, aki „döntő mértékben járult hozzá az embe­riességi kérdések megoldásához" a polgárháború dúlta ország­ban. A Kennedy által szervezett adomány egy Londonban élő szerb „üzletembertől" érkezett, mégpedig az akkori pártelnök, Jeremy Hanley - jelenlegi külügyi államminiszter - tudtával. A szerb illetőt jogi okokból egyelőre nem lehet megnevezni - írta a lap. Szerinte a brit kormánypártnak pénzt adományozó londo­ni szerb vállalkozás később a brit vámhatóság célkeresztjébe került, mert felmerült a gyanú, hogy a cég megsérti a Jugoszlá­via ellen foganatosított ENSZ-embargót. Az ellenzék szerint ennél is botrányosabb azonban, hogy a brit kormánypárt olya­noktól fogadott el pénzt, akik közvetlen kapcsolatban állnak a brit ENSZ-katonákat egykor túszként fogva tartó szerb politiku­sokkal. A konzervatív párt központi hivatala alapos vizsgálatot ígért az ügyben. The Sunday Times FURCSA CSŐDTÖRVÉNY. Már legalább két évtizeddel az 1989-es rendszerváltás előtt" nyilvánvaló volt minden józanul gondolkodó közgaz­dász számára, hogy az egyre inkább érezhető egyensúlyhiány oka: a piac je­lentőségének tagadása. A fordulat után minden posztkommunista ország úgy­szólván valamennyi kormánya zászlajá­ra tűzte a piacgazdaság bevezetését. Hat év alatt szinte mindenütt kiderüli, hogy ez egyik napról a másikra, puszta elha­tározás alapján nem valósítható meg. A „vegytiszta" piacgazdaság bevezetése - egyebeken kívül ­azt jelentené, hogy amelyik vállalat fizetésképtelenné válik, annak haladéktalanul csődöt kell jelentenie, mégpedig füg­getlenül attól, hogy az adott gazdasági szervezet állami tulaj­donban van-e, vagy magánkézben, hogy 5 ezer személyt fog­lalkoztat-e, vagy csak tízet. Mivel Szlovákia vállalatainak túl­ságosan nagy hányada veszteséget „termel", a csőd köte­lezővé tétele kezelhetetlenné tenné a munkanélküliséget, hi­szen a csődeljárás következetes véghezvitele következtében további százezrek kerülnének egyik napról a másikra utcára. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy Szlovákiában (de pl. Csehországban is) oly vontatottan halad a fizetésképtelenné vált vállalatok felszámolása. Ügy tűnik, hogy Szlovákia kor­mánya végre mégis lépni akar a gazdaság egészségesebbé té­tele felé vezető úton. Csakhogy nincs sok köszönet az elhatá­rozásában. Ugyanis úgy akarja módosítani a csődtörvényt, hogy azok a vállalatok továbbra is védettséget élveznének, magyarán: továbbra is veszteséget termelhetnének, amelyek már eddig is a legnagyobb mértékben járultak hozzá az egyensúlyzavar kezelhetetlenné tételéhez. A törvénymódosí­tás értelmében az állami költségvetési, illetve dotált szerveze­teknek, a stratégiai fontosságú állami vállalatoknak nem kel­lene a csődtől tartaniuk, bármekkora adósságot halmoztak is fel. Más szóval: a csődbejelentési kötelezettség csak a magán­cégekre vonatkozna. Márpedig ez teljesen ellentmond annak az alkotmányos alapelvnek, amelynek értelmében a Szlovák Köztársaság gazdasága piacgazdaság, és az állam támogatás­ban részesíti a gazdasági versenyt. Persze, nemcsak az állami tulajdon - magántulajdon relációjában érvényesül a „vannak egyenlők és még egyenlőbbek" elv, hanem a magántulajdoni szférában is. Ugyanis a kormánynak lehetősége van arra, hogy magántulajdonban levő vállalatokat is stratégiai fontos­ságúnak minősítsen, így kivonja ezeket a csődbejelentési kö­telezettség alól. Ez azt jelenti, hogy adott esetben azok a ma­gánkézbe került vállalatok is védettséget élveznének, amelye­ket a kormányhoz legközelebb állók privatizáltak. Így előfor­dulhat, hogy a törvény teljes szigorral és pardon nélkül lecsap azokra a kis- és középvállalkozókra, akiknek néhány száz­ezres, esetleg néhány milliós adó-, illetve társadalombiztosítási hátralékuk van, azokat a nagyvállalkozókat, posztszocialista újgazdagokat azonban békén hagyja, akik milliárdokkal tar­toznak. Sok szó esik mostanában arról, hogy a szlovákiai jog­rendszert kompatíbilissá kell tenni a nyugat-európai országok jogrendszerével. A csődtörvény módosítására tett kormányja­vaslat jól mutatja, hogy a gyakorlatban ez miként valósul meg. GAULIEDER KÜLÖNVÉLEMÉNYE. Politikai és újságírói szempontból alaposan felkavarta a kedélyeket a Hudek-Lexa féle telefonbeszélgetés. Nem elsősorban azért, mert a belügy­miniszter és a titkosszolgálati főnök olyan hangnemet alkal­mazott, amelynek hallatán még egy továbbszolgáló ba­kaőrmester is elpirulna. Beszélgetésük tartalma az elsősorban figyelemre méltó. Ugyanis egyértelműen azt bizonyítja a pár­beszédük, hogy nemcsak mendemonda, miszerint a rendőrség és a SZISZ belekeveredett ifjabb Kováč külföldre hurcolásá­ba. A héten ülésezett a titkosszolgálatokat ellenőrző parlamen­ti bizottság, az OKO, és kiderült, hogy e szerv egyik tagja, František Gaulieder HZDS-es képviselő enyhén szólva nem ér­tett egyet az OKO többi tagjával, véleménycseréjük rendkívü­li hangerejű volt, majd Gaulieder viharos gyorsasággal távozott a tanácskozás színhelyéről. Csak nem arról van szó, hogy bomlóban van a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom eddig megbonthatatlannak látszó egysége? Kilencszázmillió a prágai Spartának Pozsonyban lehallgatási és parlamenti botrányok kavartak nem akármilyen belpolitikai hullámokat. A választásokra készülő Prá­gában ugyancsak szlová­kok szerepeltek az elmúlt héten a médiumok vezető híreiben. Valóban csak párját ritkító eseményként lehet értékelni azt a tényt, hogy a kassai Kelet-Szlo­vákiai Vasmű Részvénytársaság a kiszivárgott hírek szerint 900 millió cseh koronát fizet, s ezzel a nagy­hírű cseh futballklub többségi tulajdonosává vált. Két lényeges szempontot tartok fontosnak ebben a nem mindennapi, s június végén lezáruló ügyletben. Bármennyire is furcsának tűnhet, elsőként a cseh piaci viszonyokat dicsérem. Sok cseh szemében és szívében a Sparta Prága léte, sorsa nemzeti ügy. Ez a patinás csapat az elmúlt évek alatt köztudottan sú­lyos anyagi válságba került. Állítólag már több mint 400 millió cseh koronára rúg az adóssága. Amikor híre ment annak, hogy Petr Mach, az eddigi többségi tulajdonos meg kíván szabadulni tetemes adósságai­tól, ezfcrt' vevőt keres, s főleg miután köztudott lett a kassaiak, vagyis a szlovákok vételi szándéka, egye­sek érzelmi, mások meg nacionalista alapon hatal­mas csinnadrattával kampányt indítottak a nemzeti értékként kikiáltott Sparta megmentésére, nehogy a cseh jelképnek kikiáltott csapatuk külföldi, különös­képpen pedig szlovák tőke kezébe kerüljön. Még ala­pítványt is létrehoztak, mint egykor a Cseh Nemzeti Színház új épületének anyagi támogatására. Drámai felhívásokkal fordultak a tehetős cseh üzletemberek­hez és bankárokhoz, még a miniszterelnökhöz is. Mindhiába. A cseh milliomosoknak - nyilván jól tudják, miért - nem fűlött a foguk ahhoz, hogy nagy pénzeket áldozzanak a Spartára. Václav Klausnak ugyan most a választási kampányban talán jól jött volna, ha jó pontokat szerez több százezer Sparta­szurkoló, s ki tudja, hány cseh nacionalista körében, ám a cseh miniszterelnök tudatosan, s elveinek meg­felelően ezúttal is távol tartotta magát a populista megnyilvánulástól és döntéstől. A Spartát ő sem tar­totta valamiféle nemzeti ügynek. Mindezek után szinte vegytiszta piaci helyzetben a Kelet-szlovákiai Vasmű vezetőinek markába csapott Petr Mach. Kizá­rólag azért, mert a felkínált részvényekért ők Ígérték a legtöbbel. Gondoljunk bele egy pillanatra hazai pi­aci és társadalmi viszonyainkba: nálunk vajon nyélbe lehetne ütni ilyen üzletet? A választ maga Vladimír Mečiar adta meg, aki néhány napja kijelentette, hogy hasonló helyzetben inkább össznemzeti gyűjtést ren­deznének, de a sokak szerint ugyancsak nemzeti érté­ket képviselő pozsonyi Slovant nem adnák el külföl­dieknek. Őszintén szólva nem vagyok biztos abban, miként vélekednének a bajorok, vagy a magyarok, ha netán a Bayern, illetve a Fradi kerülne ilyesféle vál­ságba, habár nagyon nehéz ilyen helyzetet akár csak feltételezni is, ismerve a két klub anyagi helyzetét és menedzselését. Mindenesetre a két miniszterelnök reagálása pontos tükörképe volt a cseh és a szlovák piacgazdaság jelenlegi állapotának... Amikor az érem másik oldalát vizsgálom, Mayer Amschel Rotschild jut az eszembe. A dúsgazdag bankárdinasztia alapítója állítólag egyszer szűk bará­ti körben őszinte pillanatában bevallotta, hogy a má­sodik millióját már tisztességes úton szerezte. Vala­mikor talán a kassai vasmű tulajdonosai is elmond­hatják majd ugyanezt, hiszen mostani tekintélyes va­gyonrészükhöz - fogalmazzunk finoman - egészen különleges körülmények között jutottak. Emlékez­zünk vissza: kilencvennégy márciusában, azon a na­pon, amikor a parlament menesztette Vladimír Mečiar második kormányát,- a kabinet még este összeült és eladta a vasmű részvényeinek jelentős ré­szét a sebtében alakult Manager Kft. öt - a Demok­ratikus Szlovákiáért Mozgalomban fontos szerepet betöltő - tulajdonosának. Ez a káefté aznap alakult, amikor a kormány neki ítélte a vasmű részvényeinek nem kis részét. S ami aztán minden bizonnyal világ­csúcs: ezt a jogi személyt a cégbíróság már megala­kulásának a napján bejegyezte! Az is a tényekhez tar­tozik, hogy az újdonsült tulajdonosok a részvények­hez névértéküknél jóval alacsonyabb áron jutottak hozzá, ráadásul különlegesen kedvező közvetett ál­lami kölcsönből. Ne firtassuk most a további furcsa tényeket. Té­mánk szempontjából sokkal fontosabb rámutatni ar­ra, hogy a vagyon jelentős részét közvetlenül, vagy közvetve markában tartó Vladimír Režeš és fia. Júli­us, köztudottan már eddig is súlyos milliókat ölt az I. FC Košice együttesébe, amely azonban ettől az iste­nért sem játszik jobban, még eredményesebben sem. Ilyen előzmények után gondoltak még ennél is meré­szebbet és nagyobbal. A Sparta többségi részvényei­nek a megvásárlását stratégiai befektetésnek tartják: a vasműnek és termékeinek így akarnak nagyobb te­ret szerezni a cseh piacon, s nagyobb hírnevet szerte Európában. Ambiciózus terv, amely reklámnak sem rossz, rá­adásul nem kevesek nemzeti büszkeségét is dagaszt­ja. Persze, nagy kérdés, mennyi ideig, hiszen a vasmű tulajdonosainak eddigi ügyködését a hazai fo­civilágban inkább mulatságos és bosszantó követ­kezmények kísérték, mintsem eredmények. Majd okulnak eddigi hibáikból, mondják a javíthatatlan optimisták. Arra ne vesztegessük az időt, hogy miket mondanak a tárgyilagos helyzetelemzők. Inkább vár­junk néhány hetet, vagy hónapot. Akkorra biztosan kiderül, hogy a fogadkozásoknak és a terveknek mennyi volt a füstje, s mennyi a lángja. Magyarán: a prágai Spartára költött 900 millió cseh korona át­gondolt, belátható időn belül megtérülő stratégiai be­ruházás volt-e, vagy netán hatalmas összegeket el­herdáló, újgazdag úri passzió...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom